-Eleget játszadoztam veled. Rád untam. Itt az ideje új feleség után nézni.
Villámcsapásként ért a hír. Úgy éreztem, mintha a szívemet egyszerre ezer és ezer tőr szúrta volna át. „Mit mondott? Jól hallottam?”
-Játsza… játszadoztál…? –rebegtem alig érthetően. Atemu nem felelt. Ugyan olyan szigorúan és érzéstelen szemekkel nézet le rám, a karomat erősen szorítva, amivel az előbb meg akartam ütni.
-Rám … untál? – kezdtem el hátrálni. A karomat kitéptem a kezéből. Patakzottak a könnyeim.
-Hogy… mondhatod ezt azok utána, hogy…. Azok után, hogy mindent feladtam érted?
Nem kaptam választ. A szemei elárulták, hogy nem érdekli. Elfogott a szédülés és a hányinger. A szám elé kaptam a kezem, és elrohantam. A könnyeim sorra hulltak alá.
„Nem... ez nem lehet” –ismételgettem magamban. „Elvesztettem őt. Elvesztettem.”
-Te szemét! – ordította Jyonouchi majd egy jól irányzott jobb egyenessel, megütötte Atemut. Olyan erővel, hogy a fáraó a földre esett, nyakából pedig leszakadt a nyaklánc amit egykor még tőlem kapott.
- Jyonouchi-kun, ne csináld! –tartotta vissza gyorsan Bakura a dühös fiút, mielőtt az újra ütne.
-Hogy merted ezt tenni Anzuval te szemét!!!! –ordította torkaszakadtából Jyonouchi.
-Uram! -rohant oda Isis és térdel le gyorsan Atemu mellé, hogy felsegítse.
-Na húzzunk innen srácok.– morogta Honda. -Remélem összedől ez az átkozott birodalom! –köszönt el Atemutól.
-Keressük meg Anzut. –Baktatott a két fiú után Bakura.
Yugi nem szólt semmit. Dühe és csalódottsága elfojtotta a hangját. Csak egy dühös pillantást vetett a földön ülő, megviselt Atemura, és ő is barátai után szaladt.
-Uram jól van? –segítette föl Isis a földről.
-Semmi gond. –egyenesedett föl a fáraó, majd lehajolt és fölvette a leszakadt nyakláncát a földről. Atemu neve szerepelt a nyakláncba vésve. 6 évvel ez előtt kapta tőlem, amikor legelőször Egyiptomban jártunk. Akkor segítettünk neki visszaszerezni az emlékeit.
-Mondja mégis miért csinálta ezt felség?
-Így legalább biztonságban van. –mosolygott fáradtan Atemu. –Ha a kapu bezárul, Bakura nem bánthatja se őt se a babát. Sajnos másképp nem tudom megmenteni a családomat Bakura elől.
-De így csak elveszíti őket!
-Tudom…. –felelte lemondóan, az ezüst nyakláncot figyelve. –De úgysincs már sok hátra, nem igaz? –nézett a testét borító mérgező karmolás nyomokra. –Így legalább nem látja a végét. És Yugi majd vigyáz rájuk helyettem is.
Isis összeszorította könnyes szemeit.
-Ne mondjon ilyet uram! Kitalálunk valamit! A Hórusz ékkövét még…
-Nem Isis… azt nem használhatom föl a gyógyulásomra. Egyiptom megmentésére kell Hórusz nyaklánca… nem a sajátomra.
-De akkor….
-Igen, tudom. –Kezét a hűséges papnő vállára tette bíztatóan. Isist a sírás fojtogatta.
-Uram, kérem… ne hagyjon magunkra. Ön nélkül…. Mi….
-Nem hagylak magatokra. –mosolygott fáradtan Atemu. -Még van két hónapunk. Addig helyrehozok mindent a birodalomban. Utódomnak pedig Setot fogom kiválasztani. Boldogulni fogtok nélkülem is.
Isis zokogva térdre rogyott a gondolattól. Nem akart erre gondolni. Nem akart arra az időre gondolni, amikor már Atemu nem fog élni.

    Sírva rohantam végig a sivatagon, a kapu irányába. Soha többet nem akarok visszajönni ide. Soha, soha többé nem akarom őt látni. Gyűlölöm, amiért így megalázott. Gyűlölöm őt mindenért! Ahogy rohantam, a távolból kacagás csengett. Olyan volt, mintha Bakura démoni nevetését hallottam volna. Majd hirtelen Yugiék hangját hallottam a háttérből. Utánam kiabáltak, hogy várjam meg őket. A sírástól és csalódástól remegett az egész testem. Mit fogok a kis Jahmesznek mondani. Hol az apja? Mondjam meg neki, hogy kidobott minket örökre?
-Anzu jól vagy? –érkeztek meg loholva Yugiék.
Válaszolni sem bírtam. Térdre rogytam és átkaroltam Yugit.
-Miért bántott így meg? –zokogtam. –Miért dobott így el?
-Ne sírj Anzu. –nyugtatott Yugi.
-Szépen visszajössz velünk. –térdelt le mellém Jyonouchi. –Majd mi vigyázunk rád. Gyere szépen.
Felsegítettek a földről. Teljesen össze voltam törve. Dühös voltam és csalódott. Nagyon, nagyon csalódott. A visszafelé úton nem voltak már Anubis kutyák. Az egyiptomi hadsereg már elpusztította őket valószínűleg. Hátranéztem, és vetettem még egy utolsó pillantást Egyiptomra mielőtt átlépek a kapun.
-Soha többé nem térek vissza. Boldogulj egyedül Atemu. –suttogtam dühösen.
Mikor hazaértünk, a szüleim döbbenten nyitottak ajtót. Elmeséltem nekik mindent. Hinni sem akartak a fülüknek, hiszen úgy megkedvelték Atemut.
-Félre ismertük. –dünnyögte csalódottan Jyonouchi a sarokban állva a falnak dőlve.
-Igen.. Félre. –suttogtam.

    Napok teltek el. Hetek lettek oda. Lassan eltelt kerek 2 hónap. Manat kiengedték a kórházból, is visszatért Egyiptomba. Őt is lesújtotta a hír, mikor megtudta, hogy Atemu már nem szeretné, hogy továbbra is az élete része legyek.
Mivel ebben a világban nem telt el 3 év az óta hogy Atemu felesége lettem így mindenki azt hitte, hogy csak 3 hetet hagytam ki a suliból. Újra iskolába jártam hát, és napközben pedig próbáltam elfoglalni magamat valamivel. Leginkább az bántott hogy láttam a nagypapit leépülni. Úgy volt, ahogy Atemu mondta. Már átlépett a második stádiumba, és kezdett lebénulni. „Először a látását veszíti el, majd lassan minden szerve lebénul.” –jósolta annak idején Atemu.
Nagyon lassú és kínzó betegség volt ez, és az orvosok nem tudtak ellenszert találni. A kaput már nem használhattuk. Nyitva állt ugyan, de valamiért minket nem engedett már át. Biztos voltam benne hogy Atemu és a papok varázsolták el úgy az átjárót, hogy mi ne térhessünk vissza.
Rossz volt látni, hogy semmit sem tehettünk a nagypapiért. Ezért is dühös voltam Atemura. A fiát és engem is cserbenhagyott, akárcsak a nagypapit és a barátait, akik számítottak a segítségére. Yugi és én egymásban próbáltuk tartani a lelket. Újra elkezdett közeledni felém, hisz régebben is sokat udvarolt. Megpróbált kimozdítani otthonról, Jyonouchi-ékkal együtt. Kezdetben nem voltam vevő ezekre a délutáni sétákra de idővel hozzászoktam és jól esett kimozdulni. Elvégre 3 évnyi házasságot nem lehet csak úgy eltemetni…. Habár Atemu mégis ezt tette.
Mint már említettem, két hónap lett oda. Ez alatt az idő alatt Egyiptomban sok minden történt. A nyaklánc még mindig nem volt Bakura tulajdonába ám Atemu már odaígérte neki. Ezzel viszont kivívta Hórusz haragját. Ugyan az a betegség kínozta, mint a nagypapit. Ám ő még mindig talpon volt. Nem pihenhetett. Úgy tűnt Hórusz megharagudott Egyiptomra és a jó karma, amit eddig a birodalom felé sugárzott, megszűnt. Hirtelen a szomszédos országok elkezdték ostromolni Egyiptom határait.
Csatáról csatára kellett a beteg fáraónak járnia, és ezek a küzdelmek egyre inkább legyengítették. Bakura hátradőlt kényelmesen Anubiszi trónján. Szolgálói megállás nélkül legyezték és kényeztették újdonsült istenüket.
-Erre a reakcióra számítottam Hórusz. –vigyorgott ravaszan. –milyen érzés fáraó hogy a saját istened hagy cserben? Bosszantó, nem igaz? –felkacagott. Az alvilág is beleremegett a hangjába.
Atemu éppen a szobájában üldögélt. Az egyik csatában súlyos sérülést szerzett. Egy nyílvessző sértette meg az oldalát. Aludni pedig nem tudott már régóta a vírustól, ami a szervezetét emésztette már két hónapja. A fejfájása elviselhetetlenül gyötörte. Shimon gyógyszerét itta, ami kicsit lelassította a méreg terjedését. Ám megszűntetni csak Hórusz nyaklánca tudta volna. Hirtelen a pohár kiesett a kezéből, és a szája elé kapta a kezét. Vérfoltok hulltak a padlóra.
Atemu a földre roskadt és próbált levegőhöz jutni. Minden izma megfeszült a fájdalomtól. Mikor a fájdalom kicsit enyhült, elvette a kezét a szája elől. Csurom vér volt.
-F..francba. –suttogta –Ne most. Bírd még ki egy kicsit.
A szobaajtó ekkor kinyílt, és Shimon lépett be rajta.
-Uram, már kopogtattam, de… -az idős pap megijedt látva a fáraó állapotát, és gyorsan odasietett. –Uram, jól van? –térdelt le Atemu mellé.
-Semmi bajom. –mosolygott fáradtan.
-Felség kérem, látom hogy… Feküdnie kellene. Nem szabadna így megerőltetnie magát.
-Ha fekszek, akkor is gyengülök. Amíg tudok magamról, addig muszáj elintéznem még pár dolgot.
-DE… nincs ez így rendjén uram. –Segítette lábra a királyt.
-Az apám is emelt fővel viselte. Én is eképp fogok tenni.
-Shimon! –sietett be Seto is a szobába. –Szóltál a fáraónak!? –majd megpillantotta Atemut ahogy Shimon támogatja az ágy felé, és egyre nehezebben veszi a levegőt.
-Uram… jól van? –kérdezte gyanakodva Seto.
-Miért jöttél? Történt valami –kérdezte nem válaszolva a kérdésre.
-Igen! –húzta ki magát a pap. –egy nomád, jött-ment sereg áll a palota kapuk előtt. A seregünk nagy része nem tartózkodik itthon. Önt követelik fáraó. Azt hiszik már… nem él, és ezért jöttek. Hogy elfoglalják a trónt.
-Jött-ment népség. –húzta ki magát Atemu. –Segítsetek ki a kapukig. Még van bennem annyi erő, hogy rájuk küldjem Halaktit.
-Igenis felség. –ugrott szinte egyszerre a két pap.
Odakintről már hallani lehetett az idegen sereg kiáltozását.
-Nyissák ki a kapukat vagy betörjük!
-Na mi van a királyotok nélkül már behúzzátok fületek farkatok, mi? Senkiházi egyiptomiak!
Ekkor viszont a kapuk kitárultak. A sereg már megindult volna, de hirtelen egy személyként torpan meg. Atemu állt a nyitott kapuba.
-Még él…- suttogták a katonák döbbenten. Kivétel nélkül mind féltek Atemutól, hiszen a környező népek jól tudták miféle mágiákkal bír a fáraó. Minden erejére szüksége volt, hogy állva tudjon maradni, és arcáról leplezze a fájdalom jeleit.
-Földönfutó népek, kik a birodalmamra törtök, Halakti ítéletét szabom ki rátok. –nyújtotta előre a kezét. -Megidézlek….
Még ki sem mondta, az ellenséges sereg már megfújta a visszavonulót jelző kürtöt.
-Meneküljünk!!!! –ordították, és fegyvereiket hátrahagyva elrohantak.
-Sikerült! –ugrott egyet a már meggyógyult Mana.
-Csak idő kérdése és visszajönnek. –suttogta a szintén beteg Mahado.
Atemu lábai meginogtak. Nagyon kifárasztotta, hogy állva kellett maradnia ilyen sokáig. Kezdett szédülni. Szemei lecsukódtak. Shada és Seto kapta el, hogy össze ne essen.
-Hívjátok az orvost! –adta parancsba Seto. –Gyorsan vigyük be a fáraót a palotába.
A két pap lábra segítette királyukat majd óvatosan a szobája felé indultak vele.

    Eközben mit sem sejtettem hogy milyen állapotok uralkodnak Egyiptomban, hiszen nem tartoztam már oda. Most Yugiék voltak számomra fontosak, nem pedig Atemu. Az, az ember, aki így elárult és cserbenhagyott. Yugi nagyapjának az állapota egyre jobban leromlott. Egyik este összegyűltünk a szobámba hogy megbeszéljük, mit tehetnénk.
-Visszamegyek Egyiptomba. –szögezte le Yugi. –Ha másképp nem, erőszakkal veszem el a nyakláncot Atemutól.
-Mit akarsz tenni? –aggódott Bakura.
-Kihívom egy párbajra!
-Ez jó ötlet! Múltkor is kiverted! –lelkesedett Jyonouchi.
-Én támogatom. –suttogtam. –Tudom Atemu gyengéit. Segítek majd párbaj közben.
-Kössz Anzu. –mosolygott Yugi. –akkor mindenki benne van? –nézett végig a kis csapaton.
-Felőlem mehet. –bólintott Honda.
-De… de nem túl veszélyes ez? –aggodalmaskodott Bakura -És hogy akartok átmenni a kapun? Előttünk lezárták.
-Reménykedjünk abban, hogy Atemu figyelmét most más köti le és meggyengült a védelmi pajzs a kapu körül.–morfondírozott Jyonouchi. Néha egész okos dolgokat tudott mondani.
Hát így állunk. 2 hónap távollét után, mint ellenségek térünk vissza Egyiptomba, hogy kihívjuk a fáraót egy párbajra.