Sokáig voltam Timaeus ölében, csendben voltunk, én nem mondtam semmit, és ő sem mondott semmit. De sikerült egy kicsit megnyugodnom, a közelsége teljesen megnyugtatott, legszívesebben így maradnék örökre, de mégis mire gondolok? Hisz egy lovag ölében vagyok, és én meg ilyesmikre gondolok? Furcsa volt, hisz megprobáltam őket kikészíteni, de ők soha nem szóltak semmit, főleg Timaeus nem, soha nem veszekedett velem, soha nem nézett rám idegesen, soha nem szólt le semmiért. Mindig probált kedves lenni hozzám, igaz én sem bántottam őket nagyon, most elgondolkodva, igazából mind végig csak játék volt az egész, folyton harcoltam ellenük, hogy bizonyítsam, hogy nem vagyok olyan, mint más hercegnők. Mind a ketten az eget néztük, hisz egyikük sem mert megszólalni, én nem mert féltem, Timaeus meg általában elég hallgatag volt és a szabályaikat a legjobban betartó lovag, de mégis megtörte a csendet.
”Jobban érzi magát?”-kérdezte halkan és óvatosan, én először csak lassan bólogattam, hogy igen.
”I-...igen....köszönöm..”-válaszoltam halkan, aztán felállt, de mivel nem nagyon akartam elereszteni, húzott magával, így most már álltunk.
Lassan elengedtem, és el is távolodtam tőle egy kicsit, de nem mertem ránézni, kis idő után már reszkettem is egy kicsit.
”Ideje volna vissza térni a palotába. A végén még megfázik....”-mondta Timaeus, és igaza volt, már este volt és elég hideg is, és nem úgy voltam felöltözve, hogy az egész estét kint töltsem. Nem mozdultam, hisz nem mertem megmozdulni, féltem, féltem, hogy mi lesz ha vissza megyek a palotába. Ekkor jutott újra eszembe, hogy össze vesztem Dartz-cal és ráadásul nem túl kedvesen pofán is vágtam, pedig soha nem akartam neki fájdalmat okozni. De úgy néz ki, hogy tényleg nagyon szíven talált az, hogy nem tartotta be az ígéretét, és ráadásul még ordítozott is velem. Csak még jobban lehajtottam a fejemet, és továbbra sem mozdultam. Timaeus csak figyelt, hisz nem tudta, hogy mi történt valójában, nem ismerte a körülményeket, de tudta, hogy valami rossz lehetett, ha ennyire kikészültem tőle, és voltam szomorú. Felemelte a kezét felém, ezt észre vettem, és felkaptam a fejem, ő csak gyengéden mosolygot, ezzel akarta jelezni, hogy tényleg ideje lenne indulnunk. Egy ideig csak figyeltem, mikor lassan elkezdtem emelni a kezem, mikor valami fény villant fel a közelben. Én megijedtem, és azonnal megfordultam, féltem, újra előjött a félelmem, Timaeus azonnal komollyá vált. Már ebben a pillanatban a vízből elöjött egy szörny aki ránk támadt, Timaeus beállt elém, előhúzta a kardját és megölte a szörnyet. Honnan jött ez elő ilyen hirtelen, de nem volt időm sokat gondolkodni, hisz Timaeus rám nézett és kérte, hogy siessünk vissza a palotába, amire én csak bólintottam egyet. Megfordultam és el akartam indulni, mikor ujabb szörny bukkant elő, de már nem volt egyedül, mert hozta a társait akik körbe vettek minket. Timaeus ideges lett, hisz sokan voltak, és úgy kell harcolnia ellenük, hogy engem meg kell védenie.
”Kérlek...miattam ne agódj...”-probáltam rászedni, hogy foglalkozzon a szörnyekkel, miattam ne agódjon, de ez elég nehezen ment, hisz nem volt nálam semmi amivel megvédhettem volna magam. De nem tudtam sokáig gondolkodni, mikor azt éreztem, hogy Timaeus magához húzott az ölébe, és a köpenyét felemelte amivel eltakart engem, és védelmet adott.
”De...Timae......”-akartam ellenkezni, de nem tudtam végig mondani, mert Timaeus közbe vágott.
”Sssss....kérlek...maradj nyugton....nem lesz semmi baj....”-mondta halkan Timaeus, én csak figyeltem őt, most volt az első alkalom, hogy tegezett engem, ráadásul nem akart elengedni.
Csak még jobban magához húzott, mikor látta, hogy a szörnyek támadnak, és készült is arra, hogy védjen, de a szörnyek nem értek el minket. Lenéztem és láttam, hogy mások védtek meg minket és én egy kicsit elmosolyodtam.
”Critias...Hermos....”-mondtam halkan.
Ők ketten álltak előttünk és védtek be minket, Timaeus, nagyon magabiztosnak tűnt, lehet, hogy ezért, mert tudta, hogy Critias és Hermos jönni fognak.
”Úgy látom el kell a segítségünk...”-vigyorgot Hermos.
”Jól vagytok...?”-kérdezte tőlünk Critias és fordult oda hozzánk.
Timaeus bólintott egyet, aztán rám nézett és bátorítóan mosolygot.
”Várj itt....egy pillanat és újra biztonságban leszel.”-elengedett engem, és előrébb lépett.
A megmaradt szörnyek újra támadtak, de nem kellett sokat várni és a három lovag már el is intézték őket. Döbbenten álltam ott, ekkor esett le, hogy ők nem hiába lovagok, mind a hárman odajöttek hozzám és Timaeus mondta, hogy most már tényleg menni kellene. Bólintottam, és mentünk a palota felé, még mielött ujabb szörnyek jelennének meg, kisebb séta után már a palotánál voltunk, mikor a balkonom alatt jártunk és én hirtelen megálltam. A három lovag ezt észre vették és ők is megálltak, nem tudták, hogy miért álltam meg ilyen hirtelen. Feléjük fordultam, és rájuk néztem, láttam, hogy nagyon meg voltak lepődve, mikor elmosolyodtam egy kicsit. Elnézést kértem tőlük, amit műveltem velük az elejétől fogva, ők csak vigyorogtak, főleg Hermos, de csak annyit válaszoltak, hogy nem gond, valami szinten még élvezték is. Meglepődtem a válaszon, de rájöttem, hogy én is élveztem, hisz jó volt velük harcolgatni, így rájöttem, hogy mire vagyok képpes.
”Amúgy nyugodtan tegezzetek...”-mondtam mosolyogva, amire először nagy szemekkel néztek, és Hermos mondta, hogy így könnyebb lesz a kommunikáció, persze Critias-nak az nem tetszett, hogy Hermos ilyen bunkó, de aztán csak mosolyogtak mind a hárman.
”És.....köszönöm, hogy megmentettek....”-köszöntem meg halkan, erre Timaeus volt az első aki letérdelt elém, mögötte utána Critias és Hermos.
”Semmiség.....azért vagyunk itt és ez a mi feladatunk, megvédeni téged, az életünk árán is.”-mondták kórusban és hajtottak fejet elöttem.

---------------------------------------------------------------------------------

Liviana most jött rá, hogy a lovagok csak nem rosszak, hanem mindig jó fejek voltak. Rájött, hogy egész idő alatt mikor, ki akarta őket készíteni, csak játék volt számára, így soha nem érte volna el, hogy a lovagog megutálják. Megtanult harcolni, és rájött, hogy mire képpes. De éles helyzetben az ember, mégis besokkol és akkor nem biztos, hogy bármire képpes, de ha van ott valaki akire az ember számithat, akkor soha semmi baj nem történhet.