VIII. rész
Mit ér neked?

Mindnyájan hazakísértek. Mr. Mutou nagyon örült neki, hogy előkerültem. Mindjárt egy pohár forró teával várt. A nappaliba szépen leültünk és Atem elmesélte nekik a történteket. Pár dolgot kihagyott, de nem bántam. Én csendben iszogattam.
-    Látszik, hogy nem Te csináltad a teát. – fordultam oda Yugi-hoz.
-    Hehe! Kösz szépen.
-    Csak az igazat mondtam.
-    Na, ez már egy jó pont nálad! – jegyezte meg Tea.
-    Kösz! Ez nagyon jól esett.
-    Ha nem hazudnál folyton, akkor nem mondtam volna.
-    Eddig még nem is hazudtam csak titkolóztam.
-    Az szinte ugyan az! – mondta Tristan. – Ha hamarabb szóltál volna, hogy veszélyben van az életed, akkor már biztos többet derítettünk volna ki a medálodról.
-    Nem akartam elrontani a hangulatotokat. Nyílván való számomra, hogy azért nem foglalkoztok a Fény Kristály üggyel, hogy Atem tovább maradhasson.
-    Az életed fontosabb, mint az enyém, hisz Én csak ideiglenesen vagyok élő! – mordult fel Atem meglehetősen dühösen.
-    Nyugi! Még van időnk mindent megtudni mindkét tárgyról. – csitítgattam a fáraót.
-    Csak ne nyugtatgass! Hogy lehetsz ilyen könnyelmű, hogy áááá… hagyjuk!! – legyintett. – Yugi! Meg van neked Malik-ék telefonszáma? Talán segíthetnek!
-    Persze! Máris hozom! – mondta Yugi és már futott is fel a szobájába.
-    Ki az a Malik? – kérdeztem.
-    Meg fogod tudni. – válaszolt még mindig morcosan Atem.
-    Egyiptomi régész. – informált Tea. – Atem múltját is az Ő segítségével derítettük ki. Lehetséges, hogy a Fény Kristály és a medálod Egyiptomból származnak…
-    …Így van!… – helyeselt Joey.
-    …És ha igen, akkor biztos tudnak róluk valamit! – folytatta Tristan.
Atem ezalatt leült egy székre és karba tett kézzel bámul maga elé, mint egy duzzogó kisgyerek. Nagyon is komolyan veszi a barátai életét, ha így fel tudtam dühíteni a hallgatásommal. De most nem ez a lényeg! Yugi viszonylag hamar megtalálta a cetlit, mellyen annak a bizonyos Malik-nak a telefonszáma volt. Atem nagyon sürgette a dolgot, de sikerült meggyőznünk, hogy talán nem este 23:18-kor kellene felhívni.
Éjfélre már mindenki hazament (aki nem itt lakott) és le is feküdtünk. Már nagyon álmos voltam, de Atem állandóan forgolódott. Nem tudtam tőle aludni, így hát kikászálódtam az ágyból és a hűtőből elővettem egy üveg tejet. Miközben nagyban öntöm ki egy műanyag pohárba, valaki a hátam mögé lopakodott és átkarolta a derekamat. Bingó! Atem volt az. Csak Ő tud ilyen csendben osonni. Szerencsére a tejet nem öntöttem félre, de az tény, hogy megijedtem. Izé… csak meglepődtem! Nem ijedtem meg! De tényleg! ¬ஐ-Nézzétek el nekem! Hazudok! De Ti is megijednétek, ha valaki mögétek lopakodva átkarolna! Ne is tagadjátok! Na mindegy!-ஐ A fejét a jobb vállamra tette és a fülembe súgta:
-    Nem akarom, hogy meghalj!
-    Pont Te? Hisz neked tök mindegy! Legfeljebb veled megyek az Alvilágba!
-    Egyáltalán nem mindegy! – emelte fel a hangját, miközben levette fejét a vállamról. A derekamat is elengedte, így lehetőségem nyílt arra, hogy felé forduljak. Sajnos megint a morcos tekintete nézett vissza rám.
-    Bocs! – mondtam és szürcsöltem egy kicsit az esti tejemből. – Nem akartalak megsérteni. – folytattam halkan, majd lehajtottam a fejem.
-    Nincs miért bocsánatot kérned. Te sose tudnál megsérteni. – lépett közelebb hozzám, mire Én felkaptam a fejem.
Egészen zavarba jöttem. Nyílván látszott is rajtam, mert nagyon elmosolyodott. Szerintem eléggé érdekes képet vághattam.
-    Akkor jó! – válaszoltam, majd egy mosoly félét erőltettem az arcomra.
Atem folyamatosan a szemeimet bámulta, mire Én azt is elfelejtettem „Hol vagyok?”.
-    Ö… Én azt hiszem inkább lefekszek vagyis vissza… - nyöszörögtem, s elmentem mellette.
-    Nem iszod meg előbb a tejet? – kérdezte utánam fordulva.
-    Ö! Ja de! – mondtam, mikor feltűnt, hogy még mindig a kezemben van a pohár. Hamar megittam a tartalmát és a konyhai pultra tettem.
-    Téged tényleg ennyire hidegen hagy, hogy meghalsz-e vagy sem? – kérdezte hitetlenkedő tekintettel.
-    Pár napja még egyértelműen „igen”-t mondtam volna, most viszont…
-    Most viszont…? – ismételte.
-    Hát… nem is tudom. Az elmúlt két hónapban teljesen összezavarodtam!! – fakadtam ki. - Igazából még azt se nagyon értem, hogy mi történik körülöttem! Nem hogy véleményt mintázzak az eseményekről!
Atem közelebb lépett hozzám és együtt érzően átölelt. Természetesen már megint nem tudtam hol áll a fejem. De azt tudtam kinek a karjai közt vagyok. (Haladás! )
Bocsánat, de olyan kómás voltam, hogy az éjszaka hátralévő részére már nem emlékszek. De az viszont biztos, hogy történt más is, mert reggel megint egymást átölelve ébredtünk. És a + POÉN kedvéért most nem csak Yugi és a nagyapja látott így minket. Talált!! Megint ott volt az egész bagázs. Nem jó dolog a nappaliban aludni a csapat legismertebb tagjával. Később ugyanis Tea elmondta, hogy ezért akartak mindig megszívatni reggelente, de a fekvőhelyzeteink változtattak ezen. (Már nem úgy!!!) Most már legalább tudjátok, hogy Yugi miért várta meg mindig, míg a többiek megérkeznek. Addig is szép csendben rendezte a dolgait, nehogy felébredjünk. Ez a Yugi is nagyon szemét ilyenkor!!! Persze a rajongótáborra erről semmit se tud!!!! Na mindegy, most megírom nektek, DE NEM TŐLEM TUDJÁTOK!!! :D
-    Köszönöm, hogy mindig ilyen csodás ébredést rendeztek nekünk! – hálálkodtam a vihogó kis csapatnak a suliba menet.
-    Hi-hi! Minden reggel le kéne fotózni benneteket és feltenni a képeket a NET-re! – javasolta Joey.
-    Azt próbáld meg!!! Garantálom, hogy ez lenne életed utolsó húzása!!! – figyelmeztettem.
-    Gondolom. Amúgy mi a helyzet a varázserőddel?
-    Honnan tudjam!!! Szerinted volt rá időm mostanában kipróbálni?!! – ordítottam le a fejét, majd előre siettem.
-    Ennek meg mi baja? – értetlenkedett Joe.
-    Gondolkozz és talán magadtól is rájössz! – javasolta Tea.
Az osztályteremhez érve szép kis meglepetés fogadott engem. A helyemen ugyanis egy hosszú, fehér hajú srác ült, akit eddig még sose láttam. A tekintete olyan nyugodt és békés volt, hogy azt hittem már egy angyal szállt le közénk. Szívesen megismerkedtem volna vele, de mivel meg kellett beszélnem vele az ülésrendet, így muszáj is volt.
-    Sziya! Te új vagy itt? – kérdeztem bizonytalanul.
-    Nem, dehogy! Csak már régóta nem voltam suliba. Az Én nevem Bakura. És Téged Hogy hívnak?
-    Ja! Te vagy az a Bakura, aki kórházban volt?!! Az én nevem Arisa.
-    Szép neved van.
-    Köszi. – pirultam.
-    De még milyen szép! – karolta át a nyakam Joey. – Főleg, hogy nem is ez az igazi neve!
-    Joey! Megfojtasz! – nyögtem ki a maradék levegőmmel, miközben a többiek is beszállingóztak a terembe.
-    Ó! Bocsi! – mondta, s gyorsan elengedett. Ennek örömére akkorát sóhajtottam, mint még soha.
-    Szia, Bakura! Látom kiengedtek a kórházból. Jobban vagy már? – érdeklődött Yugi.
-    Persze. Csak az utolsó hetet volt nehéz kibírni.
-    Ne haragudj, amiért nem látogattunk meg! De az új osztálytársunknak köszönhetően eléggé sok dolgunk volt az elmúlt napokban. – mentegetőzött Yugi, miközben folyamatosan azt nézte, hogy még elég levegőhöz jutok-e az életben maradáshoz.
-    Valóban? – kérdezte hitetlenkedve. – Akkor meséljetek! Miből maradtam ki?
-    Kíváncsi vagy?!!! Szupi! Akkor talán kezdjük azzal, hogy Kaiba teljesen rákattant Arisa-ra. Ajándékokat adott neki és… - regélte vidáman Joey.
-    Tudtommal csak egy ajándékot adott! Még hozzá egy pakli kártyát! Úgyhogy ne színezd ki a történteket! – szakítottam félbe karba tett kézzel.
-    Igazán?! Akkor ki adta neked azt a sok lóvét, aminek a felét Atem-re költötted? Hah?
-    Nem az Én ötletem volt táncolni abba a diszkóba, ami Kaiba tulajdona. A pénz amúgy se jött rosszul, de a klubtagságnak úgy se veszem hasznát, mert oda többet el nem rángattok! Az biztos!
-    Hallom tényleg peregtek az események, amíg távol voltam. – vigyorgott Bakura.
-    De még mennyire! – nézett rám a szeme sarkából Tristan, majd szép lassan Atem-re vándorolt a tekintete. Közben fülig ért a szája.
-    Végül is mindegy! – szólalt meg Atem. – Arisa tegnap alaposan beolvasott Kaiba-nak, így elég könnyen kiszeretett belőle!
Ekkor bejött a terembe az ’emlegetett szamár’. Kaiba vetett ránk egy dühös pillantást (főleg Atem-re és rám), aztán leült a helyére és csendbe bújni kezdett egy könyvet. Mi nyugisan folytattuk a beszélgetésünket. Informáltuk egy kicsit Bakura-t a többi eseményről.
-    Szóval… dióhéjban ennyi! – fejezte be Joey, akinek be nem állt a szája.
Viszont elég gyakran kellett kijavítanom, mert egy kicsit elragadtatta magát. Reménykedtem benne, hogy kihagyja, de nem volt ilyen szerencsém. A ’szöszi kutyus’ volt olyan drága és aranyos, hogy Bakura-t is beavatta a varázserőmről. Mintha nem mondtam volna el eléggé világosan, hogy tartsák titokban a többi ember előtt! A story végén aztán megszólalt az iskolacsengő.
-    Na jól van! – sóhajtottam. – Én akkor keresek magamnak ülőhelyet.
-    Kaiba mellett még van hely! – vihogott Joey.
-    Nem akarsz mégis inkább megfojtani? – kérdeztem szörnyülködő tekintettel.
A puszta gondolattól is irtóztam, hogy Seto Kaiba mellé üljek. Bár szerintem Ő se díjazta volna miután fölöslegesen költekezett rám. Egy kicsit felültettem a titkárnője és Atem előtt. Habár most eszembe jutott egy kérdés: Kit érdekel? XD Engem! Te jó Ég! Mi lesz, ha mellé ülök?!
-    Bakura! Nem ülnél esetleg Te Kaiba mellé? – súgta a fülébe Atem. – Az egész osztályban Te vagy az egyetlen, akit nem zavar a modora. Arisa egyébként sincs túl jó viszonyban vele.
-    Na jól van! – sóhajtott Bakura. – Hé, Arisa! Ha akarod ideülhetsz a helyemre!
-    Oh! Kösz Bakura! Te egy angyal vagy! – hálálkodtam, majd a nyakába ugorva adtam neki egy hála puszit.
Szegény srác a meglepettségtől csak tántorogva tudott eljutni Kaiba padjához. Persze az egész osztály végig nézte ezt a kis jelenetet, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Inkább egy hatalmas sóhajtással lehuppantam Atem mellé.
-    Mi van? – kérdeztem, látva Atem döbbent és haragos tekintetét.
Nem tudom hogy csinálta, de mindkét érzés kivehető volt a szeméből. Érdekes egyszerre két érzés is, de most már a vidámabb oldalával is szeretnék megismerkedni. (Már ha van olyan!)
-    Semmi. – morogta a fogai közt.
-    Azért köszke!
-    Mégis mit? – kérdezte. Nem tartotta valószínűnek, hogy hallottam a sugdolózásukat. Amiben teljes mértékben igaza is volt.
-    Azt, hogy veled még nem vesztem össze! – mosolyogtam rá.
-    Már miért vesznénk össze? – értetlenkedett.
-    Mert tegnap este nagyon feldühítettelek. Ne tagadd!
-    Eszemben sincs…
Nyitotta a száját, hogy folytassa a beszélgetést, de bejött Isozaki tanár úr, s így el kellett halasztanunk az óra végéig. Azt hittem ott őrülök meg földrajz órán! Magyarország domborzatát vettük és vajon kitől várta el a válaszokat?! Naná, hogy tőlem! Lassan már majdnem én tartottam az órát! Pedig örülök neki, hogy közepes vagyok e tantárgyból. Kaiba egész idő alatt rajtam mosolygott. Arról nem is beszélve, hogy amikor Joe mondta meg a főváros népességszámát az egész osztály rajtam röhögött!!! Ha az osztály legrosszabb tanulója jobban ismeri az országomat, mint Én, az azért eléggé durva!!! Kész rémálom volt ez az óra! És a tetejében még borzasztóan hosszú is!!!