-Mit gondoltok, megtalálják időben az ellenszert?
-Remélem, különben Atemu…
-Ne mond ki Honda! …. Kérlek… ne mond ki…
-Sajnálom Anzu…

-Remélem elbúcsúztál a feleségedtől, mert innen most nem menekülsz. - vigyorgott démonian Bakura, háta mögött méretes serege várakozott.
-Azt hiszed a holtak serege feltarthat engem? –emelte föl a hangját büszkén Atemu. Jól tudta hogy ebből a helyzetből nem fog tudni elmenekülni.
-Túúúl büszke vagy fáraó. –gúnyolódott Bakura. –A büszkeség sokszor a túlvilágra csalja az embert. És ne feledd… a túlvilágon már én vagyok az úr.
Atemu keze ökölbe szorult.
-Mégis mit akarsz? –kérdezte.
-Van egy ajánlatom felséged számára. –villant meg Bakura szeme.
-Ajánlat?? –lepődött meg Atemu. –Halljam hát.
-Mit szólnál egy cseréhez?
Csak később tudtam meg miről is szólt kettejük egyessége. Bakura ördögi ajánlata kezdetben nem tűnt olyan rémesnek, de mint később kiderült, a lehető legrosszabb ítéletet szabta ezzel Atemura. A fáraó jól sejtette mi lesz az egyesség vége, ám nem tehetett mást. Beleegyezett.

Loholva léptünk át a kapunk. Honda és Jyonouchi alig kapott levegőt. Odaát minden békésnek tűnt. Nem sejthettük, hogy itt alig pár órája még Bakura túlvilági serege állt. Atemu lábnyomait is elfújta már a szél.
-És most merre? –kapkodta a levegőt Jyonouchi
-Meg kéne várnunk Yugiékat. –javasolta Honda.
-Ti várjátok meg. –fordultam feléjük. –Én addig elmegyek a palotába. –indultam el futva.
-De Anzu, nélküled honnan tudjuk, hogy merre kell menni? –kiáltott utánam Jyonouchi.
-Csak mindig egyenesen! El sem téveszthetitek. –integettem a távolból, azzal megfordultam és nekiiramodtam. Fagyos, aggódó érzés markolta meg a szívemet. Atemu azt kérte várjak rá. De képtelen vagyok várni. A nagypapinak minnél előbb szüksége van Hórusz nyakláncára, különben belehal a vírusba. Istenek terjesztik ezt a vírust… de vajon a nagypapit milyen isten fertőzhette meg?
Így gyalog nehéz volt a szeles sivatagon végigfutni hosszú királynői ruhámban. A ruha egyből visszatért rám amint átléptem a kapun. A kisbabánkat a szüleimre bíztam. Yugiék pedig hamarosan csatlakoznak ebbe a világba. Rá kell tudnunk beszélni Atemut, hogy adja oda a nyakláncot, különben Yugi nagyapja meghal. Nem tudom miféle nyaklánc ez, nem tudom miért őrzi ilyen nagy gonddal, de …. Most az egyszer kivételt tehet.
Miközben ezen gondolkoztam, észre sem vettem hogy mi tart felém a homok alatt. Hirtelen megtorpantam. Éreztem, hogy megremeg a talaj.
-Mi ez? –még ki sem mondtam, félelmetes erővel ugrott elő a homokból több tucat Anubisra emlékeztető fekete kutya. Vérvörös szemeik és hosszú éles agyaraikkal felém vetődtek. Reagálni sem volt időm. Szinte már éreztem a leheletüket az arcomon, mikor az utolsó pillanatban egy lovas ugrott elő homok kavalkádból. Közém és a szörnyek közé ugrott lovával, majd egyetlen kardsuhintással kettészelte őket. Ismerős páncél és ismerős mozdulat. Csak a fáraó visel ilyen fejdíszt és mellvértet.
-A .. Atemu. –dadogtam döbbenten. Perceken belül az egyiptomi sereget is megpillantottam. Ezrével tizedelték ezeket a kutya szörnyetegeket, szerte a sivatagban. Ezek szerint egy csata kellős közepén vagyok….?
Atemu leugrott a lováról, lekapta fejéről a harci sisakot és elém állt.
-Hogy kerülsz ide Anzu? –szegezte nekem a kérdést. –Teljesen megőrültél? Mondtam, hogy maradj Yugiéknál! És hol van a baba?
Nagyon meglepődtem. Sosem kiabált még velem ez előtt.
-Mi… mi ütött beléd? –vágtam vissza! –Csak azért jöttem, mert aggódtam! És Jahmeszt amúgysem hoztam magammal!
-Nézz körül, ezért mondtam, hogy ne gyere!
-De Yugi nagyapjának szüksége van a nyakláncra!
-Egyszer ne Yugi dolgaival foglalkozz! –vágott vissza. Én pedig teljesen ledermedtem ezen a kijelentésen. –Most Egyiptom fontosabb! –felelte.
-De…
-Szállj fel a lóra. –fojtotta belém a szót. –hazaviszlek. A sivatag mostantól senkinek sem biztonságos. Tiltott terül. –magyarázta miközben felsegített a lovára.
-Értem. –horgasztottam le a fejem. -Sajnálom.
-Seto! –kiáltott oda harcoló papnak. –Biztonságba helyezem a királynőt! Addig te irányítod a sereget!
-Értettem felség!
A hófehér királyi paripa megindult. Atemuba kapaszkodtam erősen. A szemébe sem mertem nézni. Ekkor vettem észre a testét tarkító karmolás nyomokat.
-Megsérültél.
-Nem vészes.
-Haragszol rám, igaz?
-Igen.
-De én csak….
-Anzu, hát nem érted? –nézett a szemembe szigorúan. –Nem akarom, hogy bajod essen! Az előbb kis híján felfalattad magad a szörnyekkel.
-Igaz is, -jutott eszembe. –Mi folyik itt? Mik ezek az Anubis kutyák?
Kikerültünk egy homokdűnét és jó pár felénk rontó szörnyet majd tovább vágtattunk a sivatagon a palota irányába.
-Új Anubis ül a túlvilág trónján. –magyarázta Atemu.
-Új Anubis? –lepődtem meg.
-Bakura az…. Ő terjeszti a vírust, és ő fertőzte meg Yugi nagyapját is.
-De, de hogyan?
-Ezek a szörnyeteg kutyák a vírushordozók.
-De téged is megsebesítettek! –ijedtem meg.
-Ne félj. Nem mindegyik képes átadni a vírust. Van egy-két nagyobb dög, vörös sörénnyel. Azoktól kell tartani. Az ő fogaikban és karmaikban van a vírus.
-És téged ugye nem támadott meg egy ilyen szörny sem?
-Nem. –hazudta Atemu. A csata elején 4 ilyen szörny vezette a kisebb kutyák rohamát. Atemu elbánt 3-al, és Mahado pedig 1-el. Mind ketten megsérültek. Mit sem tudtam arról, hogy a halálos vírus a férjem szervezetébe került.
Amint megérkeztünk a palotába, az aranyból faragott gigantikus kapuk kinyíltak és beengedtek minket. A palota falai helyenként romokban hevertek és a tornyai is ledőltek.
-Mi történt itt?? –döbbentem meg a félig romokban lévő épületet nézve.
-Bakura letámadta a várost és a palotát, míg mi Yugiéknál voltunk. –felelte Atemu miközben lesegített a lováról. Láttam a szemeiben, hogy most már rossz ötletnek tartotta, amiért elmentünk második nászútra.
-Yugiék is idejönnek. –suttogtam alig hallhatóan. Összeráncolta a homlokát.
-Mondtam, hogy nem adhatom oda a nyakláncot. –felelte. –Szóval ezért jöttél. –halkult el a hangja. Nem értettem mire céloz.
-Nem azért jöttél, mert aggódtál, hanem hogy Yuginak segíts. –folytatta Atemu.
-De én… -megszólalni sem tudtam. Hiszen igaza volt.
-Aggódtam érted! –szögeztem le.
-Visszamegyek Yugiékért. –szállt vissza a lovára. Hátra sem nézett rám, úgy vágtatott ismét ki. Miattam és most Yugiékért is ott kellett hagynia az embereit a csatában. A fáraó a sereg vezére. És én mégis elvártam hogy előbb Yugiékat helyezze biztonságban, és csak aztán foglakozzon az embereivel.
A palota tele volt sérült emberekkel. Úgy döntöttem, míg várok, segítek bekötözni és ellátni a sérüléseket. Isissel vállvetve igyekeztünk mindenki segítségére lenni. Legnagyobb megdöbbenésemre Isis is megsérült.
-Bakura csapott le ránk. –mesélte. –Manának sikerült elszöknie és értesíteni a fáraót. Sajnáljuk, hogy nem tudtunk vigyázni a palotára. Nem akartuk elrontani az utatokat.
-Áh, ugyan. –nyugtatgattam a papnőt. –most ne ezzel foglalkozz. Inkább pihenj le te is.
-Nem, én jól vagyok.
-Isis, kérdezhetek valamit?
-Amit csak szeretne királynőm.
-Mit tudsz Hórusz Nyakláncáról?
-Nos, nem sokat. Csak annyit, hogy a nyaklánc őrzése, Hórusz Harcosának a feladata. A nyaklánc Hórusz kedvenc sólymának egy könnycseppjéből készült. A könnycsepp apró ékkővé vált, amit aranyhuzallal fontak körbe és tettek rá egy láncra.
-És ezt a nyakláncot miért nem akarja Atemu odaadni nekünk? Egy kedves ember megmentésére kellene, különben meghal.
-Nos, ha egyéni célra használná a nyakláncot a fáraó, akkor azzal Hóruszt árulná el.
-Hórusz biztos megengedné! –érveltem.
-Sajnos van más is. –sütötte le a papnő a szemét, majd így folytatta. –Bakura… azzal a feltétellel hagyott minket életben, ha a fáraó megszerzi neki a nyakláncot. Bakura ezt kéri cserébe, amiért elmegy Egyiptomból.
A szívem mintha egy pillanatra félrevert volna. Atemu egyességet kötött volna Bakurával? De hát azt nem teheti!
-És… És a férjem belement ebbe az egyességbe? –kérdeztem meg félve.
-Valószínűleg igen. –felelte Isis. –Hiszen mind életben vagyunk.
Ezt nem hiszem el. Atemu inkább adja Bakurának a nyakláncot, mint a saját feleségének és barátainak?! Hogy teheti ezt!!
-Ezt nem hiszem el. –álltam föl megrökönyödve. –Ezt nem hiszem el Isis.
A férjembe vetett hitem most egy pillanat alatt szertefoszlott. Hogy képes erre? Elárulni Hóruszt, Bakura kedvéért. Csalódottság és düh kavargott bennem.
-Hogy teheti ezt? –kiáltottam. –Hiszen semmi garancia nincs arra, hogy Bakura beváltja majd az ígéretét!!
Isis nem felelt. Neki is nehéz volt felfognia ezt a szörnyű valóságot és a tényt, hogy Bakura könyörületességéből élnek még. Ha átadja a nyakláncot Bakurának, akkor Hórusz áruló harcosává fog válni, és a saját sorsát sodorja ezzel veszélybe. Hórusz el is fordulhat ezzel Egyiptomtól.
A hatalmas palota kapuk nyikorogva széttárultak. Atemu ült a lován, mögötte két lovon Yugi, Jyonouchi, Bakura és Honda kuporgott karmolásokkal díszített arccal.
Atemu fáradtan szállt le a lováról. Kifárasztotta már a harc és sérült is volt. Ám ez engem most mit sem érdekelt. Dühös könnyek szaladtak a szemembe. A kezem ütésre lendült ám ő elkapta időben mielőtt az arcához értem volna.
-Te áruló! –kiáltottam dühösen miközben ő még mindig a kezemet szorítottam. –Nem adhatod Bakurának a nyakláncot! Teljesen megőrültél?!
Elengedte a kezemet. Majd érzéstelen szemekkel rám nézett.
-Ez az én dolgom, nem pedig a tiéd. Holnap mindannyian visszamentek Yugiékhoz. Te is Anzu.
-Tessék? –lepődtem meg.
-Nincs szükségem tovább rád. Csak az utamban vagy. Hagyd el Egyiptomot… végleg.