Hórusz harcosa

-A történet, ami a fényben folytatódik-

6.fejezet

 -Én vagyok Hórusz Harcosa? –nézett végig magán, majd felnézett rám. Boldogan ám könnyes szemekkel tekintettem vissza rá.
-Én lennék, aki veszélybe sodorja Anzut? –rebegte döbbenten.
Elszorult a szívem, látva miként hatott rá ez a felismerés.
-Ne mond ezt! -kiáltottam le neki, a megkönnyebbüléstől még mindig mosolyogva.
-Hát nem érted Anzu!? Ha megsérülök, az neked ugyan úgy fog fájni!
-Eddig is fájt, mikor megsérültél... –feleltem halkan, egy szomorú félmosoly kíséretében. A szememben eddig összegyűlt könnyek most végigsiklottak az arcomon.
-Tessék? –lepődött meg Atemu a válaszomon.
A szívemre tettem a szabad kezemet, és így folytattam:
-Idebent, mindigis nagyon fájt, mikor sérültnek vagy szomorúnak láttalak.
-Anzu. –suttogta Atemu döbbenten.
-Ez aztán a vallomás. –szaladt ki Jyonouchi száján.
-Akkor sem harcolhatsz! –vágott vissza Atemu. –Találok valami módot, amivel visszaváltozok, és utána megszabadítom Bakurát és Egyiptomot Anubistól, a saját erőmmel!
-Ez a Te erőd felség. –szólt közbe tiszteletteljes hangon Shimon. –Csak Hórusz Harcosaként győzhetsz.
-Biztos vagyok benne, hogy van más módja is! –makacskodott a fáraó.
-Nem felség, a prófécia szerint, ha…
-Hát nem érted? –kiáltottam közbe Shimon mondatába, könnyektől úszó szemekkel. Atemuék döbbenten néztek rám, én pedig így folytattam:
-Ha… ha nem vagy Hórusz Harcosa… akkor… meg fogsz halni…
-A… Anzu…
-Ki tudja, mi történik akkor, ha eltűnik rólad ez a páncél. Az előbb súlyosan megsérültél! Mi van… mi van, ha az a sérülés még mindig ott van? –szipogtam -Ne kockáztass… kérlek.
Atemu nagyot sóhajtott és a megviselt talajra helyezte a tekintetét. Nem tudta mi tévő legyen. Végül feszült percek után megszólalt.
-Rendben… Nem bánom. De ugye tudod, hogy ezek nem a jólismert párbajok Anzu! Itt átéled a szörnyed fájdalmát, és az életeddel fizetsz, ha vesztek.
Elmosolyodtam.
-Akkor légy jó szörny, és ne veszíts.
Atemu elmosolyodott a pimaszságomon, majd hirtelen elrugaszkodott a talajtól, és Bakura felé repült. Bakura erre a mozdulatra ellökött magától, és úgy várta Atemut.
-Heh… peh. –mosolygott démonian a fáraó, majd hirtelen kitért az útjából, felkapott a földről,és egy sólyom sebességével landolt velem az udvaron, a többiek közt.
-Anzu, -nézett a szemembe. –Együtt fogunk nyerni vagy veszíteni.
-Tudom. –bólintottam eltökélten. Kedves mosolyt csaltam ezzel az arcára.
-Vigyázzatok rá! –adta parancsba Shimonnak és Isisnek.
Bakura elrugaszkodott a palota tetejéről, és felénk tartott.
-Uram, hívjam Exodiát? –kérdezte sietve Shimon.
-Ne! Jobb, ha az a szörny elzárva marad. Készítsétek a tisztító táblát. Megszabadítjuk Bakura tudatát Anubistól.
-Igenis felség!!
Atemu alig fejezte be, Bakura varázslatát kellett hárítania, majd maga Anubis harcosa is megérkezett. A két erős páncél csörömpölt mikor egymásnak ütköztek, majd hatalmas robajjal szétváltak és Bakura messzire repült.
-Siessetek! –kiáltott ránk Atemu. –Nincs sok időnk! Nagyon erős! –Majd elrugaszkodott a talajról, és az ellenfél irányába repült.
„Adj erőt Anzu” –csenget a gondolataiban.
-Jöjjön kisasszony! -kapta el Shimon a karomat, és futva elindultunk a palota egy hátsó kijárat felé. Utoljára még hátranéztem. Láttam, ahogy Bakura és Atemu összeütköznek a talaj fölött, majd ellökik egymást, és felreppennek a levegőbe, és ott újra összecsapnak.
Anubis… a sivatagi kutya.
Hórusz… a sivatag sólyma.
Vajon melyik isten harcosa lesz a győztes?
-Hová tartunk! Biztos jó ötlet itt hagyni Atemut? –siettem Shimonék után.
-A fáraó, Hórusz Harcosaként az ön életerejéből táplálkozik. Ön pedig a fáraó életerejétől függ. –magyarázta Isis, miközben megpróbált lépést tartani velünk. –Bármelyikük meghal, az a másik vesztét is jelenti. Éppen ezért sietnünk kell.
-A többi pap a kijáratnál vár minket. –vette át a szót Shimon. –Felkészítették a lovakat az indulásra, és végigkísérnek minket.
 -De mégis hová loholunk? –nyavalygott Honda a háttérből.
Shimon megtorpant és ránk nézett szigorúan.
-Kuru-Eruna-ba. –felelte végül. –És most rohanjunk.
Megfagyott ereinkben a vér.
- Kuru… Eruna… ba. –dadogta Yugi meglepetten.
-De miért? Miért pont oda? –tiltakozott Jyonouchi. –Miért pont abba az elátkozott faluba?
-Mert segítséget kell kérnünk. –jött a rövid válasz az idős paptól.
-Segítséget? –kerekedett el Honda szeme. –Mégis kitől tudnánk mi ott segítséget kérni?
-Abban a faluban nincs más csak szellemek! –futkosott Jyonouchi hátán a hideg.
-Értem már. –lepődött meg Yugi. –A szellemeket akarjátok megkérni, hogy segítsenek, igazam van?
-Hogy mi van?! –kiáltott föl döbbenten Jyonouchi és Honda egy személyként.
-Yugi, ez kicsit, merész kijelentés. –mosolyogtam összezavarodottan.
-Nem, nem az. –szólt közbe Shimon, miközben bekanyarodtunk a palota egyik folyosóján.
-A szellemek mindigis megvédték Bakurát. Sosem tudtuk bántani őt, amíg a szellemek óvták. Ezek az egykor a faluban éltek lelkei. Bakura az egyetlen leszármazottúk. Minden bizonnyal, … bármilyen hihetetlen is… de ezek a szellemek szeretik őt. Talán rá tudjuk venni őket, hogy segítsenek megmenteni a lelkét Anubistól.
-Mégis hogy tudnának a szellemek segíteni? –hitetlenkedtem.
-Ők őrzik azt a tisztító táblát, ami egykor Bakura Diabound -ját tartotta fogva. Őket kell megkérnünk, hogy adják oda a táblát, hogy megmenthessük Bakurát.
-És ha nem adják? –puhatolózott Jyonouchi.
-Akkor elvesszük erővel! –hangzott egy szigorú hang. Seto pap hangja volt az. A folyosó végén várt minket, Mahadoval együtt.
-Shimon mester, ideje volt már. –jegyezte meg Seto kissé türelmetlenül. -Kövessenek, a lovak már készen állnak.
Együtt siettünk tovább a palota végeláthatatlanul nagy kertjén.
-Én ezt nem értem. Miért engedelmeskedik Bakura bárkinek is? Ez ellent mond az egójának-töprengett Jyonouchi
-Bakura nem önszántából van most itt. –szögezte le Yugi. -Úgy tűnik, ezúttal a gonosz Bakurát szállták meg.
-Anubis tehát tényleg akarata ellenére irányítja?
-A barátotoknak igaza van. –Szólalt meg Seto cinikusan –Valószínűleg az a piti kis tolvaj azt sem tudja, hogy valaki birtokolja a testét és lelkét. Amikor összeolvadt Zorkal, elveszítette a tudatának egy részét. És miután Zork elpusztult és Bakura a túlvilágra került, valószínűleg szabad préda lett az isteneknek.
-Csak, hogy az isteneink szeretnek minket! –szólt ellen Mahado.
-Az lehet. De Anubis gyűlöl.
-Én ezt sosem értettem, miért gyűlöl ennyire titeket? –töprengtem az iménti kijelentésen
-Volt egy kis nézeteltérése a fáraóval… de ez már régi viszály. –magyarázta Mahado.
-Hmm…. fáraónak lenni sosem unalmas. –nevetett Jyonouchi.
-Ez nem vicces Jyonouchi -dünnyögtem.
Kiértünk a hátsó kapuhoz. A Hatalmas monstrum méretű kapu aljában szinte eltörpültek a ránk várók. Pár ló, és a többi pap várt ránk, köztük Mana is ott téblábolt.
-Tudtok lovagolni? –fordult felénk Mahado.
-Nem, én… -Yugi még ki sem mondta, már Mahado föl is tette az egyik lóra.
Jyonouchi és Honda inkább önszántukból szálltak föl a nyeregbe, egy közös lovon osztozva, hogy biztosan ne essenek le.
-Segíthetek kisasszony? –nyújtotta Mahado udvariasan a kezét, miközben mélyen meghajolt.
Éppen válaszra nyitottam a számat, mikor a pirkadó égre sötét felhők kúsztak. Mindannyian felkaptuk a fejünket. A felkelő Nap eltűnt az égről. Eltakarták a sötét fellegek, ismét sötétbe burkolva a környéket.
-Mi ez? –rebegte Jyonouchi magánkívül. –Csak nem Bakura varázslata?
A szemünk az égre szegeződött. Leforrázva és tanácstalanul álltunk ott. A fekete felhők közt hirtelen fénysugarak törtek át. De ez nem a Nap fénye volt. Annál sokkal vakítóbb és hátborzongatóbb.
Az égből aranysárga, gigantikus méretű sólyomkarmok tűntek föl, áthatolva a vastag felhőrétegen. Majd a szurokfekete égen megjelent két vérvörösen izzó szempár, és végül egy óriási sólyom szörnyeteg feje. A szörnyeteg elvisította magát. Fület tépő, harcikiáltása kilométerekre elhallatszott. Dühös szemei világítottak a vaksötétben, és fénycsóvák vették körbe.



-Úristen!! Milyen szörny ez odafönt! –ordított Jyonouchi rémülten.
-Hórusz… -csuklott el Mahado hangja. Isis közelebb húzódott a paphoz, a válla fölül nézve a félelmetes ám, lehengerlő látványt.
-Ez nem Hórusz. –suttogta Shimon megigézve. –Ez Atemu. –az idős pap észre sem vette, hogy a csodálkozástól kimondta a fáraó nevét.
-Ez aztán a hatalmas dög! –jegyezte meg Jyonouchi.
A szívem mintha egy pillanatig félrevert volna… Atemu? … Atemu lenne? … Ő az? De hát ez egy szörny? … Hogy lehet egy szörny?
-Tehát ez lakik a belsejében. –jegyezte meg Yugi az eget bámulva. –Az ő Ka-ja ilyen.
-Ez Hórusz Harcosának a transzformációs alakja. –magyarázta Shimon. –Szólnak erről feljegyzések, hogy a harcos így néz ki végső átalakulásban.
-És visszafordítható ez a folyamat? –kaptam Shimon felé a fejemet rémülten.
-Nem tudom. –vallotta be egész halkan az idős pap. –Nem tudom kisasszony. –nézett a szemembe.
A lábaim remegtek az aggodalomtól. Láttam Atemu azon arcát ami félelmet keltett bennem. De legfőképp attól féltem, hogy kárt okoz magában.
-Oda kell mennem. –indultam vissza, de Jyonouchi elkapta a karomat.
-Megőrültél? Nem mehetsz! –nézett szigorúan a szemembe.
-Atemunak szüksége van rám! –érveltem. –Én vagyok a papnő! Nekem kell irányítanom Hórusz Harcosát! Ez egy párbaj Jyonouchi! És párbajozó nélkül a párbajszörny mit sem ér!
Jyonouchi nem felelt, csak továbbra is szorosan tartott.
-Meg kell értened! –folytattam -Ha valaki, akkor te tudod milyen az elveszíteni azt, akit szeretünk.
Jyonouchi elengedte a karomat.
-Tudom milyen érzés. –felelte. –És azt is tudom milyen érzés megóvni azt, akit szeretünk.
Ezúttal én nem feleltem. Vártam hogy befejezze a gondolatát.
-Mire vársz még?! –kiáltott rám barátian mosolyogva –Menj már! Szüksége van rád.
Eltökélten bólinottam Jyonouchi kedvességén.
-Anzu! –lépett elém Yugi. –Veled tartok.
-Hogyan? –lepődtem meg.
-Ha ez tényleg egy párbaj, akkor segíthetek.
-Yuginak igaza van Anzu. –nézett rám Jyonouchi. –Mégiscsak a játékok királya. A segítségével nagyobb eséllyel nyerhettek.
-Atemu is a játékok királya. –kiáltott a háttérből Honda. Nem bírt leszálni a lováról.
-Ez igaz. –felelte Jyonouchi –De Atemu nincs most éppen a legbeszámíthatóbb állapotban. –nézett föl az eget sötétségbe borító bestiára.
-Rendben Yugi, siessünk. –fordultam oda hozzá. Ő csak eltökélten bólintott.
-Aztán rúgjátok hátsón Anubist! –bíztatott Honda a háttérből.
-Ühüm. Úgy lesz.–bólintottam mosolyogva. –Vigyázzatok magatokra és sok sikert! –köszöntem el, majd rohanva indultunk vissza Yugival, hogy segítsünk Atemunak. Nyugtalanított az átváltozása. A karperec nem volt a karján mikor Hórusz Harcosává lett. Ami azt jelenti, hogy semmi sem pecsételi le az erejét. Szabadon áramlik, és bármiben kárt tehet. Bármiben… Az oly annyira szeretett birodalmában és bennünk is.
Úgy rohantunk, ahogy csak a lábunk bírta. Éreztem, hogy valami elszabadult a köztük lévő csata során. Ezúttal Atemu szorult segítségre, és Yugival mindent el fogunk követni, hogy ne történjen baja.