A szívem a torkomban dobogott. Nem akartam elhinni… nem mertem elhinni… Annyiszor elképzeltem hogy visszatér, és most, mikor valóban itt van, nem merek hinni a szememnek. Lehet hogy olyan súlyos a sérülésem, hogy nem létező dolgokat látok miatta? Tágranyílt, csodálkozó és könnyes szemekkel,… a látványtól leforrázva ültem ott és néztem ahogy lassan felém sétál. Kék iskolai egyenruhát viselt a fáraói, díszes öltözet helyett. Csuklóját a megszokott, egyiptomi karperece fonta körbe. Nyakában pedig az egykor tőlem kapott nyaklánc lógott, rajta a fáraó nevével.
-Jól vagy Anzu? –gugolt le elém. Nyugodt volt, mint mindig, ám a tekintete mégis aggodalmat tükrözött. Megszólalni sem tudtam a döbbenettől.
-Megsérültél. –nézett az oldalamon lévő mély karmolás nyomokra.
Levette sötétkék kabátját, és a vállamra terítette.
-Így már nem fogsz fázni. –mondta, majd karjaival a lábam és hátam mögé nyúlt, hogy fölemeljen a piszkos, megviselt talajról.
-Atemu. –suttogtam alig érthetően. Annyi kérdésem lett volna.
-Most ne beszélj Anzu. –szólt szelíden. –Elviszlek innen.
Könnyedén emelt föl a földről, majd a karjaiban tartva elindult velem a kihalt utcán.
Nem is tudom mit éreztem pontosan.
Nem is tudom mire gondoltam pontosan.
Csak azt tudom, hogy mérhetetlenül boldog voltam.
    Fogalmam sincs, hogy meddig voltam a karjaiban. Az a borzalmas félelem, amit a szörnyek támadásakor éreztem, egy szempillantás alatt eltűnt. Tudtam, hogy biztonságban vagyok, mert Atemu velem van. Fáradtan csukódott le a szemem. A fejemet a mellkasának döntöttem, és onnantól nem emlékszem semmire.
Puha ágyban tértem magamhoz. Ismerős takaró volt rámterítve.

Egy sötét szobában voltam. Odakint még éjszaka volt. Ahogy körbenéztem a helységben, lassan kitisztultak a gondolataim, és felismertem, hogy Yugi szobájában vagyok. De hogy kerültem Yugiékhoz?
Felültem az ágyban, de egyből meg is bántam ezt a hirtelen mozdulatot. Éles fájdalom nyilalt az oldalamba. Ösztönösen odakaptam a kezemet, majd ránéztem a sebemre. Az gondosan be volt kötve. De most nem törődhettem ezzel. Ki kellett derítenem, hogy mi történt. Kiszáltam az ágyból és kissé émelyegve elindultam az ajtó felé. Fény szűrődött ki onnan, és hangokat hallottam, amik lentről, a nappaliból jöttek.
-Szóval, ha jól értettem, az átjáró kinyílt a mi és a ti világotok között? –hallatszott Jyonouchi hangja.
-Hányszor kell még elmagyaráznia, hogy megértsd?! –torkollotta le Honda hangja.
-Mintha olyan könnyű lenne felfogni, hogy szörnyek randaríroznak Dominó Városban! –vágott vissza Jyonouchi. –Különben is, durva helyzetbe keveredtünk…már megint.
Elégedett sóhajtás hallatszott odalentről, majd Jyonouchi így folytatta:
-Legalább Kaibanak fő egy kicsit a feje. Elvégre őt támadják az újságírók és a média. Övé a legnagyobb párbajkártya fejlesztő vállalat, így nem csoda, ha a Kaiba Corpot hiszi mindenki felelősnek.
-Azzal nem oldódik meg a dolog, ha Kaibat lecsukják. –szólt Yugi emlékeztetően. –A szörnyek attól még itt lesznek. Kaibat pedig nem tarthatják felelősnek, hiszen ezek nem hologramok, hanem hús vér szörnyetegek.
-Egyszer élném meg a napot, hogy Kaibat lecsukják. –ábrándozott Jyonouchi –De annak a gazdag ficsúrnak saját börtöne van!
-Ne túloz Jyonouchi! –hűtötte le barátját Honda.
-Te nem tudsz valami megoldást? –kérdezte Yugi valakitől.
Ám ez a valaki nem válaszolt egyből. Pár másodperc néma csönd után végül megszólalt:
-A szörnyek nem ebből a világból jöttek, hanem abból a korból, ahol én élek. –A szívem nagyot dobbant. Ez Atemu hangja volt. Hát akkor mégsem álmodtam, hogy ő mentett meg. A lépcső tetején álltam, és lélegzet visszafojtva figyeltem. Atemu pedig így folytatta:
-Én és az embereim dolga, hogy a szörnyeket visszajuttassuk a mi világunkba. Ott könyebben el tudjuk zárni őket.
-Kik azok az emberek? –érdeklődött Yugi.
-A 6 pap természetesen.
-És mégis, hogy akarjátok ezt a tervet az Ezeréves Ikonok nélkül megvalósítani? –kételkedett Jyonouchi.
-Ez miatt ne aggódj, megvan a saját mágiánk.
-Tényleg, már el is felejtettem. –jutott Jyonouchi eszébe –Mindegyikőtök KA-jában lakozik egy szörny. Mahado a sötét varázsló, Mana a varázsló lány, Kisara a kékszemű…
-El ne kezd felsorolni! –vágot közbe Honda.
-És a te KA-dban milyen szörny lakozik Atemu?... Héj, most hová mész? –szólt utána Jyonouchi.
Igyekeztem óvatosan lejönni a nappaliba vezető lépcsőn, hogy a többiekkel lehessek. A korlátba kapaszkodtam, és úgy botorkáltam lefelé.
Majd hirtelen megtorpantam. Atemu állt előttem, a lépcső aljában.
-Segíthetek? –nyújtotta a kezét kedvesen. Megdöbbentem, amikor megláttam, hiszen nemrég még a többiekkel beszélgetett a nappaliban. Elpirultam a kedvességén, és óvatosan felé nyújtottam a kezemet. Ő várta, hogy megérintsem, majd gyengéden megszorította a kezemet és lesegített.
A többiek ez idő alatt odaértek hozzánk, hogy megnézzék Atemu eltűnésének okát.
-Anzu! –kiáltotta Yugi boldogan, ragtapaszokkal az arcán –Örülök, hogy felébredtél!
-Ránk ijesztettél. –sietett oda Jyonouchi is. A jobb keze be volt kötve.
-Hol maradtok már? –sétált oda zsörtölődve Honda majd mikor meglátott, felvidult az arca.
-Anzu, de jó hogy magadhoz tértél! –mondta.
-Én is örülök. –válaszoltam.
Mindhárman sérültek voltak, de boldogok, hogy mindannyian túléltük a szörnyek támadását.
Leültettek a nappali közepén lévő kanapéra.
-Ne erőltesd meg magad. –adta parancsba Jyonouchi. Én pedig mosolyogva bólintottam. Jó érzés volt, hogy 3 hosszú év után végre hiánytalanul együtt van a csapatunk.
-Sok mindent meg kell beszélnünk. –nézett Yugi a barátaira. Igaza volt, ki kellett találnunk valami tervet, amivel elűzhetjük ezeket a szörnyeket a városból.
-Hosszú éjszakának nézünk elébe.
-Akkor én megyek is és készítek egy kávét. –vállalkozott Jyonouchi.
-Veled tartok. –bicegett a konyha felé ballagó barátja után Honda.
-Jobb ha rájuk nézek. –kacsintott nekünk Yugi, azzal ő is elment. Ismertem ezt a nézést, és nagyon hálás voltam érte, elvégre a fiúk szándékosan hagytak egyedül Atemuval. Mégjobban elpirultam, hiszen annyi kérdésem volt, de nem tudtam, hogy tehetném föl neki.
Atemu leült velem szembe a kanapé előtt álló asztalra. Megdöbbentem, amikor a szemembe nézett kissé szigorú tekintettel.
-Megijesztettél. -mondta végül.
-Hogyan? –döbbentem meg a kijelentésén.
-Nagyon megrémültem, amikor megpillantottalak sérülten az utcán. –sütötte le Atemu a szemeit. Ezen még jobban meglepődtem. Különös melegséget vettem észre a tekintetében. Békésen elmosolyodtam és a kezemet az ő kezére tettem. Atemu döbbenten emelte föl rám a tekintetét. Úgy éreztem, hogy 3 év különlét után, ennyi bátorságot megengedhetek magamnak.
-Köszönöm, hogy megmentettél. –mosolyogtam. –És örülök, hogy visszatértél.
Teljes szívemből jött a köszönet. Hálás voltam, amiért segített, és kimondhatatlanul hálás voltam, mert visszatért.
Valószínűleg a szemeim elárulták a gondolataimat, mert Atemu is elmosolyodott.
-Hiányoztatok. –vallotta be.
A gondolatainkból egy csörömpölés ébresztett föl.
- Jyonouchi figyelj már oda, hogy hány kanállal teszel bele! –hallatszott Yugi zsörtölődő hangja.
-Nyugi már! Tudom, hogy kell kávét főzni! –érvelt a fiú. Majd kicsapódott a konyha ajtaja, és Jyonouchi viharzott be a szobába, kezében 5 teli kávés csészével. Két csészét egyből le is csúsztatott elénk.
-Aztán mind kiinni. –mosolygott ránk büszkén.
-Meg ne igyátok! –Jött Honda szorosan Jyonouchi nyomában –Embertelen mennyiségű cukrot szórt bele.
-Az a mennyiség kell egy jó kávéba!! –Érvelt Jyonouchi.
-Na de fiatalok. –sétált be a nappaliba Yugi nagyapja mosolyogva.
-Sajnálom nagyapa. Hangosak voltunk? –kérdezte Yugi.
-Ugyan. Semmiség. Sejtehettem volna, hogy megint Jyonouchi művelt valamit. –nevetett jóízűen.
-Héj! De most miért…
-Fáraó, jó újra látni téged. –szakította félbe Jyonouchi mondandóját a nagypapi, és tekintetét Atemura emelte.
Atemu most fölállt az asztaltól.
-Én is örülök Shimon. –bólintott. Tegezte a nagypapit, hiszen 3.000 évvel ez előtt is így beszéltek egymással.
-Most, hogy itt vagy fáraó, talán te el tudod magyarázni, hogy mi folyik a városban? Miért törtek ránk a szörnyek?
Erre a többiek lehuppantak mellém a kanapéra és feszülten várták Atemu beszámolóját.
-Nos, -kezdett bele viharvert hangon –Az igazság az, hogy a szörnyek keresnek valakit.
-Mégis kit keresnek ennyire? –lepődött meg Yugi.
-Egy lányt… egy papnőt.
-Egy papnőt? –döbbent meg Jyonouchi és Honda egy személyben.
-Igen. –bólintott komolyan Atemu. – A jövendöléseink szerint, Anubis visszatér, hogy bosszút álljon egyiptomon, és megtorolja azt a napot, amikor legyőztük őt. Mikor ez a nap eljön… Anubis ellen majd csak egyetlen személy veheti fel a harcot. És ez, Hórusz Harcosa.
-Az meg ki? –vakarta értetlenül Jyonouchi a fejét.
-Senki nem tudja, ki Hórusz Harcosa. –folytatta Atemu –De a jövendöléseink szerint eljön, hogy segítsen Egyiptomon. Hórusz Harcosának az egyetlen gyengepontja a papnő, hiszen ez a lány adja a harcos erejét, és egyedül ez a papnő képes irányítani a harcos erejét.
-És most mit szándékozol tenni? –néztem fel Atemura. –Vársz, amíg Hórusz Harcosa felbukkan?
-Nincs időm egy mesebeli harcosra várni. Egyiptom nagy veszélyben van. Magam állítom meg Anubist.
-De mégis hogyan? –rémültem meg. Túl merész tervnek tűnt.
-Egyenlőre a papnő védelmét kell biztosítani. –felelte Atemu komoly hangon.
-Tehát te tudod, hogy hol van? –lepődött meg Yugi.
Atemu válasza mindössze egy kurta bólintás volt.
-Tudom. –felelte végül. –És a védelmemet élvezi. Senkinek sem engedem, hogy bántsa.
A szívem ebben a pillanatban mintha félrevert volna. Atemu ugyanis mintha mély szeretettel beszélt volna erről a lányról. Lehet, hogy… lehetséges lenne, hogy… szereti a papnőt?
-Anzu, -szólított meg Atemu, felébresztve a gondolataimból. –Téged Egyiptomba kell, hogy vigyelek magammal.
Nagyon megdöbbentem ezen a kijelentésen, Atemu pedig így folytatta:
-A sérülésed koránt sem veszélytelen. Van némi sejtésem, miféle szörny támadhatott meg… remélem tévedek. Minden esetre az orvosaink birtokában vannak az ellenméregnek, ha mégis beigazolódna a gyanúm.
Nagyot nyeltem félelmemben.
-Tehát nem csak egy egyszerű sebről van szó? –kérdeztem remegő hangon -Lehetséges hogy méreg került a szervezetembe?
-Ne aggódj. –felelte Atemu békés, megnyugtató hangon –Hamar meggyógyítanak az orvosaink. Ezernyi gyógyszerünk van a szörnyek különféle támadásainak kezelésére.
Ez a válasz megnyugtatott. El sem akartam hinni, hogy Egyiptomba mehetek. Vissza Atemuval az ő korába. 3 éve már jártunk ott Yugiékkal, de akkor koránt sem volt biztonságos a helyzet. Zork pusztított Egyiptom dűnéin és Atemu királyságát fenyegette.
-Mi is veled tartunk cimbora! –vállalkozott Jyonouchi.
-Úgyvan! –lelkesedett Honda.
-Elkél a segítség Anubis ellen. –mosolygott Yugi elszántan.
-Túl veszélyes lenne. –felelte Atemu.
-Ugyan már! –ugrott talpra Jyonouchi –Régen is egy csapat voltunk. Most sem hagyunk bajban!
Atemu elmosolyodott.
-Nem bánom. –hunyta le beleegyezően a szemét.
-Akkorhát indulás a régi Egyiptomba! –kiáltott lelkesen Jyonouchi.
-Múltkor úgysem volt időnk megcsodálni. –tette hozzá Honda. –Márcsak az a kérdés, hogy miként jutunk el oda…
-Ezt bízzátok rám. –felelte Atemu rejtélyes mosollyal az arcán.