VII. rész
A győztes szív

Megpróbáltam elmenni mellette, de megfogta a karomat. Bevonszolt a szobába és megkérte Yugi-t, hogy hagyjon minket magunkra. Most inkább választottam volna a táncot, mint a négyszemközt való beszélgetést Atem-mel. De ezúttal Ő diktálta a szabályokat, így muszáj volt maradnom és végig hallgatni. Egy darabig csendben ültünk egymás mellett az ágyon. Végül nem bírtam tovább és ráripakodtam:
-    Ha mondani akarsz valamit akkor most mond vagy elmegyek! – már fel is álltam, hogy elmenjek mielőtt visszatart, de nem jött be.
-    Várj! Kérlek ne menj el! – mondta, miközben gyengéden megfogta a kezemet és lassan visszahúzott az ágyra, hogy leüljek.
A csendes pihenő jót tett neki. Amikor bejöttünk, hogy is mondjam, eléggé fagyos volt a tekintete, most viszont teljesen kiolvadt. Az arca nem, de a szemei mosolyogva néztek vissza rám. Lehajtotta a fejét és mosolyra húzva a száját elkezdte a mondandóját:
-    Arisa! Én szeretnék neked mondani valamit! Lehet, hogy nem mondok vele ujjat, de… Arisa! Én… - nyöszörögte, de mielőtt kimondhatta volna kopogás hallatszott az ajtó felől.
-    Bocs, hogy megzavarlak titeket, de Kaiba telefonált! Azt mondta, hogy Atem sürgősen menjen el hozzá. – nyitott be a szobába Yugi.
-    Miből gondolod, hogy Őt hívja. – mutattam Atem-re. – Hisz mindkettőtöket Yugi-nak nevez!
-    Abból, hogy megkérdezte a nevét. Siess! Nem volt túl türelmes a hangja. – mondta, majd becsukta az ajtót.
-    Vajon mit akarhat? – kérdezte Atem.
-    Csak egy módon tudhatjuk meg. – feleltem, majd felrángattam a helyéről. – Gyerünk! Kaiba nem az a ráérős típus.
-    Te is jönni akarsz?
-    Van valami kifogásod ellene?
-    Nem, csak… Rendben! Menjünk! De várj! Elrakom a paklimat.
-    Minek?
-    Minden alkalmat kihasznál, hogy kihívjon.
-    Ugyan már! – legyintettem. – A múltkor se tette meg. De, ha ettől jobban érzed magad, akkor hozd!
-    Akkor érezném magam jobban, ha nem érne rá minket fogadni. – mondta, s elrakta a zsebébe a kártyáit.
-    Miért? Csak nem félsz tőle? – kérdeztem egy huncut mosollyal az arcomon.
-    Én? Én nem félek senkitől sem!
-    Húú! De bátor valaki! – jegyeztem meg mielőtt jó alaposan kinevettem volna.
Fél úton át ezen nevettem, ami nem igazán tetszett neki. Kaiba enyhén szólva lakott messze!
-    Most bezzeg nem képes kiküldeni elénk azt a puccos limuzinját!!! – zsörtölődtem, miközben próbáltam tartani Atem meglehetősen gyors tempóját.
-    Ha tudná, hogy Te is jössz, biztos megtenné! – jegyezte meg morcosan. – Egyébként meg Te akartál velem jönni, De még visszamehetsz!
-    Vissza??? Örülök neki, ha odáig eljutok! – mutattam a Kaiba Corp. épületre, mely magasan a többi fölé emelkedett. Az udvarlóm, Kaiba tulajdona és állandó tartózkodási helye.
-    Nem foglak haza cipelni! Arról ne is álmodj!
-    Ha szerencsénk van nem is kell!
-    Csak nem képzeled, hogy pillogsz egyet Kaiba-ra és már is hazaszállít?
-    Nem képzelek semmit sem! Csak reménykedek!
-    Azért ne táplálj hamis reményeket! – figyelmeztetett.
-    Kösz a tanácsot, de törődj a magad dolgával!
-    Ugyan ezt Én is mondhatnám, de akkor vissza kell fordulnod!
-    Uff!!! Akkor könyörgök ne mond! És légyszi ne siess ennyire, mert nem bírom a tempót!
-    Jó, rendben! De ha nem akarsz egész este nála maradni, akkor igyekezzünk! – mondta és egy picit lassabban sétált. Bár, miután ezt kimondta egy kicsit elbizonytalanodott. Úgy döntöttem visszahozom a magabiztosságát, tehát így feleltem:
-    Ne aggódj! Eszemben sincs nála maradni, hisz jól elvagyok nálatok!
-    Akkor bírd ki még egy kicsit! – nézett rám azokkal a szép lila szemeivel. És még egy mosollyal is megajándékozott.
Hiszitek vagy sem, egy teljes órába telt mire Kaiba cégéhez értünk. És vajon hol volt Kaiba?: a legfelső szinten. (Hol máshol?!) Szerencséje, hogy feltalálták már a liftet! Különben megnézhette volna magát, mikor felérek! Atem szólt a titkárnőnek, aki meghallva a nevemet, villámgyorsan ajtót nyitott. Miközben beléptünk a szobába, a nő bejelentette az érkezésünket. Kaiba nagyon meglepődött azon, hogy Én is eljöttem. Odajött hozzám, és mintha észre se vette volna Atem-et, elkezdett nyájasan beszélni velem:
-    Arisa! De jó, hogy újra látlak! Nem számítottam rá, hogy Te is eljössz! Kérlek foglalj helyet! – vezetett oda egy székhez a vállamat átkarolva, de Atem türelmét vesztve közénk állt:
-    Ő csak elkísért engem! Nem azért jött, hogy a nyálas szövegedet hallgassa, úgyhogy mond el mit akarsz tőlem és már megyünk is!!! – ordította le a fejét.
-    Hmm… Szamanta! – szólt ki a titkárnőjének.
-    Igen, Kaiba úr! – nyitott be a nő.
-    Kérlek kísérd körbe Arisa-t, míg Én elbeszélgetek Yugi-val!
-    Még mindig Atem! – javította ki az említett, de Kaiba csak legyintett, hogy hallgasson.
-    Ahogy óhajtja, Kaiba úr! Erre tessék kisasszony! – mutatott kifelé a nő.
-    Csak beszélgetek egy kicsit a barátoddal. – fordult felém Kaiba. – Nem akarlak untatni a részletekkel.
Mivel Atem rábólintott, így követtem a titkárnőt, akinek köszönhetően az összes szintet bejárhattam a fájós lábaimmal. Egész idő alatt azon filóztam, hogy ha Atem nem kezd el cirkuszólni, akkor most nyugisan ülhetnék és tudnám mit akar tőle Kaiba. Nem is figyeltem oda arra, amit Szamanta mondott. Pedig szerintem mindent elmondott a vállalatról.
A hármas szinten, az egyik ajtó mögül azonban hirtelen meghallottam Atem hangját.
-    Fura! Hisz neki a tizediken kell lennie Kaiba-val. De várjunk csak! Ez Kaiba hangja! Mi folyik itt? – elmélkedtem magamban. – Kisasszony! Mi van ebben a teremben?
-    Az a Párbaj Terem. Kaiba úr itt rendezi a nézet eltéréseit.
Több se kellett. Azonnal benyitottam.
-    Kisasszony! Oda nem mehet be! – kiáltott utánam Szamanta, de már késő volt.
A srácok már javában párbajoztak. Én Atem mögött pár méterrel állva figyeltem, amint a két fiú tátott szájjal néztek vissza rám. Atem-nek már csak kétszáz, míg Kaiba-nak négyszáz életpontja volt. De az jobban érdekelt, hogy most minek párbajoznak. Úgy éreztem nem a régi viszály most a harcuk okozója.
-    Bocsánat Kaiba úr, de nem tudtam visszatartani! – szabadkozott Szamanta.
-    Nem arról volt szó, hogy MEGBESZÉLITEK a gondjaitokat? – vontam kérdőre a srácokat.
-    Mi így szoktuk megbeszélni! – válaszolt Atem.
-    Aha! És mi a beszéd témátok? – faggattam tovább a párbajozókat.
-    Hogy kinek leszel a barátnője?! – válaszolt ezúttal Kaiba.
-    Hogy mi??? – döbbentem le.
-    Legyőzöm ezt a kis ’mitugrászt’ és az enyém leszel! – folytatta Kaiba.
-    Csak szeretnéd!!! – kiabáltuk Atem-mel kórusban, majd tovább folytattam: - Nem leszek Én senkié sem!!! Legkevésbé a Tiéd nem!!!
-    Hogyan? – emelte fel a hangját Kaiba. – Nehogy azt mond, hogy ez az élőhalott fáraó szerűség többet jelent neked, mint Én?!!
-    Ez a „fáraó szerűség” az egyetlen, aki megmentheti az életemet egy átoktól!! Úgyhogy akár tetszik, akár nem vele maradok, még legalább két hónapig!!! Utána vagy meghalok, vagy hazamegyek!!! – oltogattam Kaiba-t, majd sarkon fordultam és olyan gyorsan elhagytam az épületet, amilyen gyorsan csak bírtam.
Ezalatt a fiúk tovább beszélték a gondjaikat:
-    Meg van átkozva? Az ilyen lányok neked valók, tehát megtarthatod! A győzelem viszont az enyém! – kacagott Kaiba, de Atem visszahívta a szörnyeit és lelépett. Nem félelemből tette. Utánam jött, hogy megkeressen.
Hazament Yugi-ékhoz, de mivel nem talált ott, így tovább folytatta a kutatást. Yugi felhívta a többieket is, majd Ő is felvette a kabátját és a keresésemre indult. Atem úgy gondolta, hogy a közelben leszek, ezért teljesen átkutatta a környéket. Megnézte azt a helyet is, ahol megmentettem Kuriboh-t. Itt találkozott Tea-val és Joey-val. Megkérte őket, hogy nézzék meg a sulit. Ő addig elment arra a helyre, ahova akkor mentem, mikor megtudtam, hogy Kaiba a titkos rajongóm. (Már nem is a rajongóm és főleg nem titkos! Hálelujja!!!)
Ezalatt Én egy fapadon ültem egy szökőkúttal szemben. Kitaláltátok! Ugyan ott, ahol a tanítási óra alatt voltam. Nagyon dühös voltam a fiúkra. Főleg Atem-re. Egyszerre bántam is meg nem is, hogy elmentem vele. Mindenesetre nem volt túl sok időm ezen filózni, mert nem sokára megjelent:
-    Tudtam, hogy itt megtalállak! – könnyebbült meg.
-    Pehk! – válaszoltam, miközben elfordultam Atem-től.
-    Most meg mi bajod van?
-    Tippelj! Szerinted mi?
-    Az, hogy párbajoztunk? Mondtam, hogy Kaiba valószínűleg ezért hívat. És így is történt.
-    Nem az zavar, hogy párbajoztatok! Az, AMIÉRT párbajoztatok! Nem vagyok Én nyeremény tárgy!!! – ordítottam le a fejét és a mondat befejeztével karba tettem a kezem illetve morcos képet ’varázsoltam’ magamra.
-    Arisa! – szólított meg szelíden. – Nekem eszembe sem volt nyeremény tárgynak nézni. Az egész Kaiba ötlete volt.
-    De beleegyeztél!!! Hisz elfogadtad a kihívást!!!
-    Nem volt más választásom! Képes lett volna és bezár mindkettőnket abba a felhőkarcolóba! Ott Ő parancsol, mint szinte mindenhol a városban! Muszáj volt elfogadnom a játékszabályait!
-    Hát magyarázkodni azt nagyon tudsz!
-    Szerinted csak kitaláltam?!
-    Nem, dehogy!
-    Akkor?
-    Nem tök mindegy, hogy mit hiszek és mit nem!!! Úgy sem tudom, hogy mennek itt a dolgok, de egy játék nem fog dönteni az életem felett!!!
-    Ha már az életednél tartunk… Mit magyaráztál ott Kaiba-nak?
-    Röviden és egyszerűen, ha két hónapon belül nem szabadulok meg a medáltól, akkor megöl Engem.
-    És ezt csak most mondod!!! Akkor minél hamarabb rá kell jönnünk, hogy lehet kivenni belőled?!
-    Reménytelen. Nincs semmi kiindulási pont. Én már beletörődtem, hogy két hónap múlva meghalok. – hajtottam le a fejem.
-    Nem adhatod fel! – térdelt le elém Atem. – Még esélyt se adtál, hogy segítsek!
-    És nekünk se! – jelent meg Tristan a többiekkel együtt. – Ha rajtunk múlik, Te még két hónap múlva is élni fossz!
-    Naná! Korai még megismerned a halált! Igaz, ezt Atem jobban tudja! – vigyorgott Joey.
-    Kösz srácok! – mosolyogtam, miközben patakokban folytak a könnyeim. Atem átölelt és vígasztalón a fejemet simogatta. A többiek is körénk csoportosultak, hogy támaszt nyújtsanak.