-A fény fogja -

Órák óta fekszik már eszméletlenül. Talán már mozogni is képtelen. A légzése is egyre lassabbá válik. Még sosem láttam így…. Tehetetlenül…. Kiszolgáltatottan… megtörve….
Nincs senki, aki segíthetne? Nincs semmi, amivel helyre lehetne hozni?
 -Bolond vagy Atemu. Miért teszed ezt? Miért nem tartottad meg magadnak azt az átkozott nyakláncot? Egyiptom nem ér ennyit! Nem ér annyit hogy még Hóruszt és az életedet is eldobod érte…. Mit művelsz? Mit művelsz magaddal? … Kellj fel kérlek. Segítek helyrehozni, csak kelj fel. Nyisd ki a szemed. Szólalj meg végre! Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam akkor neked, hogy szeretlek. Pedig nagyon szeretlek. Hallasz engem? Atemu!?

Emlékszem még arra a pillanatra, ami megváltoztatta az eseményeket. Amikor Atemu döntött, hogy kinek az oldalára áll. A földön térdelt, Mana vérétől pirosra festett kézzel. A gondolataiba merült. Láttam rajta, hogy vívódik. Azon töprengett mit tegyen. Egyiptomba kellett mennie de Yugi nagyapját nem hagyhatta hátra ezzel a betegséggel.
-Drágám… -szólítottam meg egész halkan.
Lehunyta a szemeit, és fölegyenesedett. Hátat fordított nekem, úgy felelt.
-Anzu. –kezdett bele. –Maradj itt kérlek. Egyenlőre biztonságosabb, ha nem jössz velem.
-Hogy? –lepődtem meg. –Hát elmész?
-Muszáj.
-Nem! –kiáltottam. -Semmit sem muszáj! Nem tudod mi vár ott rád. Lehet hogy csapda! És mi lesz Manával és a nagypapival? Nélküled nem tudjuk, mit tehetünk ez ellen a furcsa betegség ellen!!! Szükségünk van rád!
Ekkor felém fordult. Nem láttam kételyt már a szemeiben. Elszántan nézett rám.
-Egyiptomnak most nagyobb szüksége van rám. –felelte. –Manat és a nagypapit vigyétek kórházba.
-De az itteni orvosok nem tudják meggyógyítani a nagypapit! –tiltakoztam. –Egyiptomba kell mennünk a nyakláncért!
-Sajnálom. –ez már a sokadik alkalom volt, hogy ezt mondta. És minden alkalomkor fagyos érzés markolta meg a szívemet.
-Nem adhatom oda a nyakláncot. –suttogta. –És nem jöhettek velem… Veszélyes… Maradj itt kérlek.
Olyan nehezen és mégis rendíthetetlen hangsúllyal mondta ki ezeket a szavakat. Nem volt biztos magában, de azt akarta, hogy mi biztosak legyünk.
-De… nem… nem hagyhatsz csak így hátra… amikor baj van és…. –nem találtam a megfelelő szavakat sem, úgy meglepődtem a viselkedésén. Nem adja oda a nyakláncot. Miért nem?
-Hát fontosabb az a nyaklánc, mint a nagypapi élete?? –fakadtam ki.
Nem felelt.
-Sajnálom.
-Ne mond ezt folyton! –kiabáltam. –Segíts inkább!
-Pár nap múlva érted jövök. –fordult az ajtó felé lehorgasztott fejjel. -Addig maradj itt biztonságban.
Figyel rám egyáltalán? Hallotta, amit mondtam? Semmi nem tartja vissza?
Kilépett az ajtón, az utcára.
-Yugi. -fordult vissza még egyszer utoljára. –Ne haragúdj…
Yugi megszólalni sem tudott. Dühös és kétségbeesett könnyek patakzottak a szeméből. Csalódott volt és félt. Csalódott Atemuban és féltette a nagyapját Hiszen meg fog halni ha nem segít a nyaklánc.
Atemu kilépett az utcára. Összerezzentem, mikor láttam, hogy távolodik, és utána rohantam.

-Atemu várj! –kiáltottam utána. Ő megállt és felém fordult.
-Ne menj el! Nem mehetsz most el! –tiltakoztam.
Békés tekintettel nézett rám, majd lassan odasétált hozzám kezeivel gyengéden megfogta az arcomat és a szemembe nézett. 3 év házasság után is képes voltam elpirulni mikor ilyen közel volt hozzám.
-Szeretlek királynőm. –suttogta. -Visszajövök érted, amint biztonságos lesz Egyiptomban.
-De, ki tudja mi vár ott rád. –rebegtem -Bajod eshet! Mi van, ha csapda! Nem tudjuk, ki sebesítette így meg Manat és…
-Sosem hagylak el. –vágott a szavamba. –Bármi is vár Egyiptomban, nem lehet olyan hatalom, ami elszakíthatna tőletek. Te és a kisbabánk vagytok az én családom. Nem élném túl, ha elveszítenélek. Rendbe hozom a dolgokat és sietek vissza. Ígérem Anzu.
-Nagyon vigyázz magadra. –csordult végig egy aggódó könnycsepp az arcomon.
-Úgy lesz. –törölte le a könnycseppet az arcomról. Majd közelhajolt hozzám és gyengéden megcsókolt. Lehunytam a szememet és hagytam. Talán még sosem kaptam tőle ilyen gyengéd csókot, mint akkor.
A karjai átfonták a derekamat és egyre közelebb húzott magához. Éreztem, hogy neki is nehéz most elmennie, és itt hagynia minket.
Mikor elengedtük egymást, felnéztem rá.
-Ugye… ugye most nem örökre búcsúztál? –kérdeztem reszkető lábakkal.
Ő csak elmosolyodott.
-Nem. –felelte egész halkan. –Amint tudok, visszajövök. De Egyiptom nagy veszélyben lehet most. Minnél előbb segítenem kell rajtuk. Várnak rám. Számítanak rám.
Tudtam, hogy igaza van, de attól még aggódtam. Megőrjített a gondolat is, hogy elveszíthetem.
-Akkor óvd meg őket. –suttogtam. –De kérlek, ne felejtsd el, hogy a családod itt vár rád. Várja, hogy visszatérj épségben.
-Tudom. –mosolygott.
Elengedtük egymás kezét.
-Sietek vissza. –mondta, majd hátat fordított és elment. Nem sejthettük, hogy ezzel a mozdulattal örökre megváltozik minden. Nem tudhattam, hogy többé nem jöhet vissza értünk….

A mentők, amiket nemrég Yugi hívott ki, szirénázva érkeztek meg a ház elé. Atemunak ekkor már a nyomát sem láttuk. Nem sokra rá Jyonouchi, Honda és Bakura rohantak oda. Csak én voltam a házban a kis Jahmeszel. Yugi a kórházba ment a mentővel, hogy nagypapi és Mana mellett lehessen.
-Jól vagy Anzu? –rontott be a házba Jyonouchi.
-Megijedtünk amikor hívtatok! –kapkodta a levegőt a futástól Bakura.
Összezavarodva ültem a szétrombolt nappaliban.
-Mi történt? –szögezte nekem a kérdést Honda.
Mindent elmondtam nekik, ami ma történt. Tátott szájjal, csöndben hallgatták.
-És Yugi most a kórházba ment? –kérdezte Honda.
-Igen. –bólintottam.
-Nem értem mi üthetett Atemuba. –töprengett Bakura. –hiszen a nagypapi élete most a tét.
-És ő most visszament Egyiptomba? –kérdezte Jyonouchi.
Én megint csak bólintottam.
-Ki tudja ki sebesítette meg Manat. –fűztem a gondolataimat. –Ki tudja mi van most Egyiptomban… olyan rossz előérzetem van.
-Akárhogyan is, de nekünk is mennünk kell. –egyenesedett ki Jyonouchi.
-Hová? Egyiptomba? –lepődött meg Bakura.
-Igen. –felelte Jyonouchi. –El kell hoznunk Hórusz nyakláncát, hogy meggyógyítsuk a nagypapit.
-De az a nyaklánc nem Atemu felügyelete alatt van? –döbbent meg Honda.
-De igen. Viszont a nagypapi nem várhat.
-Megpróbálom meggyőzni Atemut, hogy adja oda. –néztem föl a barátaimra.
-Rendben, akkor ne vesztegessük az időt. Bakura te menj el Yugiért a kórházba. Mi addig elindulunk.
-Várjatok! –szóltam közbe. –A picit nem hozhatom magammal. És Atemu azt mondta maradjak itt. Visszajön értem.
-Anzu, ne áltasd magad! –tette a vállamra Jyonouchi a kezét. –A férjed most Egyiptommal van elfoglalva.
-Egyiptom királynője vagyok! Meg kell ezt értenem. –vágtam vissza.
-Ugyanmár. Hiszen régen is tudott Egyiptomra is figyelni és egy időben nekünk is segíteni. Most miért nem teszi? Csak egy egyszerű mozdulatába telne a nyakláncot odaadni, és már nem is nyaggatnánk tovább. Miért nem akarja megmenteni a nagypapit?
Nem tudtam Jyonouchi kérdéseire a választ. De biztos volt rájuk valami magyarázat.
-Valószínűleg most már nem megy neki, hogy ránk is figyeljen. –jegyezte meg halkan Honda.
-Elég volt! –vágtam közbe. –A férjemről beszéltek! Biztos vagyok benne, hogy nyomós oka van ezt tenni! Jahmeszt a szüleimre bízom, és már mehetünk is Egyiptomba!
A fiúk csak döbbenten pislogtak, hogy ilyen gyorsan megváltoztattam a döntésemet és most mégis Egyiptomba akarok menni.
-Akkor én elindulok a kórházba Yugiért. –vállalkozott Bakura.
-Az átjárónál találkozunk, 2 óra múlva. –nézett az órájára Jyonouchi

Atemu átlépett az átjárón, ami a múzeumból nyílt Egyiptomba.
Amint lábai a sivatag forró homokját érintették, ruhája egyiptomi öltözékké változott.
-Így már kényelmesebb. –sóhajtott, majd feltekintett. De ezzel egy időben, döbbenten lépett hátra egy lépést, ugyanis valaki állt előtte. A szája is tátva maradt, mikor egy vörös ruhába öltözött, hófehér hajú alakot pillantott meg, alig pár méterre tőle. Egyik kezében egy véres tőrt, másikban pedig egy Anubis pálcát tartott.
Atemu összeszorította a dühtől a fogait az alak láttán.
-Szóval te terjeszted a vírust,… Bakura. –ezt a nevet mindig is gyűlölve mondta ki. Bakura démoni vigyora sátániba csapott át.
A háttérből porfelhő szállt föl. Lovak patájától nyögött a sivatag. Hatalmas sereg közeledett feléjük, Atemu pedig meglepetten kérdezte:
-A halál serege? …Te lettél… Csak nem te lettél… Anubis?
-Üdv újra itthon Fáraó! –szorította meg a tőr markolatát Bakura. –Ha tudnád mióta várlak már. Remélem elbúcsúztál a feleségedtől, mert innen most nem menekülsz.