-Te vagy az, Anzu. Te vagy a papnő. -súgta Atemu.
A döbbenettől még lélegezni is elfelejtettem. Atemu karjaiban még szinte az iménti csókot sem fogtam föl…
„Mit mondott…?” –csengett a gondolataimban. Megdermedve meredtem magam elé, hagyva hogy Atemu szorosan öleljen.
„Mit mondott…?” –újra és újra megismételtem magamban a kérdést. „Hogy én?... Én lennék…?”
-De hát ez…, hogy lehetséges? –Csak ezt az egy mondatot tudtam kipréselni magamból. Éreztem ahogy a szívem egyre hevesebben ver. A testem sem volt képes felfogni az iménti képtelen kijelentést.
-Én… papnő? –suttogtam.
Atemu ekkor elengedett a karjaiból, és a szemembe nézett.
-Anzu, -szólított meg –Higgy nekem. Te vagy az. Te vagy a papnő. Téged kutat Anubis. Te vagy Hórusz Harcosának a mestere.
-Hiszen nincs is közöm egyiptomhoz.
-Hidd el, amikor megtudtam, én is ugyan ennyire meg voltam lepve, mint te most. De úgy tűnik, nem Egyiptomhoz kell, hogy közöd legyen, hanem Hórusz Harcosához. Elképzelhető, hogy találkoztál vele korábban és kialakult valamiféle kapcsolat köztetek, ami miatt csak Te… egyedül Te leszel képes irányítani azt a bestiát, ha megjelenik.
-Bestiát?
-Hórusz Harcosa egy szörny. –magyarázta Atemu. –Akárcsak Kisara Kékszemű Hósárkánya vagy Mahado Ka-jának Sötét Varázslója. Hórusz Harcosa is egy ugyan ilyen párbajszörny. A kártya, amit adtam neked… őt ábrázolja.
-Hisz a kártyán nem látni az arcát! Bárki lehet!
-Senki nem tudja ki ő. Mindössze pár jövendölés szól róla. Sokan várják, hogy feltűnjön.
Már Atemu csókja is éppen elég hihetetlen volt, erre kiderül, hogy én vagyok a papnő, akit egy ismretlen harcos megjelölt mesterének. Hatalmas ereje lehet annak a szörnynek. A kártya azt írja, hogy végtelen. Hogy tudnám pont én irányítani? Én, aki egyszer sem láttam őt, és valószínűleg rajtam kívül más sem.
-A népem, -folytatta Atemu - Hórusz istenhez imádkozik, hogy küldje el harcosát és segítsen.De…
-De mi?
-Én nem fogok rá várni. –szólalt meg Atemu büszke, kissé féltékeny hangon. –Ha Hórusz Harcosa megjelenik, az azt jelenti, hogy Te veszélybe kerülsz. –Most a szemembe nézett, és így folytatta: –Te neked kell majd irányítanod Anubis ellen, és ezt nem hagyhatom. Nem fogom hagyni, hogy harcolnod kelljen, és veszélybe kerülj.
A szívem nagyot dobbant ezen a kijelentésen.
-Segíteni szertnék! –szögeztem le elpirult arccal.
-Ezek itt nem a jólismert párbajok Anzu! Itt átéled a szörnyed fájdalmát, és az életeddel fizetsz, ha vesztesz!
Összerezzentem.
-Nem engedem egy harcosnak sem, hogy veszélybe sodorjon. –jelentette ki Atemu eltökélten. –Én fogok kűzdeni Hórusz Harcosa helyett. Visszazárom Anubist mielőtt a harcos megjelenne.
Atemu mindig is ilyen volt. A saját életét sosem tartotta olyan fontosnak, mint másokét. Ám ez úttal úgy éreztem, hogy volt más dolog is, ami miatt Atemu ilyen nyugtalan. Összeszedtem a bátorságomat és rákérdeztem:
-Van valami abban a jövendölésben, amit titkolsz előlem, igaz?
Atemu nem felelt, csak komoran nézett le rám.
-Atemu, -szólítottam meg békés hangon, kezemet az arcához érintve. Döbbenten pillantott a szemeimbe. Láthatóan meglepte az iménti mozdulatom. Majd döbbent pillantása, nyugodtra változott.
-Nem muszáj elmondanod. –néztem föl rá békésen mosolyogva. –Bízok benned, ahogy mindig is tettem.
-Anzu. –lepődött meg, majd lehunyta szemeit. Kezét az arcát érintő kezemre tette.
-Köszönöm Anzu. –suttogta.
Életem egyik legszebb pillanata volt ez. Állni a Hold fényében és közel lenni Atemuhoz. Éreztem az arcát és éreztem a kezét. Pár perce pedig a karjai erős ölelését és a csókja gyengédségét is. Úgy óvott mintha törékeny anyagból lennék. Odavágytam vissza a karjaiba. Csak annyit szerettem volna, hogy öleljen ismét megnyugtatóan. Elmerültem, ahogy néztem a békés, szépvonású arcát. „Hórusz fiai” –így hívták a fáraókat.Isteni leszármazottnak tartották őket. Elmerülve Atemu megfoghatatlan látványában, ahogy a Hold fénye körbevette, hinni kezdtem ebben az egyiptomi felfogásban.
Biztos voltam benne, hogy Atemut is ezernyi gondolat járja most át. Az arcát érintő kezemet rendületlenül tartotta. Éreztem, hogy ő sem szeretné, ha vége lenne ennek a pillanatnak.
Hirtelen egy kürt tompa zaja hallatszott a távolból. Atemu összerezzenve nyitota ki a szemeit és a hang irányába kapta a fejét.
-Valami baj van? –kérdeztem.
-Igen. –felelte.Majd a szemembe nézett. –Itt van Anubis.
-A-Anubis? –rebegtem rémülten.
-Őrök! –szólt le Atemu a pár méterre a terasz alatt járőröző katonáknak. –Készítsétek a lovamat és szóljatok minden osztagnak! Kivonulunk!
-Igenis uram! –válaszolta kórusban a két katona majd elrohantak teljesíteni a parancsot.
-Kivonultok? –kaptam el az éppen menni készülő Atemu karját.
-Anubis szörny hordája itt van a környéken. Meg kell állítanunk őket, mielőtt mégtöbben esnek áldozatául nekik.
-De-De miért pont te mész? –tiltakoztam. –Küld ki a tábornokodat helyetted!
Atemu elmosolyodott látva az aggódó arcomat.
-A fáraó a tábornok. Ő irányítja a sereget. –mondta. –Nem lesz semi baj. –nyugtatott. –Számtalanszor vonultunk már csatába. Ennek a szörnyhordának a leverése rutin feladatnak számít.
Válaszolni sem volt időm, mivel Shimon és Isis lépett be a szobába, Yugi, Jyonouchi és Honda kíséretében.
-Ők te rád fognak vigyázni. –nézett a szemembe békésen Atemu.
-Felség a sereg készen áll. –hajolt meg Shimon.
-Nagyszerű. -volt a fáraó elismerő válasza. –Hajnalra már vissza is térünk.
-Sok szerencsét királyom. –hajolt meg Isis.
-Mi-mi? Mégis hová mész? –kapkodta Jyonouchi értetlenül a fejét. Nem értette az aggódó, könnyes szememet és Atemu hirtelen távozni akarását.
-Ne aggódjatok! –búcsúzott sietve Atemu, habár ez a búcsú leginkább nekem szólt, hiszen Yugi, Honda és Jyonouchi értetlenül álltak a történtek előtt.
Tanácstalanul álltam a szobában, nézve, ahogy Atemu kilép az ajtón és elmegy. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy talán most látom őt utoljára.
-Ne becsüld alá őt kisasszony. –lépett oda hozzám Shimon mosolygó arccal. –A fáraónak is megvan a saját mágiája, méghozzá roppant magas szintű mágia. A karperecet a csuklóján azért hordja, hogy lepecsételje az ereje nagy részét, nehogy kárt tegyen magában vagy a környezetében. Ám így lepecsételve is, sokkal erősebb, mint Anubis bestiái.
„Atemu saját mágiája? A fáraó rejtett ereje?„ –tűnődtem magamban. Hát ez volt az, amivel akkor a városban megmentette az életemet…
-Nagyapa… úgy értem, Shimon. Elmagyarátnád kérlek, hogy mi folyik itt? –lépett az idős pap mellé Yugi.
Honda és Jyonouchi is érdeklődve gyűltek körénk.
-A fáraó, az 5 pap és Egyiptom hadserege útban van, hogy leszámoljon Anubis bestiáival. –hangzott a tömör válasz.
-Zavaros ez az egész. –vakarta Jyonouchi a fejét.
-Sokszor támadnak ránk. –vette át a szót Isis. –Ám úgy tűnik kifogyhatatlanok a haderőből. Mindegy mennyit pusztítunk el, újabbak lépnek a helyükre.
-Csak van valami mód, amivel el lehet őket pusztítani. –tűnődött Yugi. –Elvégre minden szörnynek van gyengepontja.
-Hórusz Harcosa egy kardsuhintással el tudná őket pusztítani. –folytatta Shimon. –Ám amíg a harcos nem jelenik meg, magunknak kell szembenéznük a szörnyekkel.
Jó ideje nem bírtam megszólalni. Azzal hogy Atemu elment, nyugtalanság öntötte el a szívemet.
-S-Shimon. –fordultam az idős paphoz. –Kérlek, mond el, mi áll még a próféciában? Mi az amit Atemu nem akart elmondani?
-Nos, ha a fáraó nem…
-Shimon kérlek! –szakítottam félbe aggódó hangon. –Kérlek, mond el. Segíteni szeretnék neki! Nem hagyhatjuk hogy egyedül vállalja magára a nehezét!
-Na… Shimon papi. –kérlelte Jyonouchi is.
Shimon nagyot sóhajtott.
-Rendben rendben, nem bánom.
-Áh, köszönöm! –vidült fel az arcom, az idős pap pedig belekezdett a monológjába:
-Nos, a prófécia azon részét már ismeritek, hogy Anubis a papnő életére tör, és őt keresi. Ez a papnő, ön lenne kisasszony. –nézett rám Shimon.
-Igen, tudom. –bólintottam. -Atemu elmondta.
-Hogy mi van?? – nyílt nagyra Jyonouchi szeme.
-Szóval ezért óv annyira Atemu.-tűnődött Yugi.
-Ugyan már, mióta vagy te papnő Anzu?? –hitetlenkedett Honda.
-Biztos valami félrefordítás volt a próféciában. –kuncogott Jyonouchi.
-Áh, maradjatok már srácok! –torkolottam le őket.
-Nincs félrefordítás. –jelentette ki Shimon ellenvetést nem tűrve. -A prófécia felfedi a papnő kilétét, és mind e mellett elmondja, hogy Anubisz eljön ismét a fáraó erejéért. Ha pedig Hórusz Harcosa nem jelenik meg, akkor Anubis elragadja a fáraó erejét, és vele együtt a lelkét is.
-Ne már? –nyelt nagyon Jyonouchi.
-Ezt nem engedhetjük! –szögezte le Yugi. –Segítenünk kell Atemunak!
A szívem nyugtalanul vert. A fülemben csengett Atemu hangja, ahogy azt mondta nemrég nekem:
„Nem engedem egy harcosnak sem, hogy veszélybe sodorjon. Én fogok kűzdeni Hórusz Harcosa helyett. Visszazárom Anubist mielőtt a harcos megjelenne.”
Az nem lehet. Végig tudta. Végig ismerte a próféciát . Tudta hogy hatalmas veszélyben van, és az élete csak Hórusz Harcosának a megjelenésével menekülhet meg… De, hogy megóvjon, megpróbálja megakadályozni hogy Hórusz Harcosa megjelenjen.
„Önző” –csengett a gondolataimban. Összeszorítottam az aggodalomtól könnyes szemeimet. „Önző vagy Atemu! A Te élted többet ér!”
Shimon mind e közben tovább mesélt.
-Anubis teste nem e világi, ezért harcosát küldi majd el maga helyett.
-Anubis harcosa, Hórusz harcosa ellen? –lepődött meg Yugi.
-Igen. –bólinott Shimon. –A két isten harca lesz ez. Egyik Egyiptom megmentéséért, a másik pedig az elpusztításáért küzd.
-Anubis harcosa, mikor eljön, két dolgot akar majd. Az egyik, megölni a papnőt, nehogy az ellene fordíthassa Hórusz Harcosát. A másik pedig, elvenni a fáraó erejét, hogy ez által még erősebbé válhasson Anubis.
„Hát ezért nem szólt róla Atemu.” –tűnődtem gondolatban. „Nem akarta hogy a saját halálhíremmel szembesüljek.” –kisétáltam a teraszra, ott hagyva a töbieket a szobában. Felnéztem a csillagos égre.
-Nekem is önzőnek kell lennem Atemu. –suttogtam –Nem hagyhatom, hogy meghalj.
Tudtam, csak úgy óvhatom meg Atemu életét, ha hagyom beteljesülni a próféciát. Hát mire vársz még Hórusz Harcosa? Jelenj meg!
-Javaslom pihenjetek most le. –szólt Isis odabentről. –A szobáitokban meleg fürdő vár benneteket és tiszta ruha. Ha bármi gond történne, feltétlenül szólni fogunk.
-Renben. –bólinott Yugi.
-Te is pihenj Anzu! –kiáltott ki nekem Jyonouchi.
Megfordultam, és mosolyogva bólintottam.
Hirtelen újabb kürt bőgött fel az éjszakában. Ám ez a kürt a palotából szólt. Szinte egy időben a kürtel egy katona rontott be a szobába.
-Itt van! Shimon mester! Itt van Anubis Harcosa!
-Micsoda? –lepődött meg az idős pap. Rémülten figyeltük az eseményeket. Az őr kirohant mellém a teraszra, és jobbra az egyik tetőre mutattott.
-Ott van! Ott áll!
Igaza volt! Egy alak állt a tetőn, teljes fegyverzetben, kezében hosszú, Anubis fejes botot tartva.
A lélegzetem is elállt, mikor az alak arcára pillantottam.
-De hisz ő…
-Az istenekre… hogy lehetséges ez? –lépett döbbenten egy lépést hátra Shimon.
-Srácok, káprázik a szemem, vagy mi? –hüledezett Jyonouchi. Minden bizonnyal ő is felismerte az alakot.
Yugi a látványtól leforrázva állt.
-B-Bakura-kun? –kérdezte szinte magánkívül.