Halványan sütött a Nap. Kora reggel indultunk a repülőtérre. Úgy ültem az autóban mint egy megázott rongybaba. Yugi nagyapja vitt ki minket reptérre, gyorsan megvettük az Egyiptomba tartó gépre a jegyeket és nagy sóhajtás közepette leültünk, és vártunk. Yugi szomorúan bámult rám, azt várta talán megjön kicsit az önbizalmam és hogy harcolok tovább, de nem. Teljesen összeroppantam. Fogalmam nem volt mit csináljak, mihez kezdjek, hol kezdjem a keresést egyáltalán. Nem voltak rosszakarói apámnak, nem is ismert senkit nagyon. Csak néztem, néztem a semmibe végtelenül. Aztán egyszer csak megszólalt a hangosbemondó:

    *

      Kérjük az e
    *

      Egyiptomba tartó gép utasait, fáradjanak az 525-ös kapuhoz!-szólt a monoton hang.
    *

      Ez a mi gépünk lesz.- állt fel Tristan.
    *

      De hol van Joey. -aggódott Téa.
    *

      Gondolom már megint beszorult a WC-be az a szerencsétlen. Megyek és megkeresem.
    *

      Rendben, de siessetek, le ne késsük a gépet!
    *

      Rendben. -bólintott a fiú és a mellék helyiségek felé indult.
    *

      Mi pedig menjünk és szálljunk fel a gépre, jó?-kérdezte kedvesen. Mintha meg se hallottam volna, úgy ültem még mindig a kényelmetlen műanyag széken.
    *

      Na, Yamia, gyere, indulnunk kell!-szólított Yugi, de én nem feleltem, rá se figyeltem. A következő pillanatban már Yami kért kedves hangon.
    *

      Kérlek ha nem érzed magad elég erősnek add át a helyed a hercegnőnek, ő biztosan segíteni fog!-kért. Téa csak értetlenül pislogott.
    *

      Milyen hercegnőnek?-kérdezte.
    *

      Ez most nem lényeg, na Yamia kérlek!
    *

      Rendben.-mondtam végtelen halkan és fájdalommal teli hangon. Lassan fölálltam, a gyűrűm fényleni kezdett és átvette a helyem a hercegnő. Téa még mindig nem értett egy kukkot se az egészből, de úgy döntött később faggatózik.
    *

      Indulhatunk.-jelentettem ki. És határozottam elindultam a repülőgép felé. Yami és Téa pedig utánam loholtak.
    *

      Remélem Joey és Trisztán időben ideérnek majd.-mondta.
    *

      Hát ahogy Joey-t ismerem nem lesz egy könnyű eset.-mondta mosolyogva. Yaminak igaza volt Joey beragadt a mosdóba és épphogy csak föl tudtak szállni a gépre. Jó két nap utazás után végre megérkeztünk Egyiptomba.
    *

      Te jó ég kockásra ültem a fenekem, jesszusom de elzsibbadt.-nyafogott Joey.

      A reptéren egy hosszú ló farokba kötött hajú lány fogadott minket.
    *

      Üdvözöllek titeket, az én nevem Himoro Mimi , Anna Beck küldött elétek, kérlek gyertek utánam.-mondta,mi pedig szó nélkül követtük őt. a kairói múzeum előtt állt meg az autó, a bejáratnál pedig egy kreol barna nő állt. Gyönyörű egyiptomi ruhában díszelgett, a haja fekete volt és egy arany csattal volt összekötve.
    *

      Köszöntelek titeket Anna Beck vagyok.-mutatkozott be.-te pedig Yamia vagy ,igaz?-kérdezte.-mikor utoljára láttalak még kisbaba voltál. Nagyon örülök hogy újra láthatlak.
    *

      Köszönöm, de térjünk a lényegre, mit tud az édesapámról?-kérdeztem aggódóan.

    *

      Azt ajánlom menjünk be, bent nyugodtabb körülmények között beszélhetünk.-mindannyian követtük. Nagyon lógott az orrom Yami pedig egyre jobban aggódott értem, de örült hogy nem az igazi Yamia-t láthatja aki egyszerűen mozdulni sem tudott volna a fájdalomtól. Egy nagy terembe vezetett minket ahol asztalok és székek, és persze az asztalokon tömérdek mennyiségű étel volt kirakva, Joey és Trisztán a két éhenkórász egyből rá is vetette megát.
    *

      Mennyi kaja!! -ujjongott Joey közben futásnak eredt az egyik szék felé.
    *

      Hé hagyj belőle nekem is!-kiáltott.
    *

      Gondoltam éhesek lesztek ha majd megérkeztek, jó étvágyat!-leültem az asztalhoz de egy falat nem ment le a torkomon, szüntuntalan csak apára tudtam gondolni, és hogy mindenképpen meg kell mentenem.

-Yamia, kérlek egyél, szükséged van az erőre, így nem indulhatunk útnak.

-Sajnálom, de nem tudok enni, nem vagyok éhes.

-Nem kell aggódni, az útra megfelelő mennyiségű vizet illetve ételt csomagolunk majd.

-Elmondaná végre hogy hogyan tűnt el az apám?-mordultam rá a nőre.

-Az édesapád Egyiptomtól nem messze tűnt el a sivatagban, az egyetlen nyom, ez itt. - és elővett egy igencsak megviselt és ütött kopott kalapot.

-De hisz ez apa régész kalapja!-pattantam föl.-megnézhetem?-kérdeztem

-Persze.-és átnyújtotta a megviselt kalapot. A teteje belapult, és a vékony zöld selyem szalag is elszakadt, a belseje viszont nagyjából ép maradt, de..

egy rejtett zsebében találtam egy kis papír fecnit amin ez állt:

" A sivatag sok kincset rejt, gyere s keresd meg! 500 piramis egyikében leled meg azt amit akarsz, s ahoz hogy elérd gyere és keresd meg!"

A szemeim nagyra nyíltak, és potyogni kezdtek a könnyeim, de nem azért mert ismét elkeseredtem hanem azért mert föllobbant a remény a szívemben.

-Ez nagyszerű!-ujjongott Yami.

-Na végre valami nyom!!-mondta Téa.

-Jaj Yamia most miért sírsz, hiszen végre valami nyom amin elindulhatunk?-kérdezte Yami.

-Nem vagyok szomorú Yami, inkább boldog vagyok.. hogy fölcsillant a remény.