Hórusz harcosa -A történet, ami a fényben folytatódik-

-A történet, ami a fényben folytatódik-

7.fejezet

„Lehetséges hogy meg fog ölni? Lehetséges hogy veszélyes? Mi ez a sötét? Ki beszél hozzám? „
Bakura múltja mindigis sötét volt. Tele harcokkal, fájdalommal és halállal. És a jelene sem fest fényesebben. A túlvilág istenének néma szolgája. Szabad akarat nélküli test, aki vakon engedelmeskedik, és aki nem tudja, mi történik körülötte.
Bakura elvesztette egyensúlyát és a földre esett. A testét borító, Anubis páncélja tompán csörömpölt, mikor hordozója földet ért.  Nem voltak gondolatai, nem voltak emlékei. Amit a két szemével látott, nem ismerte föl. Ő csak engedelmeskedett a fejében csengő hangnak. Eddig néma sötétség vette körül, ám ezt a korom sötét, nyugodt teret, most hirtelen egy fénysugár törte át. A sólyom fénye, aki odafentről világított le rá.
Bakura égett keze megrendült, majd mintha egy pillanatra fájdalmat érzett volna érzéketlen teste.
„Lehetséges hogy meg fog ölni? Lehetséges hogy veszélyes? Mi ez a fény? Ki beszél hozzám? Mi volt ez az érzés?„

Yugival olyan gyorsan rohantunk, ahogy csak a lábunk bírta. A hatalmas sólyom, aki odafent lebegett az égen, mutatta nekünk az utat. Nagy lendülettel érkeztünk vissza a harc helyszínére. Szinte felbuktam mikor Yugi hirtelen lefékezett előttem.
-Odanézz Anzu! –mutatott az épület irányába.
Döbbenetemben a szám elé kaptam a kezemet.
-Mi történt? –suttogtam, ugyanis Bakurát láttam, ahogy egész testében reszketve térdel a földön. Remegő kezeit a fejére szorította, és tekintetét döbbenten szegezte az égre.
-H… Hórusz… Hórusz… -ismételgette magánkívül, halálra rémült arccal. Ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha Bakura tudata kezdett volna visszatérni. Az égen gigantikus méretű, aranysárga sólyomfej tört át a felhőkön, fénybe burkolva a sötét felhőket.
-Egy szörny. –rebegetem a sólymot nézve. –Atemu szörnyé vált.
Féltem tőle. Valamiért féltem attól a szörnyetegtől aki a fejünk fölött lebegett.
Bakura reszkető lábakkal, inogva állt talpra, kezét még mindig a fejére szorítva. Egész testében remegett. Mintha küzdött volna valami ellen.
-Lehetséges hogy meg fog ölni? Lehetséges hogy veszélyes? –suttogta. –szállj… ki… szállj ki… belőlem. –súgta, majd lekapta Anubis díszes sisakját, és messzire hajította.
-Szállj ki belőlem te hamis isten!!!! –ordította torkaszakadtából. –Hogy merészelsz parancsokat osztogatni nekem??!!
-Ez Bakura tudata! –kiáltotta Yugi megkönnyebbülten. –Bakura, ne add föl! Küzdj ellene! –bíztatta.
Bakura szeme hirtelen megvillant, majd Yugira kapta dühös tekintetét. Kissé riadtan léptünk hátra egy lépést, mikor megpillantottuk a forrongó szemeit.
-Jaj ne… -préseltem ki magamból ezt a pár szót.
-Nekem…. Te … ne parancsolj…. Fiú. –sziszegte, miközben elrugaszkodott a talajtól, és Yugi felé süvített. Megdöbbenni is alig volt időnk, Bakura a másodperc töredéke alatt ott termett előttünk, dühtől izzott, megbabonázott szemekkel. Már ütésre lendítette a kezét, mikor hirtelen a gigantikus sólyom fülettépően felvisított és az ég hirtelen lángba borult.
Bakura a földre rogyott, mi pedig a fülünkre kaptuk a kezünket. Fájdalmat okozott a hang. De nem csak testileg… a szívem szorult el, látva, hogy mivé fajult ez az egész.
Atemu elvesztette az uralmát maga fölött, Bakura pedig eszeveszetten próbál szabadulni az őt uraló Anubistól.
A sólyom megállás nélkül visított, és a fénye egyre csak nőtt.
Felnéztem az égre. Nem láttam már Atemu egykori vonásait, hiszen teljesen megváltozott. A barátságos, olykor szigorú tekintete… a szelíd mosolya… a megnyugtató hangja mind, mind ott lebegett az emlékeimben. Láttam az arcát. Láttam a tekintetét. Éreztem az érintését, és amikor felnéztem az égre, nyomát sem láttam már ennek az egykori Atemunak.
Leengedtem a kezemet a fülemről.
A fény lassan beburkolt mindent a környéken, és már-már vakítóan hatott.
-Mit tehetnék érted? –kérdeztem halkan, még mindig az eget bámulva, ám a sólymot már nem láttam a fénytől és lángoktól, amik az égen keringtek. Lassan az előttünk térdelő Bakurát sem láttam már a fénytől.
A szívemre tettem a kezemet.
-Hagyd abba. –suttogtam.
Lehunytam a szememet.
-Kérlek, hagyd abba. –ismételtem. Mikor kinyitottam a szememet egy teljesen másik térben voltam. A talaj nem volt a lábam alatt. Kék vízben lebegtem ruhátlanul. Mindenfelé csak a végtelen messzeséget láttam.
-Hol vagyok? –csengett a gondolataimban. Alig, hogy kimondtam, észrevettem valamit a távolból. Pislákoló fényt láttam. Lassan odasiklottam felé, és ahogyan közeledtem a fényhez, egy alak rajzolódott ki.
Hamar felismertem ki is ő. Atemu volt az. A szeme csukva volt. Homlokán Hórusz szemének jele fénylett. Kék, egyiptomi díszes indák fogták körbe és tartották erősen. Úgy tűnt eszméletlen, vagy csak mélyen alszik… Ez lehetett Atemu tudata. A sólyom pedig azért tombol, mert a tudat alszik.
Elé siklottam. A csuklóját törött karperec fogta körbe. Az a karperec, ami lezárta az erejét. Ám az ékszer darabokban volt, így nem tudott helyesen működni.
Kinyújtottam a karomat, és két kezemet a sérült karperecre tettem. Ekkor Atemu szeme lassan kinyílt. Rám nézett fáradt szemekkel, én pedig megkönnyebbülten tekintettem vissza rá.
-Anzu. –suttogta erőtlenül, majd a szemét ismét lehunyta. –Álom vagy ismét, igaz?
-Nem! –feleltem, ám Atemu nem nyitotta ki a szemeit. –Nem vagyok álom! –bizonygattam, de nem kaptam választ.
-Atemu! –szólítgattam. –Én vagyok! Valóságos vagyok!
Ekkor kinyitotta ismételten a szemeit.
-Bár az lennél. –felelte csalódottan. Összerezzentem ezen a kijelentésen. Féltem hogy nem fogom tudni meggyőzni. Láthatóan erősen tartotta ez a világ. Mit tehetnék, hogy kiszabadítsam?
Kinyújtottam a karjaimat és óvatosan Atemuhoz simultam, átkarolva őt.
-Valóságos vagyok. –ismételtem. –Hisz érzed, hogy az vagyok.
Fáradtan és megkönnyebbülten felsóhajtott, majd éreztem, ahogy a karjaival átfonja a hátamat és maradék erejével magához szorít.
-Te tényleg nem vagy álom. –suttogta boldogan. –Tényleg itt vagy.
Belepirultam ám hagytam, hogy öleljen. Boldog voltam hogy magához tért.
-Atemu. –nézte föl rá végül. –Gyere velem! Kivezetlek innen! –magam sem tudom, miért mondtam ezt, de valamiért úgy éreztem, tudom, merre kell kimenni.
A fáraó csak bólintott. A kék indák, amik körbefogták, lassan kezdték elengedni, amikor megfogta a kezemet. Elkezdtem emelkedni, Atemut gyengéden húzva magam után.
Odafent fény várt ránk és melegség. Tudtam, hogy a felé kell menni, el ebből a hideg világból.
Az utolsó, amit láttam, Atemu békés arca, majd egy villanással visszakerültem a mi világunkba.
A földön feküdtem. Jyonouchi és Yugi térdelt mellettem. Ám nem engem néztek. A távolt kémlelték. Felültem, majd én is abba az irányba pillantottam.
-Anzu! –lepődött meg ekkor a két fiú egy személyként.
-Mi folyik itt? –fogtam meg a sajgó fejemet.
-Pár órája elájultál. –magyarázta Yugi. –Amikor az ég lángba borult, a tested fényleni kezdett és elvesztetted az eszméletedet. Nem sokra rá Atemu magához tért, és lecsapott Bakurára.
-Ekkor érkeztünk mi a tisztító táblával, amit Kuru-Eruna-ból loptunk. –vette át a szót Jyonouchi.
-És Atemuval mi van? –rezzentem össze.
-Nézz oda. –bökött Jyonouchi a hátam mögé. –Épp most zárják el a Bakurában lévő Anubis KA-t.
Odakaptam a fejemet. Messze álltak tőlem, ám így is tisztán láttam Atemu arcát. Nem tudtam fellélegezni, hiszen Bakura fájdalmas ordítása vegyült a levegőbe. Láttam, ahogy 6 pap és Atemu kitépik a Ka-t a testéből, és a kőtábla beszívja azt. Ha a KA nincs, Bakura ismételten halott ember lesz.
Jyonouchi a vállamra tette a kezét.
-Így kell lennie Anzu. –suttogta. –Nem tehetünk mást.
Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy igaza van, mégis nehéz volt ezt elfogadni.
A fény eltűnt. A kőtáblán egy sivatagi kutya képe tűnt föl, majd Bakura testéről eltűnt Anubis páncélja. Eszméletlenül esett össze.
-Nyugodj békében tolvaj király. –nézet le rá Shimon.
-Azt szeretném, ha eltemetnénk. –nézett az idős papra Atemu. Ebben a pillanatban az ő testéről is eltűnt a páncél. Nem volt már többé Hórusz harcosa.
–Mindenki megérdemli a nyugodt túlvilági életet. -folytatta. -Talán így a lelke nyugalmat nyer végre… A kőtáblát pedig zúzzák be!
-Igenis felség. –hajolt meg a 6 pap egy személyként.
-Anubis harcosa ezennel nem létezik többé. –nézett fel a kék égre Atemu, majd levette tekintetét a felhőkről és megfordult. Én álltam mögötte, boldogságtól remegő lábakkal.
Atemu békésen elmosolyodott.
-Örülök, hogy felébredtél. –nézett rám kedvesen. Ez a mondat többet jelentett nekem minden szónál. Bátortalanul indultam el felé, visszafojtva a könnyeimet. Békésen várta, hogy odasétáljak hozzá, majd hozzábújtam, ő pedig átkarolt.
-Köszönöm Anzu. –suttogta, miközben magához szorított.
-Úgy örülök, hogy nem esett bajod. –szipogtam a vállába fúrva az arcomat.
Elmosolyodott és még jobban átkarolt.
-Nem tudom mi tévő lettem, volna nélküled. –felelte.
Yugiék némán álltak és néztek minket. Jól tudták hogy az átjáró a jelenünkbe kevés ideig marad nyitva, és hamarosan el kell hagynunk Egyiptomot, különben itt ragadunk talán örökre. Jól tudták, hogy ismét búcsúznunk kell Atemutól, akárcsak 3 évvel ez előtt. Elvégre mi nem ebbe a korba tarozunk.