Hórusz áruló harcosa

-A fény fogja -

Látom a lélegzetvételét. Már órák óta nem tért magához. Úgy fekszik előttem, mintha csak aludna. Magas láza van, ő mégsem érez semmit. Vagy talán érez, de már nincs ereje ellene kűzdeni…?
-A vérzést elállítottuk királynőm. Kérem most már pihenjen le ön is.
-Mióta beteg a férjem, Mahado?
-Már egy ideje… ilyen az állapota.
-Miért nem szóltak nekem?
-Nem kaptunk rá engedélyt, hogy…
-Engedélyt? Hát engedély kell ahhoz, hogy megtudjam, mi van vele?
-Sajnálom.
-Mennyi ideje van még?
-Királynőm…
-Mahado,… az igazat akarom hallani.
-Mindössze pár nap… utána… nem tehetünk…
Jéghideg volt a keze… Még a rá hulló könnyeim sem melegítették föl. Csöndben feküdt előttem. Már órák óta eszméletlenül. A Yugi elleni párbaj megviselte, és a gyógyulásra szánt minden erejét felemésztette. Az erő, ami benne kavargott, lassan elfolyni látszott.
Mindössze pár nap? Ennyi lenne? Utána vége?

Mikor Yugiéknál töltöttük a nászutunkat, teljesen más volt a helyzet. Akkor még Hórusz oldalán állt. Akkor még tele volt élettel… tervekkel… szeretettel.

-És mégis mióta vagytok itt? –faggatott Yugi minket a vacsoránál. Kérdést kérdésre halmozott, olyan izgatott volt.
-Pár órája érkeztünk. –felelte Atemu miközben bekapott egy gondosan felvágott hússzeletet.
-Szólnunk kéne a többieknek. Jyonouchi-ék biztos rohannának, hogy lássanak titeket.
-Ne még ne szólj nekik Yugi. –mosolyogtam. –Meglepetésnek szánjuk a dolgot.
-Igaz is, Anzu, nálam van a naplód. Egy egyiptológus adta nekünk.
-A naplóm? –döbbentem meg. –De hát az itt van nálam. –vettem elő egy bőrből bekötött, papirusz lapokból álló könyvecskét.
Atemu nagyokat pislogott.
-Te naplót vezetsz? –döbbent meg. –Mégis mióta?
-Kerek három éve. –kuncogtam. –Általában akkor írok bele, amikor nem vagy otthon, hogy elüssem az időt.
Atemu arcára sanda mosoly húzódott.
-Na majd este belenézek. –tervezgette. Biztosra vettem, hogy kíváncsi arra, miket írtam róla.
-Yugi te már olvastad? –kérdezte gyanútlanul Atemu
-Nos… hát… Igen. –vallotta be elpirulva. –De nem mindent. –tette hozzá gyorsan, látva az elvörösödő arcomat.
-S… semmi baj. –dadogtam zavartan. –Majd legközelebb megfontoltabban írom le a dolgokat.
Atemu felnézett a tányérjából.
-Te „mindent” leírtál? –tudatosult benne a dolog.
Elvörösödve bólogattam. Atemu Yugi felé kapta a fejét.
-M… mennyit olvastál? –szegezte neki a kérdést.  Az ő arca is kezdett elpirulni.
Yugi fölnevetett.
-Nyugi, tényleg kihagytam a kényes részeket.
Nagy kő esett le a szívemről. Egész biztos, hogy legközelebb átfogalmazom az írásomat. Ránéztem Atemura, és én sem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magamat. Pár szem rizs darabka az arcán maradt és még mindig lesokkolt tekintettel nézett.
-Drágám, azt hiszem, tényleg beleolvashatsz este. –kuncogtam, miközben gondosan letöröltem az arcát. Ő mosolyogva tűrte. Szerette, ha megérintettem vagy, ha rá figyeltem. Olyankor mindig csöndes boldogság ült ki a szemeire. Édesapja meghalt, mikor még Atemu gyermek volt, így neki kellett átvennie a birodalom terheit. Olyan fiatalon fáraónak lenni nehéz feladat volt, és egy szempillantás alatt fel kellet nőnie. Nem élvezhette tovább a szülői gondviselést, hiszen a szülei meghaltak. Ő pedig nem lett más, mint Egyiptom királya.
Elmerültünk egymás szemeiben. Ilyenkor úgy érzem, órákig tudnánk nézni egymást.
-Le sem tagadhatjátok, hogy házasok vagytok. –nevetett föl nagypapi.
Elpirultam kicsit. Jó volt újra itt lenni. És már alig vártam a holnap reggelt. Azt terveztük, hogy elmegyünk a szüleimhez és bemutatom nekik Atemut. Biztos meg lesznek lepődve de majd mindent elmagyarázunk nekik. Addig is, míg mi itt vagyunk, Shimonék kézben tartják otthon a dolgokat, így Atemunak nincs miért aggódnia a birodalom miatt.

Nagy robajjal dőlt össze a palota kolosszális méretű kapuja. A tűz és füst látványába, sikítások sora vegyült. A város és most már a palota is lángokban állt. Halottak serege özönlötte el Egyiptom fővárosát, és a túlvilág újdonsült királya vezette a menetet.
-Ne hagyjatok életben senkit! –adta parancsba a vörös csuklyás alak. –Azt akarom, hogy mindegyik a túlvilágra kerüljön! Rendezzetek százszor nagyobb pusztítást, mint amit ezek műveltek Kuru-Eruna-ban!... Szenvedjen az összes!
Füstoszlopok sorozata szállt föl a koromsötét égre, eltakarva a holdat. A sötét éjszakában a lángoló házak voltak az egyedüli fáklyák. A vezér leszállt lováról, és leemelte az arcát takaró csuklyáját. Hófehér haja szinte rikított vérvörös ruháján. Démoni szeme, Anubis módjára volt kifestve. Ő volt az. Az alvilág új királya. Elégedetten nézett végig a káoszon, amit katonáival idéztek elő. Felnézett a lángoló palotára. Ördögien elmosolyodott, majd kimért léptekkel elindult befelé. Nyomában nem járt más, csak a halál.

 

Reggel a szokottabbnál erősebben tűzött a Nap, Domino város utcáin. Mintha csak Egyiptom Napsütött dűnéit akarná eszünkbe jutatni.
-Amint végeztetek a szüleidnél Anzu, gyertek a parkba! Nagy fesztivált rendez a Kaiba vállalat! –mesélte Yugi lelkesen.
-Ti ma véletlen nem mentek suliba? –tettem csípőre a kezemet kötözködve.
-Áh, egyszer kihagyhatják. –legyintett közbe Atemu. Yugi pedig csak serényen bólogatott.
-Na nem bánom. –egyeztem bele. –Pár óra múlva találkozunk.
-Rendben, siessetek! –intett Yugi, majd elsietett a park irányába.
Ma minden azt éreztette velünk, hogy tökéletes napnak nézünk elébe. Nem volt szebb, mint a férjembe karolva sétálni az utcán vele és a kisfiúnkkal.  Friss tavaszi szellő szaladgált a zsúfolt utcákon. Az emberek a munkába vagy az iskolába siettek.
Vajon meddig tart egy szerelem? Vajon meddig képesek vonzódni egymáshoz az emberek? Amióta csak ismerem, szeretem őt…hosszú évek óta ő a mindenem. Mellette nőnek érzem magam.
Felnéztem rá. … Ő az, akit annyira nagyon szeretek…igen, ő az.
    A parkban már nagy volt a készülődés. Bármerre elnézett az ember, mindenhol párbajokat látott. Yugi sietve érkezett meg. Hatalmas tömeg állt a park szélén, körbe kerítve valamit.
-Mi folyik ott? –tűnődött Yugi majd elindult, hogy megnézze a tömeggyűlés okát. Apró termete miatt nem látott át az emberek feje fölött, így pár szökellő mozdulat után föl is adta.
-Ez hasztalan. –sóhajtott.
-Áá Yugi! –hallatszott hirtelen egy ismerős hang. Honda volt az. Ő vette észre a távolból ugrándozó barátját, és gyorsan elkapta a fiú karját. –Siess. –nézett Yugira.  –Jyonouchi éppen párbajozik.
-Micsoda? –képedt el Yugi. -De hát mégcsak most kezdődött a fesztivál.
-Ja, én is tudom. –vonszolta be a tömeg sűrűjébe a fiút. –De ez a féleszű máris talált magának egy erős ellenfelet.
-Tipikus Jyonouchi. –nevetett erőtlenül Yugi. Ám mikor áttörtek a sűrű emberfalon, és meglátta kivel is párbajozik barátjuk, letörlődött a mosoly az arcáról.
-E-Ez Kaiba. –nyelt nagyot Yugi.
-Még szép hogy itt van, elvégre ő szervezte ezt az egész Párbaj Fesztivált. –tette hozzá Honda.
Jyonouchi szemtől szemben állt a párbajozók ex királyával, Seto Kaibaval. Mindössze 700 életpontja maradt, Kaiba pedig mind a 4000-el büszkélkedhetett.
-Alig pár perce kezdték, de máris kikap. –sóhajtott Honda.
-Héj, ne mondj még le rólam! –szájalt Jyonouchi. –Szia Yugi, jókor jössz! Éppen most mosom le ezt a harmadosztályú amatőrt a pályáról.
-Nocsak a kis ölebnek de nagy lett hirtelen a szája. –gúnyos mosoly húzódott végig Kaiba arcán majd tovább folytatta a piszkálódást. –Ne félj, mindjárt végzünk, és mehetsz vissza a gazdidhoz. –Itt egyértelműen Yugira gondolt „gazdi” alatt.
-Gúnyolódj csak gazdag ficsúr, de a következő húzásommal alaposan lecsökkentem az életpontjaidat! –vágott vissza Jyonouchi.
Kezét a paklira tette és húzott. A kártyát maga elé tartotta, hogy megnézze milyen lap került hozzá.
-Ez az! –ugrott egyet örömében.
A lap nem volt más, mint Jyonouchi kedvenc szörnye, a Vörösszemű Sárkány. 2400as támadóponttal rendelkezett és Kaibanak csak egy lefordított lapja volt a földön.
–Ezzel lemoslak Kaiba! Készülj föl a búcsúbeszédedre!
Jyonouchi keze már lendült is, hogy letegye a lapot és előhívhassa imádott szörnyét.
-Az nem lesz jó. –szólt hirtelen közbe egy ismerős hang. Jyonouchi döbbenten megállt, és a hang irányába kapta a fejét. A szája is tátva maradt mikor megpillantotta a hang tulajdonosát.
-A-Ate… -csak ennyit tudott kinyögni. Atemu volt ugyanis aki közbeszólt.
-Yo. –köszönt a döbbenettől leforrázott barátunknak.
-Szia Jyonouchi! –köszöntem én is. Ott álltunk a tömeg peremén, alig 2méterre a párbajtól. Kezemben a kis Jahmesz ásítozott. Honda szemei is tágra nyíltak.
-Asszem nem kellett volna megennem azt a romlott pizzát. –dünnyögte. –Yugi, -bökte oldalba mellette álló barátját. –Te is látod, amit én vagy csak én látom azt, amit én?
-Nos, ha Anzuékat látod, akkor azt látod, amit én. –mosolygott a fiú. –Visszajöttek.
Jyonouchi arcára mosoly húzódott.
-Mi, az unalmas nélkülünk Egyiptom? Hiányoztunk, ugye? –nevetett.
-Nagyon. –vallottam be.
-Jó hogy itt vagytok. –fülig ért a szája, majd hirtelen észrevett valamit. Vagyis inkább valakit.
-Öm.. Anzu, az egy kisbaba a kezedben? –kérdezte döbbenten. Én csak bólintottam válaszul.
-Te felcsaptál babysitternek, miközben távol voltál?
-Ne beszélj baromságokat Jyonouchi! –torkolottam le. –Ő itt a kisbabánk!
-Hogy mi??!
Honda nem törődve a felgyülemlett tömeggel, átverekedte magát hozzánk, és a nyakunkba ugrott.
-Úgy örülök nektek. –szorongatott. 
-Nocsak nocsak. Kit látnak szemeim. –szólt közbe gúnyos hangsúllyal Kaiba -Csak nem egyiptom „nagyhatalmú fáraója” látogatott el hozzánk? Még mindig egyiptomosat játszotok vagy már átértetek egy másik sztorira?
-Látom te semmit nem változtál. –fejtette le magáról Hondát Atemu, és rejtélyes mosollyal Kaibara nézett. -Ugyan olyan cinikus vagy. Habár az én koromban sokkal tisztelettudóbb voltál Seto pap.
Kaiba összeszorította a dühtől a fogait.
-Ne emlékeztess arra, hogy egy talpnyaló voltam előző életemben!!
Atemu elégedetten mosolygott.
-Még a kis Jahmeszt is tisztába szoktad tenni ha megkérlek rá. –emeltem föl a kisbabánkat hogy láthassa.
Kaiba keze ökölbe szorult, szinte már összegyűrve az értékes lapjait a kezében.
Yugiék fölnevettek.
-Ez megérne egy fotót. –nevetett Jyonouchi. Örült hogy ott voltunk. Bátorságot öntött belé a jelenlétünk.
-Pont jókor jöttetek Anzu. –nézett ránk eltökélten. –Most végre láthatjátok, hogyan győzöm le Seto Kaibat.
Na igen… ez volt az, az elhamarkodott kijelentés, amit Jyonouchi-tól már megszokhattunk…. -.-„
A párbajhoz nem szeretnék sok mindent hozzáfűzni. Talán csak annyit hogy Jyonouchi ismételten vesztett. Ám ezúttal lényegesen tovább bírta, mint az előző alkalmakkor. :)
A Nap lebukni látszott az égen, mikor végigsétáltunk Domino Város utcáin. Ismét együtt voltunk, mint régen. Már a hasam is megfájdult az egész napos nevetés miatt. A kis Jahmesz most Atemu karjaiban aludt, én pedig egy nagy párbajszörny plüsst szorongattam, amit Atemu és Yugi nyert nekem közösen.
A kereszteződésnél elbúcsúztunk Hondától, majd Jyonouchi-tól is. Végül a játékbolt felé vettük az irányt.
-Le kell fektetnünk a picit, nagyon későre jár. –néztem a férjemre.
-Még midig alig hiszem el, hogy szülők vagytok. –pirult el Yugi, miközben kinyitotta a játékbolt ajtaját. De a mosoly rögtön el is tűnt az arcáról. Megdermedve állt az ajtóban.
-Itt meg mi történt? –suttogta döbbenten. Nem értettem miről beszél, ígyhát benéztem a házba. A bolt teljesen fel volt forgatva. A kártyákat szanaszét szórták a földön, a poszterek leszaggatva hevertek a kártyatömegben. A polcok és szekrények fel voltak döntve.
-Ki művel ilyet? –akadt el a lélegzetem.
Atemu a kezembe adta a kis Jahmeszt, és belépett a felforgatott szobába.
-Ti maradjatok itt. –mondta. –Én bemegy és körülnézek. Ha minden rendben van, jöhettek.
-Rendben. –bólintottam.
-A nagyapa! Keresd meg a nagyapámat! –jutott hirtelen Yugi eszébe.
-Ne aggódj Aibou, megtalálom.
Atemu óvatosan átlépdelve a kártyákon, a nappali felé tartott. A szívem a torkomban dobogott. Nagyon féltem, hogy a betörők vagy akik ezt tették a házzal, még itt vannak és kárt tesznek Atemuban. Tudom, hogy nem éppen Hórusz Harcosát kéne féltenem egyszerű emberektől, de ez az eset hasonlított arra az estére, mikor Dartzék bandája lecsapott a házra és Yugi nagyapjának baja esett.
Atemu végigsétált a feltűrt nappalin, majd hirtelen észrevett egy földön fekvő alakot.
-Shimon! –kiáltotta és odarohant hozzá. A nagypapi a földön feküdt és nem mozdult.
-Shimon térj magadhoz! –ébresztgette. Kezét az idős ember homlokára tette. Lángolt a láztól.
-F… fáraó…. –nyitotta ki erőtlenül a szemeit. –Te vagy az… fáraó.
-Igen én vagyok. Mi történt veled?
-Rosszul lettem és…. Nem emlékszem.
-Betörtek a házba? –faggatta tovább a nagypapit.
-Nem. –suttogta. –Én… én voltam,… aki ezt tette.
Atemu lélegzete elakadt. Körbenézett a felforduláson.
-Ezt… te tetted? –ismételte meg a kérdést. Nem hitt a saját fülének. A szekrényeken szörnyekre utaló karmolás nyomokat látott. A dívány pedig apró cafatokra lett széttépve. Hogy tehette ezt egy idős ember.
-Már értem. –suttogta Atemu és kabátját a nagypapira terítette. Ekkor Yugi és én siettünk be a szobába. Aggódtunk mert Atemu sokáig nem jött vissza, ígyhát utána jöttünk.
-Nagypapi! –rémült meg Yugi és odafutott nagyapjához. –Mi történt vele. –nézett Atemura.
A fáraó gondterhelt arccal nézett vissza Yugira majd végül válaszra nyitotta a száját.
-Aibou, -szólította meg barátját. –attól tartok a nagyapádnak sürgősen orvosi ellátásra van szüksége.
-De mégis mi baja?! –kiáltotta Yugi.
Atemu lesütötte a szemeit.
-Mi ezt a betegséget Egyiptomban „Tébolynak” hívjuk. –magyarázta. –Szörnyek vagy istenek terjesztik.
-És... és gyógyítható? –kérdeztem közbe reszkető lábakkal.
-Nehezen. –felelte Atemu. –Vagyis, csak egy módon…. Hórusz nyakéke képes megfékezni ezt a betegséget.
-Hórusz nyakéke? –lepődött meg Yugi.
-Igen. A nélkül a nagyapád meg fog halni.
Még Atemu szájából is borzalmas volt hallani ezeket a szavakat.
-Magas lázzal, szédüléssel jár. –magyarázta tovább a fáraó halk hangon. –Majd a beteg lassan lebénul, és végül a látását is elveszíti. Teljesen magatehetetlenül éri utol a halál. A kezdeti stádiumban, a Ka-ja kiválik a testéből és tombolni kezd. Így fogy el a beteg ereje és esik bele a betegség második stádiumába.
-Láttál már ilyet? –térdeltem le a férjem mellé.
-Igen. –felelte viharvert hangon. –Édesapám ebbe halt bele.
Nagyot dobbant a szívem. Sosem beszélt még eddig az édesapjáról.
-Azonnal meg kell szereznünk Hórusz nyakékét! –állt fel eltökélten Yugi.
-Azt nem lehet. –horgasztotta le Atemu mégjobban a fejét.
-Nem? De miért?
-A nyakéket Hórusz harcosa őrzi. Nem adhatom ki és nem engedhetem meg hogy elmozdítsák a helyéről. Azzal Hóruszt árulnám el.
Nem hittem a fülemnek. A nagypapi haldoklik és az egyedüli ember, aki segíthetne nekünk, visszautasítja a segítséget. Ez az ember pedig nem más, mint a saját férjem.
Atemu fölállt a földről.
-Sajnálom Yugi. –suttogta. Yugi szemében csalódott könnyek gyűltek.
-Szóval nézzem tétlenül, ahogy meghal? –rebegte. –Te ezt várod tőlem? –emelte föl egyre jobban a hangját. –Azt hittem a barátom vagy!
-Sajnálom. –ismételte meg Atemu. -Más megoldást kell találnunk.
-Hisz te mondtad hogy nincs más megoldás!
Az iménti percben olyat éreztem amit még Atemu felé soha. Csalódottan álltam a nappaliban és nem hittem a szememnek.
A kibontakozó vitát nagy csörömpölés szakította félbe. Kisiettünk a játékbolt szobájába hiszen onnan jött a zaj. Egy utiköntöst viselő alak esett be az ajtón. Csuklyája lecsúszott  fejéről, így felismertük az illetőt. Mana feküdt ott csurom véresen, sebektől tarkítva.
-Az istenekre… -állt el Atemu lélegzete. –Mana! –kiáltotta a lány nevét majd odarohant hozzá.
A lány arca vérben úszott.
-Oji. –suttogta. Régen is így szólította Atemut, „herceg”nek.
-Mi történt Mana!? –faggatta rémülten a lányt.
-Siess vissza… Siess… vissza… Siess…. –Mana hangja elcsuklott és szemei lecsukódtak. Valami rémes dolog történhetett Egyiptomban. Mégis ki bánt el így Manaval?
Szorosan öleltem magamhoz a kis Jahmeszt és vártam Atemu döntését. Ha most elmegy, Yugi nagyapja meghal. Ha marad, Egyiptom kerül veszélybe. És én vajon melyik oldalra fogok állni, ha döntenem kell?