III. rész
Egy szót se!

(OK-é! OK-é! Most már bevallom! Én vagyok Arisa, de kommentációt nem kérek! Ezt az ismerkedést már úgyis nagyon eltoltam! Most már biztos nem fognak bízni bennem! De remélem Ti azért igen! Huhh! Rendben! Kinyavalyogtam magam! Most már folytatom a történetet. Na végre, mi?:))
Reggel 7:00-kor megérkeztek Yugi barátai. Úgy gondolták megnézik, hogy aludtam Atem-mel, de a látvány alaposan meglepte őket. Szorosan egymás mellett feküdtünk. Át azért nem karoltuk egymást, de a szám már nagyon közel volt Atem-éhez. Túl közel.
-    Héka-héka!!! Hát ti meg mit csináltatok este?! – ébresztett fel Joey.
Annyira megijedtünk, hogy leestünk az ágyról. A baki csak az volt, ajjaj hogy írjam? Á! Megvan! Szóval az eséskor Én kerültem a padlóra, Atem pedig rám. (A piszkos gondolatokat gyorsan elfelejteni, különben… Atem majd megmutatja, hogy mi lesz. /Nem jó azt már most leírom! Úgyhogy úgy vigyázzatok!/) Tehát ott tartottam, hogy Atem véletlenül a számon maradt. (Meg rajtam.) A többiek hatalmas nevetésben törtek ki. Kivéve Tea-t, aki rosszallóan nézett ránk. A nagy nevetésre Mr. Mutou is bejött és csatlakozott a jól mulató közönséghez.
-    Ne nevessetek!!! – durcáskodtam, miközben próbáltam leszedni magamról Atem-et.
-    Miért ne? Nagyon murisak vagytok így! – kuncogott Joe és Tristan.
-    Pedig egyáltalán nem vicces. És a kérdésedre válaszolva, semmi sem történt este. – válaszolta nyugodtan Atem, miközben segített felállni.
-    Persze! Persze! – vigyorgott Joey egy huncut mosollyal az arcán.
-    Ha már itt tartunk. – fordult hozzám Tea. – Hogy-hogy nem fájtak a sebeid, mikor Atem rád esett?
-    Hát úgy, hogy már egyáltalán nem fájnak! Csak a sebhelyek maradtak meg, a fájdalom elmúlt.
-    Az meg hogy lehet? Visszatért az erőd? – faggatott Yugi.
-    Nem. Egész egyszerűen csak volt egy Gyógyító Álmom.
-    Gyógyító álom??? – kérdeztek vissza döbbenten.
-    Igen. Ti még nem hallottatok róla?
-    Kellett volna? – kérdezte Tea egykedvűen.
-    Ha valaki azt álmodja, hogy meggyógyul, az reggelre megtörténik. Ritka, de megesik.
-    Szóval akkor jöhetsz velünk suliba. – feltételezte Joey.
-    Jaj! A suli! – kiáltottam, majd azonnal keresni kezdtem a könyveimet és a táskámat.
-    Azért öltözz át! Inkább az egyenruhába gyere, ha már van! – figyelmeztetett Atem, aki gyorsan felszaladt Yugi szobájába, hogy ott öltözzön át. (Én a mosdót foglaltam el erre a célra.)
7:50-re kényelmesen beértünk. A többi fiú osztálytársunknak még arra is volt ideje, hogy flörtöljön velem. Én viszont nem vagyok valami könnyű eset. Ennek ellenére, csak Atem segítségével tudtam lerázni a folyosón üldöző sereget.
-    Köszi. Ezek mindig ilyen kitartóak? – kérdezősködtem, miközben elbújtunk a tanári mosdóban.
-    Erről inkább Yugi-t kérdezd. Őt üldözték az Egyiptomi Istenkártyák miatt.
-    Neki meg vannak?
-    Ö… igen. Nem tudtad? Ja persze! Hisz Te Magyarországról jöttél.
-    Aha. Slayfer nekem is meg van. Ré Szárnyas Sárkánya ráadásul duplán is.
-    Az meg hogy lehet? Én úgy tudtam, hogy csak egy van belőlük!
-    De nem Magyarországon! (Ebből Atem is megértette, hogy a pénz sóvár emberek attól még csinálhattak másolatokat.)
-    De ez nem olyan, mintha lelke is lenne. – elmélkedett fennhangon Atem.
-    Tudom, de az Árnyékvilágban így is találkozok velük. Sajnos.
-    Ezt meg hogy érted?
-    Az Ő világukban tanultam meg a varázslataikat és ezt valamiért nem díjazzák. Sose voltam velük jóban. A sárkányok egyébként is nagyon fennhéjázóak.
Atem elnevette magát. Én is követtem a példáját. De mielőtt meg kérdeztem volna, hogy min nevetünk megszólalt az a fránya iskolacsengő. Vissza osontunk a terembe és Atem gondoskodott róla, hogy ne zavarjanak. A többiek furcsállták is milyen elszántan véd, de az első nap után már gondolták, hogy ez lesz.
Suli után természetesen Yugi-éknál gyűltünk össze. Egy kicsit elbeszélgettünk és megpróbáltam varázsolni. Sikertelenül.
-    Látszik, hogy kezdő boszorkány vagy! – mondta ki a véleményét Joey.
-    Mondtál valamit?! – néztem rá gyilkos szemekkel.
-    Semmit! Semmit! Csak tűnődtem, hogy meddig nem tudod használni az erődet? – terelte el a szót.
-    Már csak egy-két napig. Talán holnap vagy holnap után már működni fog.
-    És mit csinálsz, ha megint tudsz varázsolni? – érdeklődött Tea.
-    Tovább gyakorlom a varázslást, de nem rajtatok.
-    És remélem nem a házban! – ijedezett Yugi.
-    Tán baj? Néhány illúziótól még nem szakad a fejünkre.
-    És ügye nem felejtkeztél meg a lelkekről sem? – emlékeztetett Atem.
-    Ne izgulj! Gondom lesz rájuk. – mondtam rejtélyesen.
-    Elég, ha csak a lelküket adod vissza nekik. – nézett a szemembe, a gondolataimat fürkészve. Nyilván az érdekelte, hogy még mire készülök a srácokkal?
-    Aha! Meg egy kicsit módosítom az emlékeiket. Nem hiányzik, hogy rögtön szívbajt is kapjanak tőlem, mert akkor már nem segíthetek rajtuk.
-    Hé!!! De a mi emlékeinkkel ne babrálj!!! – kapta fel a vizet Joey.
-    Rendben. Megígérem. Ha akarod írásba is adom.
-    OK! Hozom a hozzávalókat! – szólt, majd nagy rohangálás közepette az orrom alá nyomott egy papírt és egy tollat. – Nesze! Írhatod!
-    Én csak vicceltem! Nem tudok japánul írni!
-    Az nem gond!
Fél óra közös fogalmazás után elkészült a „Szent Ígéret”. Miután a szép, magyar írásommal dedikáltam, Joe gyorsan zsebre vágta.
-    Szerintem sokkal jobb helyen lenne Yugi-nál vagy a Fáraó-nál. – javasolta Tristan.
-    Nyugi! Nem hagyom el!
-    Ha kettejüket tartjátok a legmegbízhatóbbaknak, akkor Yugi-t javaslom. – bölcselkedtem.
-    És ugyan miért? – tette csípőre a kezét Tea.
-    Mert nála van az Ezeréves Kirakó és az ikonok ellen hatástalan az erőm. Szóval, Ő teljes biztonságban van az agymosástól.
-    Akkor jó! – könnyebűlt meg Yugi.
-    Ez nem fer! Miért csak Yugi? – duzzogott Joey.
-    Már mondtam. Mert nála van a Kirakó.
-    Nem ér! Add már kölcsön pár napra! Na!! Légyszíí!!! – kunyerálta.
-    Csak akkor javaslom, hogy elvedd Yugi-tól, ha utána szembeszállsz Shadi-val. Úgy tudom Ő az ikonok védelmezője.
-    Ismered Shadi-t? – döbbent meg Atem.
-    Hát persze! Miután felfedeztem az erőmet eljött hozzám és beszélt egy kicsit az Árnyvilágról.
-    Az erődről nem beszélt?
-    De! Viszont csak annyit mondott, hogy abból a medálból származik.
-    Hát, ezt már mi is tudjuk! – mérgelődött Tea.
-    Jól van, na! Mégis mit vársz tőlem, hogy két hónap alatt profi boszorkány leszek és mindent megtudok a varázstárgyakról! Örülök neki, hogy legalább az Ezeréves Ikonokhoz konyítok valamit!
Lecsaptunk egy szép kis vitát, amiből Én kerültem ki győztesen. Tea bevágta a durcit és elviharzott. Joe és Tristan is követték, azzal az ürüggyel, hogy haza mennek tanulni. Szerintem csak vigasztalni akarták a sértődős kis lelkecskéjét.
-    Kár volt ezen összevesznetek! – mondta Yugi szomorúan bámulva ki az ablakon.
-    Ő kezdte! – játszottam az ártatlant.
-    Na persze! – nézett rám dühösen Atem. Látszott rajta, hogy védi Tea-t, így nem provokáltam tovább, mert a végén még vele is összeveszek.
Másnap megint rám kellet várni, mert nem tudtam felkelteni. Habár Atem-nek sikerült lelöknie az ágyról. Ezek után, már muszáj volt keledeznem. Ezúttal pont csengetésre futottunk be a terembe. Történelem óra volt az első. Jegyzetelnünk kellett volna, amit a tanár mond, de Én szinte az egész órán át aludtam VOLNA!!!, ha Atem nem lökődött volna folyton. Tehát nem hagyott aludni, amiért nehezteltem is rá.
Hát a többi nap is az első kettőhöz hasonlóan telt el. A varázslatom óta eltelt már négy nap, de még mindig nem tudtam varázsolni. A barátaim kezdtek komolyan dühösek lenni rám, pedig nem az Én hibám, hogy nem megy. Na jó! Végül is az enyém, mert nem kellett volna varázsolnom. De hát… késő bánat!
Az a bizonyos 4. (Péntek-i) nap is eléggé furcsán kezdődött. Mikor beértünk a terembe, egy kis csomag volt az asztalomon. Yugi felolvasta a rajta lévő cetlit, amin csak ennyi állt japán írásjelekkel: Arisa-nak.
-    Tyűha!!! Biztos az egyik rajongód küldte! Nem semmi! – találgatott Joey.
-    Vajon mi van benne? Bontsd már ki? – jött oda kíváncsiskodva Maya.
Lassan kibontottam a csomagot. Nem vagyok túl kíváncsiskodó, ezért fokoztam egy kicsit a körülöttem állók feszültségét (az egész osztály). A csomagolópapír mögül egy kis fekete doboz bújt elő. A dobozban pedig................... Egy pakli kártya volt. A fiúk azonnal rávetették magukat, hogy áttanulmányozhassák.
-    Húú!!! Apám! Ezek nagyon erős szörnyek! – bújta a kártyákat Joey.
-    Azért van pár gyengébb is! És akad néhány hasznos varázs-és csapdakártya is. – kapta ki a kezéből Tristan.
-    Hadd nézzem! – ugrált Yugi, de Atem hamarabb kézbe kapta. Feszült csend következett:
-    Tényleg jó lapok! Valaki nagyon ügyelt arra, hogy erős paklid legyen. Nehéz lehet legyőzni Téged, ha ezzel a paklival játszol. – nyújtotta át nekem.
-    Ez mind szép és jó! De ki küldte neked? – tette fel a kérdést Tea.
Az osztály tagjai síri csendben elvonultak a dolgukat végezni, mintha nem is hallották volna a kérdést. Nagyon gyanúsak voltak, de még ennél is jobban meglepődtem azon, amit a folyosón láttam. Azok a fiúk, akik az utóbbi napokban üldöztek a szerelmükkel, félig halálra verve vonultak el az ajtó előtt. Vérző sebekkel, egymáson támaszkodva kullogtak, mintha élő-holtak lettek volna.