2.fejezet
Büszkeség(Kanda)

Kirohantam a Tudományos Részlegből. Milyen idegesítőek tudnak ezek lenni. Akaratlanul is Will szobája felé vettem az irányt. Igaz azt mondtam neki aludjon, de tuti nem hallgatott rám. Kíváncsi vagyok egy két dologra Daisukeval kapcsolatban, és persze, hogy Ayame mennyit tud. Engem kell még itt is zaklatnia. Mikor odaértem, Lavi mászott ki a szobájából.
- Te meg mit keresel itt? - előrántottam a kardom, és a nyakához nyomtam, hogyha megmozdulna, egy csapással levágjam a fejét.
- É-Én csak... - megfogta a kardot, és elnyomta a nyakától - Viszlát Kanda! - azzal elrohant.
- Te kis...
De nem folytattam. Minden szitkozódás felgyülemlett most bennem, de egy nagy sóhajjal ki is engettem. Willhez kopogás nélkül benyitottam. Ott ült az ágyán, és a fegyvereit tisztogatta. Látszólag nem tetszett neki, hogy csak úgy benyitottam, és ezt a fejemhez is vágta.
- Kopogtatnod kéne! - mondta megvetően, közben rám sem nézett.
Róla tudni kell, hogy odavan a fegyverekért. Néha néha a kardommal is próbálkozott, de sosem sült el jól a dolog, így maradt a pisztolyainál.
- Miért jöttél? - letette a fegyvereit, és most a szemembe nézett.
- Minek volt itt Lavi?
- Csak üdvözölt, ne aggódj.
- Ayame mennyit tud?
- Mindent. Az egy boszorkány! Már egyszer kétszer megmondtam! Azt hittem megöl, mikor elmondtam neki, hogy eljövök.
- De tudja hova jöttél?
- Nem, nem tudja.
- Annak ellenére idejöttél, hogy tudtad mivel foglalkozom...
- Igen. - vágott a szavamba - De ez engem nem érdekel. Szeretlek Kanda, és melletted nagyobb biztonságban érzem magam. - lehajtotta a fejét - Főleg most, hogy Daisuke... és a Gróf... - csuklott el a hangja.
- Hogy halt meg?
- Akumák ölték meg. Próbáltam rajta segíteni, de eltalálták, és az Akuma vírus szétterjedt a testében.
- Na és a Gróf?
- A temetőbe jött el. Azt mondta ő vissza tudja hozni Daisuket.
- Erre te?
- Felismertem, így hát elrohantam. Követni akart, de aztán megjelent mellette egy férfi, és eltűntek.
- És azóta?
- Semmi... Ja igen...
Felállt az ágyról, és az egyik székhez ment, amin a kabátom volt rajta. Megfogta, majd a kezembe adta.
- Köszi a kabátot.
Elvettem a kezéből, majd felvettem.
- Tudod, a hajad sokkal jobban néz ki, ha ki van engedve.
Nem értettem, hogy most hogy jött ide ez a jelentéktelen dolog.
- Na és?!
Azzal megfogta, odajött, és kikapta a hajamat összekötő madzagot.
- Ez most mire volt jó?
- Nem tudom. - mosolyodott el.
- Add vissza, hallod?
- Dehogy adom!
- Ideadod! - és hogy lássa komolyan beszélek, előrántottam a kardom, de észrevette mire készülök, és felkapta a pisztolyát.
Úgy áltunk ott mint két hülye. Az én kezemben a kard, az ővében a pisztoly, és egymásra fogtuk.
- Mint két gyerek. - jegyezte meg, azzal leengette a pisztolyát, félretola a kardom, odajött, és átölelt.
Nagyon kínos volt, először megölelni is olyan fura volt, de csak így nyugtathattam meg. Nem szeretem, ha csak úgy ölelgetnek, de Will más volt. Hisz mégis csak közel áll hozzám. Egyszer megígértem neki, hogy megvédem, vigyázok rá. Azóta a szavamon fog. Mikor átfutott az agyamon, hogy milyen nyálas egy dologra gondoltam, elfogott a borzongás. De Will csak ott állt, és ölelt, látszólag nem zavarta, hogy én hozzá se érek. Egyre jobban hozzámbújt, majd hírtelen sírni kezdett. Ennyire mélyen érintette volna, hogy Daisukeról kell beszélnie?! Nem tehettem mást, átkaroltam, majd magamhoz szorítottam. Megnyugtatta, hogy ott vagyok, és egy idő után a sírást is abbahagyta.
- Most már fáradt vagyok. - engedett el.
- Már egy ideje aludnod kéne.
Elmosolyodott, majd végigfeküdt az ágyon.
- Valamit nem felejtettél el?
- Nem kapod vissza... Kellett neked ekkora hajat növesztened!
- Te kis... Nem mintha olyan fontos lenne.
Azzal megfogtam, és kimentem.

Will két napja van nálunk. Nem nagyon járt ki a szobájából. Egyfolytában benn kuksolt. Néha néha benéztem hozzá, de mindíg aludt. Lehet, hogy ezelőtt napokban egyáltalán nem aludt, és most piheni ki ezt. Most délután van. Ahogy a folyosón mentem, beleütköztem Komuiba. Mondta, hogy menjünk az irodájába, van egy küldetése számomra.
- Van egy kis falu nem messze innen. Akumák csoportosodnak körülötte, de nem mernek bemenni a faluba. Lehet, hogy van ott egy olyan Innocence, aminek hatására ott vannak, de mégsem tudnak közel férközni hozzá. A Finderek szerint az újonnan érkezet Buddha szoborban lehet, viszont senkit nem engednek a közelébe, mert az szent és sérthetetlen szobor. - odaadta a kezembe a papírokat - Szedd össze Lavit, veled megy!
- Megoldom én egyedül is. - azzal hátat fordítottam, és elindultam kifelé.
- Lavinak azért szólj! Ja és igen. - megálltam, és odafordultam - Will végre kimozdult a szobából. Ha meg akarod keresni, az ebédlőben van.
- Cehh. - fordultam vissza.
Komui vigyorgott, viszont engem nem érdekelt. Mentem, összeszedtem a cuccaimat és Lavit, majd elindultunk. Nem akartam most Willel találkozni, mert tuti velem akart volna jönni. De pehhemre pont akkor jött vissza, amikor én mentem.
- Te meg hova mész? - kérdezte.
- Semmi közöd hozzá. - majd nagy ívben kikerültem.
- Kanda! Hova mész? - ismételte magát.
- Kaptunk egy küldetést. - kotyogta el Lavi.
- De mielőtt megkérdeznéd, nem, nem jöhetsz velem!
- Nem is állt szándékomban.
Megkönnyebbülten elindultam. Lavi is miután végigugrált Will körül, utánam szaladt.
- Meg ne merészeld öletni magad! - kiabált utánam, majd elindult az ellenkező irányba. Lavi vigyorogva állt mellém.
- Yu!
- Ne szólíts így!
- Ki neked ez a csajszi?
- Nem mintha olyan érdekes lenne az a lány. Ne foglalkozz vele! - rohantam előre.
- Várj Yu! - szaladt utánam - Csak kíváncsi voltam.
- Fogd be! És ne szólíts többé a keresztnevemen, vagy felnyársallak!