Hórusz áruló harcosa

-A fény fogja -

1.fejezet

3 éve élek együtt Atemuval.
3 éve élek vele, és vagyok Egyiptom királynője. Azóta született egy kisfiúnk is, aki nemrég volt 3 hónapos.
             Nem tudom mikor romlott el minden… Nem tudom mikor fajultak el ennyire a dolgok… Nem tudom mikor vesztettem el a hitemet Atemuban…
Talán mikor Yugi nagyapja megbetegedett? Vagy mikor felbukkant a nyaklánc? Esetleg akkor, amikor összevesztünk Atemuval? Nem tudom már. Minden olyan hirtelen történt…
És most itt állunk a nyaklánc szentélyének egy termében, és nézzük, ahogy Yugi és Atemu harcolnak egymás ellen. Régóta folyik a párbaj, és Atemu kezd egyre kevésbé koncentrálni. Ám úgy tűnik, ez sem segít Yugin. Egyetlen szörnye sincs a pályán, aki megvédhetné Atemu Sötét Varázslójától és Sötét Varázslólányától.
-Gyerünk Yugi, ne add föl!! -bíztatta Honda.
-Igen, meg tudod csinálni! –kiáltottam én is. –Ne feledd, a nagyapád gyógyulásáért kell a nyaklánc!
Tudtam, hogy fájdalmat okozok ezzel Atemunak, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy szenvedjen, azért amit tett.
Atemu lesütötte a szemeit. Régóta nem szólt már semmit, hogy Yugi oldalán állok. Csak fáradtan tekintett előre.

 

Most Yugin volt a sor. Úgy tűnik használt a bíztatásunk. Eltökélten húzott ki egy lapot a paklijából.
-Ezt a kártyát lefordítom védekező állásban! –kiáltotta elszántan. –Rajtad a sor…”fáraó”.
Atemu fáradtan és görnyedten állt ott, egyre nehezebben véve a levegőt. Én nem figyeltem rá, nem tudtam, hogy rosszul van. Kezét szorosan fonta körbe a hasán, tenyerével az oldalát érintve. Majd elemelte onnan a kezét és a tenyerére nézett. Csurom vér volt. Fáradt szemeiben fájdalom tükröződött.
Yugi szörnyének egyik támadása közben felszakadt Atemu azon sebe, amiről én nem is tudtam, hogy létezik. Kezét beletörődve elemelte a tekintete elől, és húzott egy lapot a paklijából. Jól tudta hogy ez lesz az utolsó köre.
Némán tette mindezt. Nem volt ereje már beszélni. A teste elérte a határait, nem képes többre. Egy ideig maga előtt tartotta a lapot mintha nem látná tisztán, majd végül remegő kézzel a Duel Disk-re tette azt. Mintha minden mozdulat fáradtságot jelentett volna neki.
Shimon és a 6 pap feszülten figyelt a háttérből. Parancsot kaptak nemrég a fáraójuktól, hogy nem szólhatnak bele a párbajba.
A szörny, amit Atemu nemrég húzott, megjelent előttünk. Egy harmadik mágia volt az.
-Jaj ne. –lépett Yugi egy lépést hátra. Nem volt egy szörnye sem, aki megvédhetné a mágiák támadásától. El fogja veszíteni a párbajt, és vele együtt a nagyapja életét is.
-Yugi! –kiáltottam aggódva. Most mi lesz? Hisz így ne tudjuk megmenteni a nagyapját. Atemu miért csinálod ezt? Miért nem segítesz?
Atemu lehívta a mágia szörnyet, ám mégsem támadott. Fáradtan zihálva nézte a kövezett padlót. Kezét szorosan az oldalához szorította. Nem láttam az ujjai közt szivárgó vért.
-Most mi az, miért nem támad? –lepődött meg Honda.
-Támadj már! –kiáltotta Jyonouchi dühösen. –Mégis meddig akarsz kínozni minket?! Tudjuk hogy te fogsz nyerni! Remélem most örülsz!
Atemu ekkor fáradtan a szörnyeire nézett. Kezeit leeresztette a teste mellé. Mintha meg akart volna szólalni. Kiadni a szörnyeknek a támadó parancsot.
Feszülten figyeltünk. Majd Yugi hirtelen megdöbbent. Atemu kezéből elkezdtek kipotyogni a kártyák. Tompa zörejjel hultak a szentély kövére. A fáraó oldalán felszakadt seb vörösre festette hófehér ruhája egy részét.
-Mi folyik itt? –lepődött meg Honda.
-Felség! –kiáltotta Shimon rémülten.
-Hívjatok orvost! –parancsolta Seto a döbbent katonáknak.
Emlékszem még a vérfagyasztó látványra, ahogy Atemu lassan lehunyja szemeit, lába meginog, majd térdre rogyott.
-An…zu. –suttogta alig hallhatóan, majd elsötétült előtte a világ.
A szentély termében megfagyott a levegő. Atemu szörnyei eltűntek a pályáról, így Yugi lett a nyertes. Ám mégsem mozdult senki. Visszafolytott lélegzettel néztük a földön heverő, eszméletlen fáraót. Szemére árnyékot vetettek szőke tincsei, és a vér lassan végighömpölygött a padlón.
-URAM!! –ordította Mahado torkaszakadtából, miközben a papokkal a fáraóhoz rohantak.
Láttam, ahogy a hű papok kétségbeesetten próbálják felébreszteni. Jyonouchi is odarohant de az őrök nem engedték közel.
Leforrázva néztem a látványt, kezemet a szám elé tartva, reszkető lábakkal.

Mi sebesített így meg Téged? Mi bántotta így a szívedet és az életedet, hogy még csak nem is kiáltasz? Hogy már észre sem veszed, hogy az életed elfolyik?
A tekinteted üres, a lélegzeted elhalkult… Atemu!.. Atemu!... Ate…mu…
-Nem lélegzik! –sírt fel Mana.
-Fáraó kérem térjen magához! –ébresztgette Seto. Meglepődtem mikor láttam a pap remegő kezeit.
-Uram, kérem nyissa ki a szemeit! –kiáltotta. –A fenébe is Atemu, kelj már fel! –ragadta meg az eszméletlen királyt.
-Seto megőrültél?
-Azonnal engedd el! –fejtették le a kezeit Atemu ruhájáról. Könnycseppet láttam megvillanni a pap szemében. Ugyan azt a könnycseppet, ami végigfutott az én arcomon is.
Csak álltam ott a sokktól mozdulatlanul és reszketve figyeltem a földön heverő férjemet. A gyermekem apját. Ahogy egyre több vért veszít. Ahogy nem lélegzik már a mellkasa. Nem gondoltam volna hogy ez lesz az egészből. Nem tudtam, hogy így megsérült. Mint apró villanások úgy nyilalltak belém az emlékek. Láttam magam előtt mosolygó arcát. Emlékeztem megnyugtató, békés hangjára Eszembe jutott az érzés, mikor átölelt vagy mikor csöndben szuszogott mellettem.
             „Szeretlek Anzu.”
             „Ne légy morcos királynőm.”
             „Köszönöm, hogy itt vagy nekem…”
             „Örökké vigyázni fogok rád, hisz te vagy a mindenem.”
             „Álomkép vagy Anzu?”
A hangja rendületlenül csengett a fülemben, az emlékképek pedig megállíthatatlanul pörögtek. Odasétáltam a földön heverő Atemuhoz. Lenéztem véres arcára. Kétségbeesett papok vették körbe.
             „Anzu…”
             „Légy a feleségem Anzu.”
              „Sosem hagylak el.”
             „Mi lenne velem nélküled királynőm.”
             „Nem élném túl, ha elveszítenélek.”
Térdre rogytam. A könnyeim pedig patakzottak.
Mikor… mikor romlott így el minden?... Mikor…?

             Szerettem a reggeleket Egyiptomban. A Nap simogató sugarai besütöttek a tágas palota ablakokon, áttűzve a selyemfüggönyök fátyolán. Atemu karjaiban ébredtem minden reggel. Az Ő ölelését éreztem a vállaimon. Mikor előbb felébredtem sokszor feküdtem ott és néztem, hogyan alszik.
Óvatosan megcsókoltam, nehogy felébresszem, majd kiszálltam az ágyból. Magamra terítettem selyem hálóruhámat és az erkélyhez sétáltam. A felkelő Napot néztem. Ré napisten ajándéka ez a csadás égitest… Hm.. Kezdek úgy gondolkodni, mint egy egyiptomi… Nem mintha meglepne. 3 éve élek együtt Atemuval. 3 éve vagyok a felesége és Egyiptom királynője. Azóta született egy kisfiúnk is. Még egy hónapos sincs. A „Jahmesz” nevet adtuk neki. Érzem, hogy belőle is nagy király válik majd, olyan, mint amilyen az apja.
             /Megjegyzés: Jahmesz = A harmadik országegyesítő fáraó/
Odasétáltam a kis Jahmesz bölcsőjéhez. Még békésen aludt. Az arcvonásai olyanok akár az édesapjáé. Gyönyörű kisfiú volt. A palota is a csodájára járt.
Teljesen elmerültem a gondolataimban, majd egyszer csak éreztem, hogy valaki gyengéden átfonja a derekamat és átölel hátulról. Lehunytam a szememet és hagytam, hogy átjárjon a boldogság érzése. Csak egy valaki képes így átkarolni. Atemu gyengéden megcsókolta a nyakamat majd az arcomat.
-Jó reggelt királynőm. –súgta.
Megfordultam és megcsókoltam.
-Jó reggelt fáraóm. –mosolyogtam.
Atemu végigsimította az arcomat majd a kicsire nézett.
-Olyan tökéletes. –mondta.
-Igen, az. –bújtam a férjemhez.
Boldog voltam… Mindenkinél boldogabb voltam.
Aznap ünnepeltük a harmadik házassági évfordulónkat, és Atemu egy nagyon különleges ajándékkal lepett meg.
-Mit szólnál Anzu, ha idén elmennénk egy második nászútra? –sétáltunk kézen fogva a palota kertjében.
-Második nászútra? –lepőttem meg. Majd felvidult arccal így folytattam:  –Az nagyon jó lenne. Úgy örülnék neki.
-A picit is vihetnénk magunkkal.
-És mégis hová?
Atemu most megállt a sétában és felém fordult, rejtélyes mosollyal az arcán.
-Hm.. mondjuk Yugiékhoz? Mit szólnál?
-Yugi… -akadt el a lélegzetem. –Yugiékhoz? De hogyan?
-Kinyílt az átjáró. –mosolygott Atemu.
Megszólalni sem tudtam a döbbenettől. Örömömben Atemu nyakába ugrottam.
-Menyjünk, igen, menjünk! Úgy örülök! –karoltam át boldogan. –De, de hogyan. Hogy-hogy kinyílt? –engedtem el, és néztem föl a szemeibe.
-Nem tudjuk még miért nyílt ki, de a papjaink folyamatosan figyelik a környéket. Nehogy megismétlődjön a múltkori eset.
-Értem. –bólintottam mosolyogva. Olyan izgatott voltam.
–És mikor indulunk? –kérdeztem.
-Ebéd után már indulhatunk is. –simította végig az arcomat Atemu.
-Úgy örülök. –csókoltam meg. –Köszönöm! –majd megfogtam a kezét. –Gyere, siessünk vissza! –indultam el. –Össze kell még pakolnunk.
Békés mosollyal az arcán engedte, hogy vezessem.
A délelőtt hátralevő része izgatottan telt el. Minden útra késznek bizonyult.
A 6 pap és katonák kísértek el az átjáróig.
-Felség, kérem legyenek óvatosak.-tördelte a kezeit Shimon.
-Ne aggódj öreg barátom. Minden rendben lesz. Csak két hétre megyünk. Addig is rátok bízom Egyiptomot. –felelte Atemu.
-Óvni fogjuk a birodalmat, Felség. –hajolt meg mélyen Seto.
-Érezzétek jól magatokat! –lépett elénk Mana.
-Úgy lesz. –bólintottam. –Két hét múlva találkozunk.
-Induljunk. –nézett rám Atemu, majd megfordultunk, az átjáróval szemben.
Átkarolta a derekamat, majd a kisbabánkkal a kezemben, átsétáltunk a kapun. Végre újra láthatjuk Yugiékat. 3 éve annak hogy nem láttam őket. Vajon mi változott? És mit fognak szólni hozzánk?
Nem tudom, mi váltotta ki azt, hogy megnyílt ismét az átjáró, de ezúttal nem is érdekelt. Felőlem állhat Anubis is a háttérben. Most minden vágyam az volt, hogy találkozzak rég nem látott barátainkkal. És Atemuval az oldalamon, nem féltem átlépni a kapun.
Akkor még... nem is sejthettük, az elkövetkezendőt…