IV. rész
Nem jó ez így

-    Ezekkel meg mi történt? – kérdezte Tristan.
A hang hallatára két fiú, akik egymáson támaszkodva próbáltak állva maradni, felém néztek. A szemeik elkerekedtek, majd villám gyorsan levették rólam a tekintetüket. A fájdalmaik ellenére futásnak eredtek. Hallottuk, ahogy neki vágódnak a falnak vagy elesnek.
-    Ezeket meg mi lelte? – fogalmazta át a kérdését Tristan.
-    Hát csak az… - magyarázkodott Joey. – …hogy valaki jól el-agya-bugyálta Őket. Az előbbi kis jelenetből ítélve nyílván rá se nézhetnek Arisa-ra.
-    Valaki nagyon is szemet vetett Arisa-ra, ha ilyeneket csinál. És ráadásul nem is sajnálja a pénzt. – mondta Yugi a paklim dobozát fürkészve, mely vörös bársonnyal volt kibélelve.
-    Héé!!! Drága Osztálytársak! Tudom, hogy Ti tudjátok ki küldte ezt a csomagot úgyhogy mondjátok el gyorsan! – fordult a néma társasághoz Joey.
Senki se válaszolt, csak a könyveik mögé rejtőztek. Joey, megunva a csendet odament a legközelebbi osztálytársunkhoz, Amanoma-hoz és a ruhájánál fogva felrángatta a székéből:
-    Beszélj!!!
-    Hagyd már! – siettem a védelmére, mielőtt Joe túlzásba viszi a faggatást. - Nyílván nem véletlenül nem mondják el! Ha az ajándékot küldő személy rejtve akar maradni, akkor ne az osztálytársainkat nyaggasd! Ráadásul, ha akar tőlem valamit úgyis felfedi magát!
-    Ez igaz! Amúgy is van más dolgunk! – mondta Atem.
-    Tényleg? És mi? – kérdeztem.
-    Tanulni a biosz dogára. – ekkor megszólalt a csengő – Már nem.
-    Jaj! A doli!
A dolgozat írásos óra után:
-    Na! Hogy ment? – kérdezte Tea (Már nem dühös rám a veszekedés miatt. Megbeszéltük).
-    Rosszul. Nem tudtam elolvasni Atem írását, így semmit sem tudtam.
-    Jobb is. Ha rólam puskázol, akkor sosem leszel jó tanuló.
-    Nem ezért jöttem Japánba…
-    Hanem azért, hogy fenekestül felforgasd az iskolánk nyugalmát. – szólt közbe Joey.
-    Sajnálom! Segítenem kellett Kuri-nak (kuriboh neve) és magamnak!
-    Most nem arról van szó!
-    Hát akkor?
-    Gyere! Megmutatom. – mondta, majd maga után vonszolt.
A fiú mosdó előtt megállt és az ajtóra tapasztotta a fülét. Követtem a példáját. A többiek is olyan csendben voltak, hogy hátha hallanak valamit. Ahogy azt a helytől várható volt, fiúk voltak bent. Hárman beszélgettek és az egyik Kaiba volt.
-    Azt mondtam, hogy titokban vigyétek oda a csomagot! Nem az egész osztály előtt! Mi lesz, ha valaki kikotyogja? – ordibált Kaiba.
-    A megvert fiúk példájából tanulnak! Nem kezdenek ki se veled, se Arisa-val! – válaszolta egy srác.
-    Nem érdekel a kifogásod!...
Abbahagytam a hallgatózást és pár lépéssel távolabb mentem elmélkedni.
-    Ez akkor azt jelenti, hogy Kaiba, Arisa titkos hódolója? – döbbent le Yugi. – Ezt nem tudom elhinni!
-    Én se! Kaiba, az a szívtelen disznó! Ki van zárva, hogy akár csak egy kicsit is gyengéd érzelmezek tápláljon Arisa vagy bárki más iránt, az öccsén kívül! – háborodott fel Tristan.
-    Minden rendben Arisa? – kérdezte Atem.
-    Hát,… fogjuk rá.
-    Ja! Engem is meglepett! – szólt közbe Joey. – De hát a saját fületekkel hallhattátok!
-    És ami a legnagyobb baj, hallottuk is. – duzzogott Tristan.
-    Ti akartátok tudni.
-    Te kezdtél el ordibálni a teremben, mint egy eszement!
-    Ja! Tényleg! Mi??? Eszement??!!
-    Hova mész Arisa? – érdeklődött Atem, látva, hogy nem éppen a tantermünk felé megyek. A srácok is abbahagyták a még el nem kezdett vitát és érdeklődve figyeltek.
-    Csak a suli elé. Majd csengetéskor jövök. – válaszoltam, majd elballagtam.
Csengetéskor azonban nem voltam már a suli közelébe sem. Tíz perc késés után, a tanár elküldte Atem-et, hogy keressen meg. Három utcával arrébb talált meg egy parkban. Egy fapadon üldögéltem és egy szökőkutat nézegettem.
-    Arról volt szó, hogy csengetéskor visszajössz!
-    Bocsi. Elfelejtettem.
-    Akkor most, hogy eszedbe jutott, akár vissza is mehetünk. – mondta, miközben megpróbált felhúzni. Én azonban félrelöktem, jelezve, hogy hagyjon békén.
-    Te csak menj! Én már úgyis elkéstem erről az óráról. – magyaráztam a reakcióm.
-    Isozaki tanár úr azért küldött, hogy keresselek meg. Tehát nélküled nem megyek vissza. – makacskodott.
-    Na jó! – adtam be a derekam egy nagy sóhajtással. – Nem hiányzik, hogy még Te is lógj az óráról.
Atem elmosolyodott, majd visszaballagtunk a suliba. A tanár úr eléggé morcos volt a hosszú távol létem miatt. Nem tudtam kimagyarázni magam, de Atem a segítségemre sietett. Azt hazudta, hogy ennivalót akartam venni, csak eltévedtem. (Négy nap után ez hihetetlen, de a tanár bevette. Legalább is látszólag!)
Másnap Szombat volt. A fiúk már szerettek volna reggelizni, de Én nem voltam hajlandó csatlakozni hozzájuk. Végül is nélkülem ettek. Én a nappaliban feküdtem az ágyon, mint éjjel. Kaiba-ra gondoltam. Nem! Nem úgy! Csak érdekeltek a szándékai. Hogy komolyan szerelmes-e belém? És, ha igen, akkor is mire volt jó, hogy úgy elbánt azokkal a szerencsétlen fiúkkal? Ezek a kérdések kavarogtam a fejemben, mikor Atem odaült mellém az ágyra. Egy tányéron három májkrémes kenyeret hozott és a párnám mellé tette, hogy Én is lássam.
-    Kösz! De most nem vagyok éhes! – szólaltam meg a mai napon először.
-    Tudom, hogy nehéz heted volt, de ha éhen halsz, azzal nem oldasz meg semmit!
-    Nem akarok éhen halni, DE nincs kedvem reggelizni!
-    Ez már nem is reggeli, hanem tízórai! Három-negyed tíz van. Nem ártana felkelned!
-    Ha fekszek az sem árt.
-    Kaiba-ra gondolsz? – tapintott rá a lényegre. (Sajnos!) 
Erre felkaptam a fejem és Ő folytatta:
-    A többiek szerint nem képes arra, hogy az öccsén kívül mást is szeressen. De szerintem tévednek! Elvégre… Ő is ember.
-    Nem ez a lényeg! Lehet, hogy Ő szerelmes belém, de ez nem kölcsönös!
Atem felsóhajtott. Olyan volt, mint aki hirtelen megkönnyebbül. Végül így válaszolt:
-    Ha ez tényleg így van, akkor meg kell neki mondanod.
-    Nem hinném, hogy sokra menne vele! – kapcsolódott be a beszélgetésünkbe Yugi.
-    Asszem igazad van, Yugi! Kaiba nem az a típus, akinek bármit is meg lehet magyarázni! Ha akar valamit, megszerzi! – adott neki igazat Atem.
-    Hát ez igazán megnyugtató! – sóhajtottam.
Yugi nagyapja megkért, hogy menjek el boltba. Ki akart mozdítani az ágyból. Sikerült neki. Egy idős emberrel nem vitatkozok. Atem is elkísért. Mesélt egy kicsit Kaiba-ról:
-    … De ez persze, csak az Én tapasztalatom. Engem ki nem állhat!
-    És miért?
-    Mert legyőztem Párbajkártyában. Azóta mindent elkövet, hogy valahogy jobbnak bizonyuljon nálam, de nem sok sikerrel!
-    Gondoltam. Azok után, hogy Te segítettél Yugi-nak bajnokká válni ez a legkevesebb.
-    Azért nekem is volt pár vereségem. Például Yugi is legyőzött már.
-    Hát ez van! Senki se lehet veretlen örökké! Az ember így edződik! – osztottam az észt, de közbe legalább jobb kedvem lett. Ez Atem-nek is feltűnt.
-    Hát, lehet, hogy nem vagyok már olyan jó játékos, mint régen. (De még milyen régen!☺) De, ha gondolod taníthatok pár dolgot a párbajkártyáról! – ajánlotta fel.
-    Kösz, de inkább ne! Nekem elég a sulis tananyagot megtanulni! Jól el vagyok azzal, amit most tudok erről a játékról!
-    Ahogy gondolod! Én csak felajánlottam.
Ekkor egy fekete limuzin állt meg mellettünk. Gondolom sejtitek ki szállt ki belőle: Kaiba.
-    Milyen kicsi a világ?! Örülök, hogy látlak Arisa! – mondta, majd szúrós tekintettel Atem-re nézett. Nyilván neki nem örült.
-    Szia Kaiba! – viszonoztam a kedvességét.
-    Látom még mindig Yugi-ra pazarlód az idődet! – mondta, miközben megvetően nézett Atem-re.
-    A nevem még mindig Atem! – javította ki.
-    Atem-Yugi, nekem egyre megy! – legyintett.
-    Kaiba úr! – szólalt meg az egyik embere. – Miss. Szamanta keresi Önt telefonon! Azt mondja sürgős!
-    Látom elfoglalt vagy Kaiba, úgyhogy mi megyünk is! – búcsúzott el Atem gúnyos hangon, majd maga után vonszolt. Kaiba dühösen nézte, amint elrángatott engem.
Nekem fura volt, hogy ilyen hamar leléptünk. Olyan gyorsan távoztunk, hogy elköszönni sem volt időm tőle. (Csak illemből!)
Yugi-ékhoz visszaérve megint az ágyon terültem el, de ezúttal a TV-t is bekapcsoltam. Atem elmesélte Yugi-nak, hogy kivel is találkoztunk.
-    Ilyen nyájasan beszélt vele? Most már biztos, hogy akar tőle valamit! – vonta le a következtetést Yugi.
-    Igen, de Arisa nem érdeklődik iránta!
-    Gondolom neked ez csak jól jön. – mondta Yugi és kacsintott egyet, miközben tekintetével felém mutatott.
-    Ugyan már! Mire gondolsz? – vonta kérdőre egy kicsit elpirulva.
-    Legalább magadnak valld be, hogy első pillantásra beleszerettél! Aztán Arisa-nak is!
-    Ti meg miről diskuráltok ott? – kérdeztem meg a sugdolódzó fiúkat. Nagyon gyanúsan félrevonultak.
-    Semmiről Ari! – mondta Atem, de meg is lepődött azon, ahogy nevezett. Hát még Én:
-    Ari??? – kérdeztem felháborodva, majd felkeltem és odasétáltam hozzájuk, aztán karba tett kézzel vártam Atem magyarázatát.
-    Ö… izé… már mint Arisa! – próbálta minél hamarabb kijavítani a becézgetésemet.
Közben még pirosabb lett, mint mikor Yugi-val beszélgetett. Apropó Yugi! Ő úgy nevetett, hogy kis híján megfulladt. Már nem mintha vicces lett volna.
-    Remélem nem ez lesz az új becenevem! Épp elég volt hozzászokni az Arisa névhez. Beletelt egy kis időbe, amíg reagálni tudtam rá.
-    Ugyan dehogy! Csak véletlenül rövidebben mondtam a neved! Mondtam már, hogy szép neved van? – próbálta elterelni a szót.
-    Még nem. Yugi! Befejeznéd a röhögést?!! Idegesítő! – szóltam rá a szinte fuldokló kis haveromra.
-    … öh… persze… - nyögte ki 2-3 röhögcsélés közepette.
-    Remek! Nincs szükségem varázslatra, hogy jól ellássam a bajod! – próbáltam megijeszteni, hátha segít neki előbb abba hagyni a nevetést.
-    Na persze! Azt az öt srácot is csak varázslattal tudtad elintézni! – váltott komoly hangnemre Atem.
-    Sorry! Túlerőben voltak! És akkor nem volt olyan védelmezőm, mint Kaiba!
Na! Hát ez egy kicsit… KICSIT??? Na jó, nagyon rosszul esett Atem-nek. Védelmezőnek Ő saját magát gondolta és egy cseppet sem tetszett neki, hogy Én Kaiba-t tekintettem annak.
-    Én a helyedben nem bíznék meg benne! – mondta duzzogó tekintettel.
-    Bocs! De nincs kedvem testet cserélni veled! Ha kihívna egy párbajra lerontanám a jó híred! – viccelődtem egy nevetést követően.
-    El se merem képzelni, mi lenne akkor a világgal! – kuncogott Yugi és az ég… izé… a plafon felé bámult.
-    Még, hogy el se meri képzelni! Akkor most mit csinál?! – háborodtam fel gondolatban, miközben az ábrándozó szemeit néztem.