Hórusz harcosa : Hórusz harcosa -A történet, ami a fényben folytatódik-
Hórusz harcosa -A történet, ami a fényben folytatódik-
2008.09.27. 18:42
3.fejezet
Hórusz harcosa
-A történet, ami a fényben folytatódik-
3. fejezet
-Mire készülsz? –nézett Jyonouchi. Atemura.
-Az átjáró nyitva van. A Dominó Múzeumban nyílt meg. Egyiptomi kiállítást szervezett pár napja a múzeum, és a kőtáblát is elhozták erre a kiállításra.
-Azt… úgy érted „azt” a kőtáblát? –nyeltem nagyot. Régen ez a kőtábla jelentette az utat a fáraó memória világába.
-Pontosan –felelt Atemu a kérdésemre. –Ám ezúttal másképp nyílt meg az átjáró, mint 3 évvel ez előtt. Most bárki átléphet rajta, mindegy hogy szörny, szellem vagy ember az illető. A kiállítást azonnal lezárta A Múzeum, mikor az átjáró megnyílt, és A Múzeum környéke is blokád alá van véve.
-Mégis mi akkor, hogy akarunk odajutni? –hüledezett Jyonouchi.
-Sehogy. Az átjárót hívjuk ide.
-Hee??
Ám Atemu már nem figyelt Jyonouchira.
-Anzu. –fordult felém. Oldalán az övére, kis pakli tartó volt erősítve. Kinyitotta és elővett belőle egy kártyát. –Kérlek, fogadd el ezt tőlem. –nyújtott felém egy aranysárga lapot.
-Ahová most megyünk, lehet, hogy szükséged lesz rá. –magyarázta. Kissé meglepődve ugyan, de elfogadtam.
-Miféle lap ez? –nézegettem az ajándékomat. Egy harcost ábrázolt, ám az arca nem látszódott, hanem homályba veszett.
-Nincs neve a lapnak. –felelte Atemu -Ha felbukkan Hórusz harcosa, akkor lesz jelentősége igazán. Ám addig is Anzu, ígérd meg nekem, hogy ha bajba kerülsz, használod ezt a lapot.
-Persze, megígérem. –pislogtam értetlenül. –De miért nekem adod ezt a kártyát? Másnál biztos jobb kezekben lenne.
Honda fölnevetett.
-Jobb mintha Jyonouchira bízná. –karolta át nevetve az imént említettet.
-Ugyan már Honda, ne gonoszkodj! –nevetett Yugi is.
Furcsa érzés volt, ahogy Atemu mindig kiejtette Hórusz harcosának a nevét. Úgy tűnt mintha nem kedvelné valamiért. Ám eddig, ahogy elmesélte nem találkozott vele még soha senki… akkor mégis mi lehet az oka, hogy ilyen ridegen beszél róla? … Lehet hogy… lehet hogy féltékeny? Hiszen ha szereti a papnőt, akkor minden bizonnyal Hórusz harcosa közéjük állhat. Elvégre a lány és Hórusz harcosa nagyon szoros kapcsolatban vannak a jóslat szerint.
Gondolataimból Atemu hangja ébresztett föl.
-Kérlek lépjetek hátrébb. -nézett ránk békésen. –Megnyitom az átjárót.
-Igggenis! –felelte Jyonouchi katonásan, majd fölkaptak Hondával és bebújtunk mind a négyen a dívány mögé.
Atemu mikor megbizonyosodott róla hogy biztonságban vagyunk, lehunyta a szemeit. Homlokán egy ismerős jel kezdett megjelenni. Egy ősi szemre hasonlított. Az ezeréves ikonokon is mind megtalálható volt ez a jel. Sosem tudtam mit jelent igazából. Horusz szemének emlegették, ám én mindig is az árnyjátékkal és a mágiával hoztam összefüggésbe.
A nappali fényleni kezdett. Egyre vakítóbban törtek elő a fénysugarak.
-Debeh vep ver seba –szólalt meg Atemu egyiptomiul.
Erre a mondatra a fény még vakítóbbá vált. Szinte már alig lehetett bármit is látni a szobában. A többiek mind összekuporodtak a dívány mögött, ám én mégsem mertem becsukni a szememet. Titkon azon rettegtem, hogy ismét elveszítem Atemut. Szilárdan állt ott, háttal nekünk, és újra meg újra elismételte azt az egyiptomi mondatot. Már alig láttam őt a fényben. A szívem idegesen vert. Akaratlanul is az a borzalmas pillanat jutott eszembe, amikor 3 évvel ez előtt átlépett a kapun, át a fénybe, és mi sosem láttuk többé. Olyan hirtelen pattantam föl a dívány mögül, hogy a sebemről is elfeledkeztem.
-Ne menj el! –kiáltottam rémülten Atemu felé. Ám ekkor a fény egy villanással eltűnt, és fekete füst gomolygott a helyében, átjárót formázva a belsejében.
-Nem megyek el. –nézett rám Atemu döbbenten. –Legalábbis nélkületek nem.
Homlokán a jel még mindig világított. Vörösre pirultam az iménti kirohanásom miatt. Gyorsan letöröltem könnyes szemeimet.
-Ne … ne haragúdj. –suttogtam zavartan. Ekkorra már Yugiék is felálltak mellettem.
Atemu odasétált elém, és rám nézett komor arccal.
-Nem tudtam, hogy ilyen rossz emléket hagytam benned. -mondta. Döbbenten néztem föl rá. Rossz emléket? … hiszen minden emlékem csodás róla… csak az, az egy… az, az egy pillanat…
-Menjünk át együtt az átjárón? –nyújtotta felém a kezét kedvesen.
Én csak boldogan mosolyogva, elpirult arccal bólintottam. Hagytam, hogy megfogja a kezemet, és gyengéden magához vezessen. Láthatóan félt hogy fájdalmat okoz nekem a sebem miatt.
-Induljunk barátaim. –nézett Yugiékra.
Eltökélten bólintottak, majd sorban átléptünk az átjárón.
Rémísztő, fekete fehér járatba kerültünk, ami egyre rántott előre magával. Majd hirtelen a járatnak vége szakadt, és alattunk feltűnt az ősi Egyiptom. A lélegzetünk is elállt a látványtól.
Gyönyörű birodalom volt, ami Atemu uralkodása alatt virágzott. De nem volt időnk sokáig a látványt csodálni. Egy külső, láthatatlan erő a palota felé rántott bennünket, és pillanatok alatt a palota aranyozott folyosóján találtuk magunkat. Leláttunk a kertbe. Mint egy oázis, odalent fák és fű zöldellett.
Még tavat is készítettek, amit tavirózsák népesítettek be.
A folyosón rengeteg ember várt ránk, mind térdet hajtva, tekintetüket a padlóra szegezve. Elvégre a fáraót istenként tisztelték Egyiptomban. A 6 pap is jelen volt.
-Királyom, örülök, hogy visszatértél. –hajolt meg még mélyebben Mahado.
-Anzu! –kiáltotta el magát egy ismerős hang. Mana rohant boldogan felém. Átfúrta magát a tömegen, és a nyakamba ugrott. Alig tudtam megtartani a szeleburdi mágiatanoncot.
-Héj Mana! Óvatosan. –szedte le rólam a lányt Atemu. –Anzu nincs túl jól.
-Hoppá. Bocsánat.
-Nem történt semmi. –mosolyogtam fáradtan.
Mana most Yugira pillantott.
-És itt a mini fáraó is! –karolta át lelkesen.
-Én is örülök, hogy látlak Mana. –fuldoklott a lány szorításától. –De a nevem Yugi, nem pedig „mini fáraó”.
-Tudom. –kacsintott hóbortosan a varázsló lány.
-Mi lenne, ha visszafogná a tanítványát Mahado? Láthatóan még mindig nem tudja az illemet. –sétált felénk egy magas, rideg alak. Seto pap volt az.
-Nem hinném, hogy az ön dolga lenne kioktatni a tanítványomat. –egyenesedett föl Mahado.
-Muszáj… ha egyszer a mesterétől nem tanul semmit. –mosolygott gúnyosan Seto.
-Elég legyen. A fáraó jelenlétében vagytok! Viselkedjetek! –szólt közbe egy idős, ám erélyes hang. Shimon volt az, a fáraó jobb keze.
-Nagyapa? –lepődött meg Yugi és Jyonouchi egy személyben.
Ám Shimon elengedte füle mellett a „nagyapa” megjegyzést, és Atemuhoz fordult.
-Királyom. –hajolt meg mélyen. –Az írnokaink feljegyzéseket találtak Hórusz Harcosáról. Engedelmével a szobájába vitettem a tekercseket, míg ön távol volt.
-Nagyszerű, köszönöm Shimon. Az orvos készen áll, ahogy kértem?
-Igen uram. Elhozta az ellenszert.
-Anzu. –nézett le rám Atemu. –Megvizsgál az orvosunk, rendben? Muszáj megtudnunk milyen szörny támadott meg.
-Ja, nehogy valami halálos legyen. –súgta kísértetiesen Jyonouchi.
- Jyonouchi, ne ijesztegesd már! –ütötte le Honda és Mana egyszerre.
-Rendben. –bólintottam Atemunak, az előbb feltett kérdésére.
-Ne izgulj, érti a dolgát. –mosolygott le rám kedvesen. Ilyenkor mindig képes volt megnyugtatni a tekintetével.
-Gyere velem Anzu. –fogta meg Mana kedvesen a kezemet. –Megmutatom a szobát. A fiúkat inkább kint hagyjuk, nehogy leskelődjenek. –nyújtotta ki viccelődve a nyelvét.
-R… rendben. –feleltem összezavarodottan, és elindultam Mana után. Nem tudtam mi vár rám, vagy hogy hová vezet. Azt sem tudtam elképzelni, hogy milyen orvoshoz megyünk… egyiptomi orvos? … még sosem találkoztam egyiptomi orvossal. Kissé aggasztott, hogy a barátaim nem tarthattak velem, de legalább a szoba ajtajáig elkísértek.
-Azt hiszem jobb, ha mi itt kint várunk. –jegyezte meg Yugi, miközben Mana bekísért az ajtón.
-Ne izgulj, ismerős személlyel fogsz találkozni.–mosolygott rám bíztatóan Atemu, látva a kissé rémült tekintetemet.
Az ajtó becsukódott mögöttem. Egy tágas, világos szobába kísért Mana. Rég nem látott személy várt ránk odabent. Isis papnő állt előttünk kedvesen mosolyogva. Igaz, hogy 3.000 évvel ez előtt Isis nem ismert engem, de én ismertem, hiszen a jelenben Isis Ishtar néven él. Ő lenne hát az orvos?
-Üdvözöllek Anzu kisasszony. -Hajolt meg előttem. Meglepett hogy tudja a nevemet. Biztos Atemu mesélt rólam neki… vagy Mana.
-Én is örülök a találkozásnak. –feleltem illedelmesen.
Mind ez idő alatt a fiúk illedelmesen vártak a szoba előtt, hiszen a sebem kényes helyen volt és nem szerettem volna, ha meglátnak ruha nélkül.
-Mond csak Atemu, hogy lehet, hogy tovább élsz a királyságodban? Elvileg nem így kellett volna történnie, nem igaz? –tűnődött Honda a csodás falakat és oszlopokat nézve.
-Magam is meglepődtem, mikor megtudtam, hogy tovább élhetek. –vallotta be Atemu
–Amikor átmentem a kapun, azt hittem a túlvilágra vezet, ahogy azt Isis mondta. Ám a kapu, a Wedjat Szeme, adott egy új esélyt, hogy tovább élhessek Egyiptom királyaként. Így lényegében az életem Zork halálától tovább folytatódott itt.
-Ez nagyszerű. –mosolygott lelkesen Yugi. –Örülök, hogy így történt. Ha tudnád hányszor vártuk, hogy újra lássunk!
-Ja, főleg Anzu. –szólalt meg Jyonouchi. –Szegény lány, teljesen lelki beteg volt.
Atemu szomorúan sütötte le a szemét.
-Ezt… ezt nem azért mondtam, hogy lelkiismeret furdalást keltsek benned! –javította ki gyorsan Jyonouchi.
-Amikor visszatértem az élők világába –kezdett bele Atemu viharvert hangon -… ide, az én világomba, nagyon boldog voltam. De ezzel ellentétben nagyon szomorú is. Tudtam, hogy az életemet anélkül kell leélnem, hogy újra látnálak benneteket, hiszen 3.000 hosszú év választott el tőletek. Nem akartam beletörődni ebbe a tudatba, éppen ezért új feladatot adtam a papjaimnak és a legtehetségesebb mágusainknak. Meg kellett találniuk az átjárót a ti világotokba. Éjt nap alá téve kerestük, de a nyomát sem leltük. Végül, elérkezett a nap, amikor az átjáró magától megnyílt. Úgy éreztem 3 év után, kaptam egy lehetőséget, hogy láthassalak benneteket. De aztán jött az újabb csapás. Anubis feltámadásáról suttogtak. Ő nyitotta meg az átjárót, hogy megtalálja a papnőt. Szörnyeket küldött Dominó Városba, hogy bármi áron megtalálhassa. Mikor erről tudomást szereztem, egyből útnak indultam. Shimon intése ellenére átléptem az átjárón, így találkoztam veletek.
A többiek lélegzet visszafojtva hallgatták Atemu történetét.
Eközben Isis gondosan ellátta a sebemet és egy zöld masszát kent rá. Kezdetben nagyon csípett, de pár másodperc múlva hűsíteni kezdett.
-Ez hamar begyógyítja a sebedet. –nézett rám kedvesen.
-Köszönöm Isis. Már nem is fáj.
-Egy nap és egy kiadó alvás után, ismét a régi leszel. –mosolygott békésen. –Így már remélem a fáraó is nyugodtan fog aludni.
-Atemu? –döbbentem meg Isis kijelentésén.
-Ez alatt a 3 év alatt az ideje nagy részében az átjárót kerestette hogy újra találkozhasson veletek. Nagy hatással voltatok rá.
Nagyon jól estek Isis szavai. Jó érzés volt tudni, hogy Atemu ennyire ragaszkodott hozzánk. Ám akaratlanul is eszembe jutott valami, ami az indulásunk óta nem hagyott nyugodni.
-Isis, -néztem rá eltökélt arccal –Mond csak, mit tudsz a papnőről? Mármint arról, akit Anubis szörnyei keresnek?
-A fáraó nem mesélt róla neked? –döbbent meg Isis a kérdésemen.
-Nem. Legalábbis nem sokat.
-Ez meglep. –felelte, miközben elkezdte bekötözni a sebemet. Majd rám nézett.
–Mindenesetre, ha a fáraó nem mondta el, akkor én sem tehetem.
-Értem. –sütöttem le csalódottan a szemeimet.
-Miért nem kérdezel rá nála?
-Én? –lepődtem meg Isis ötletén.
-Igen, neked biztos elmondaná.
-Ezt miből gondolod? –kérdeztem gyanakodva.
-Megérzés. –mosolygott rejtélyesen. –Mindenesetre az tény, hogy a fáraó nagyon sokat mesélt rólatok ez alatt a 3 év alatt. Nagyon szerethet benneteket.
-De a papnőt még nálunk is jobban szereti. –tettem hozzá lemondóan.
-Ez igaz. Rajong a papnőért. –mosolygott ábrándozva Isis. A válasza szíven szúrt.
-Pihenj le Anzu. –ültetett le az ágyra. –A gyógyszer csak úgy hatásos, ha nem izgatod magad. Majd szólok a barátaidnak, hogy ne zavarjanak.
-Rendben. –feleltem kissé lemondóan.
Lefeküdtem arra a hatalmas, gyönyörű ágyra, ami a szobában volt. A puha párnák közt hamar elnyomott az álom. Olyan sok dolog történt velem ebben az elmúlt napban, hogy az események sorra kavarogtak a fejemben. Végül megláttam álmomban a papnőt. Gyönyörű volt. A nyomába sem érhettem. Atemut ölelte.
Rémülten ültem föl az ágyban, felébredve az álmomból. A szobámból kis erkély nyílott a szabadra. Nem voltak ablakok így egyből láttam, hogy már éjszaka van. Ezek szerint az egész napot átaludtam? A sebemre néztem. Már egyáltalán nem fájt.
Nem bírtam tovább tétlenül feküdni. Kiszálltam az ágyból és az erkélyre sétáltam. Odalent, a palota udvarában, őrök és fel-lejárkáló szolgálók szorgoskodtak. Lovak nyerítettek néha a kert másik végében lévő istállóból. A fáklyák megvilágították a különféle istenségeket ábrázoló szobrokat. A palota kapuján túl pedig a várost is lehetett látni. Lenyűgöző látvány volt ilyen oldaláról megcsodálni Egyiptomot. A csillagok rendületlenül világítottak az égen. Megborzongtam kicsit, mikor egy-egy hűvös esti szellő végigszaladt a karomon. Majd hirtelen éreztem, hogy valaki egy meleg ruhát terít rá a hátamra.
Döbbenten fordultam meg. Atemu állt mellettem.
-Hűvös van éjszakánként. –mondta. A palástja finoman takarta be a hátamat és a vállamat.
-Köszönöm. –feleltem.
-Nem az ágyban lenne a helyed? –kérdezett vissza.
-Már jobban vagyok. –magyaráztam. -Isis remek orvos.
Isisről eszembe jutott a beszélgetésünk. Azt javasolta, hogy kérdezzem meg Atemut a papnő felől. Nagy levegőt vettem, és kissé remegő hangon belekezdtem.
-Üm… Atemu, kérdezhetek valamit?
A fáraó levette a szemét a csillagokról, és rám nézett.
-Kérdezz csak. –mondta.
-Az a papnő, akit védelmezel... ő milyen? Úgy értem…
Atemu alig észrevehetően elmosolyodott, hiszen láthatóan zavarban voltam.
-A papnő leírhatatlanul szép és kedves. –felelte –A haja barna, az alakja törékeny. A tekintete odaadó és kedves. Olyan akár egy földreszállt istennő.
Ijedten hallgattam Atemu szavait. Fölnézni sem mertem rá, csak a padlót bámultam. Atemu pedig így folytatta:
-Sokszor gyönyörködöm esténként a csillagokban, de minden éjjel rádöbbenek, hogy nála szebbet még az égen sem találok.
-Ennyire… szereted azt a lányt? –kérdeztem lehajtott fejjel, szomorúan suttogva, és közben azon reménykedtem, hogy ne kapjak erre a kérdésemre választ.
Atemu nem felelt egyből, majd végül megszólalt:
-Igen. –mondta –Az életemet is odaadnám érte.
A szívem összeszorult és a sírás környékezett. Még sosem hallottam Atemut így beszélni.
-Itt van a palotában, igaz? –csordult végig egy könnycsepp az arcomon. –A közeledben van, hogy vigyázhass rá, ugye?
-Így van.
-Mutasd be nekem őt, kérlek! –néztem föl rá könnyektől csillogó szemekkel. -Had lássam azt a lányt, aki képes volt… aki képes volt elrabolni a szívedet!
Atemu csöndben állt előttem, a rá jellemző nyugodtsággal nézett a szemembe.
-Rendben. –felelte. –Megmutatom neked.
Megdöbbentem a válaszán, Atemu pedig így folytatta:
-Hunyd le a szemed Anzu. Akkor megmutatom, hogy ki a papnő.
Úgy tettem, ahogy kért. Lehunytam a szemeimet. Nem tudtam, hogy láthatnám csukott szemekkel a papnőt, de hamarosan választ kaptam erre a kérdésemre is. Atemu közel hajolt hozzám, és éreztem, ahogyan gyöngéden megcsókol. Először döbbenten nyitottam ki a szemeimet, de aztán újra le is hunytam őket, és viszonoztam a csókot. Atemu szorosan, mégis gyöngéden tartotta karjaiban, én pedig nem akartam hogy elengedjen. Olyan régóta vártam erre a pillanatra.
Végül elengedett de rögtön át is karolt. Közben pedig azt súgta a fülembe:
-Te vagy az, Anzu. Te vagy a papnő.
AJÁNLOM AZ OLDALT![°o°°o[ Yu-Gi-Oh! ]o°°o° - Yu-Gi-Oh! 10th Anniversary, Games, Yugioh manga, Felirat, anime download, Fan fic,](/portal/yugioh-page/image/logo_1375370659.jpg "°o°°o[ Yu-Gi-Oh! ]o°°o° - Yu-Gi-Oh! 10th Anniversary, Games, Yugioh manga, Felirat, anime download, Fan fic,"){kind=logo}
Yu-Gi-Oh! DM manga
Yu-Gi-Oh! DM anime
