Atemu lehívta a mágia szörnyet, ám mégsem támadott. Fáradtan zihálva nézte a kövezett padlót. Kezét szorosan az oldalához szorította. Nem láttam az ujjai közt szivárgó vért.
-Most mi az, miért nem támad? –lepődött meg Honda.
-Támadj már! –kiáltotta Jyonouchi dühösen. –Mégis meddig akarsz kínozni minket?! Tudjuk, hogy te fogsz nyerni! Remélem most örülsz!
Atemu ekkor fáradtan a szörnyeire nézett. Kezeit leeresztette a teste mellé. Mintha meg akart volna szólalni. Kiadni a szörnyeknek a támadó parancsot.
Feszülten figyeltünk. Majd Yugi hirtelen megdöbbent. Atemu kezéből elkezdtek kipotyogni a kártyák. Tompa zörejjel hultak a szentély kövére. A fáraó oldalán felszakadt seb vörösre festette hófehér ruhája egy részét.
-Mi történik itt? –lepődött meg Honda.
-Felség! –kiáltotta Shimon rémülten.
-Hívjatok orvost! –parancsolta Seto a döbbent katonáknak.
Emlékszem még a vérfagyasztó látványra, ahogy Atemu lassan lehunyja szemeit, lába meginog, majd térdre rogyott.
-An…zu. –suttogta alig hallhatóan, majd elsötétült előtte a világ.
A szentély termében megfagyott a levegő. Atemu szörnyei eltűntek a pályáról, így Yugi lett a nyertes. Ám mégsem mozdult senki. Visszafojtott lélegzettel néztük a földön heverő, eszméletlen fáraót. Szemére árnyékot vetettek szőke tincsei, és a vér lassan végighömpölygött a padlón.
-URAM!! –ordította Mahado torkaszakadtából, miközben a papokkal a fáraóhoz rohantak.
Láttam, ahogy a hű papok kétségbeesetten próbálják felébreszteni. Jyonouchi is odarohant de az őrök nem engedték közel.
-Mit műveltek! Engedjetek! –kiáltotta a fiú.
Leforrázva néztem a látványt, kezemet a szám elé tartva, reszkető lábakkal.

 

Az, az ember feküdt most előttem vérben ázva, akiért két hónapja még mindent megtettem volna.
Mi sebesített így meg Téged? Mi bántotta így a szívedet és az életedet, hogy még csak nem is kiáltasz? Hogy már észre sem veszed, hogy az életed elfolyik?
A tekinteted üres, a lélegzeted elhalkult… Atemu!.. Atemu!... Ate…mu…
-Nem lélegzik! –sírt fel Mana.
-Fáraó kérem térjen magához! –ébresztgette Seto. Meglepődtem, mikor láttam a pap remegő kezeit.
-Uram, kérem nyissa ki a szemeit! –kiáltotta. –A fenébe is Atemu, kelj már fel! –ragadta meg az eszméletlen királyt.
-Seto megőrültél?
-Azonnal engedd el! –fejtették le a kezeit Atemu ruhájáról. Könnycseppet láttam megvillanni a pap szemében. Ugyan azt a könnycseppet, ami végigfutott az én arcomon is.
Csak álltam ott a sokktól mozdulatlanul és reszketve figyeltem a földön heverő férjemet. A gyermekem apját. Ahogy egyre több vért veszít. Ahogy nem lélegzik már a mellkasa. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az egészből. Nem tudtam, hogy így megsérült. Mint apró villanások úgy nyilalltak belém az emlékek. Láttam magam előtt mosolygó arcát. Emlékeztem megnyugtató, békés hangjára Eszembe jutott az érzés, mikor átölelt vagy mikor csöndben szuszogott mellettem.
             „Szeretlek Anzu.”
             „Ne légy morcos királynőm.”
             „Nem élném túl, ha elveszítenélek.”
             „Örökké vigyázni fogok rád, hisz te vagy a mindenem.”
             „Sosem hagylak el.”
A hangja rendületlenül csengett a fülemben, az emlékképek pedig megállíthatatlanul pörögtek. Odasétáltam a földön heverő Atemuhoz. Lenéztem véres arcára. Kétségbeesett papok vették körbe.  Térdre rogytam. A könnyeim pedig patakzottak.
Mikor… mikor romlott így el minden?... Mikor…?
-Atemu… -suttogtam, és nem törődve a papokkal, a férjem mellé térdeltem. –Atemu kellj fel.
-Királynőm kérem álljon félre. –segített föl a földről Shada. –El kell vinnünk innen a fáraót.
-De…
Semmit nem tehettünk. Csak néztük, ahogy Atemut sietve felemelik a földről, és elvágtatnak vele a palota irányába.
Mikor elmentek, a szentély éppen olyan csendes lett, mint mikor ideértünk.
-Milyénk a nyaklánc. –suttogta Honda letörten.
-Így nem kell. –törölte le Yugi a könnyeit. –így már nem….
Jyonouchi felém fordult.
-Mi lesz most Anzu? –kérdezte.
-A palotába kel mennem. –szorítottam magamhoz a kisfiamat. –nem hagyhatjuk magára Atemut! Hiszen láttátok hogy megsebesült!!!
-Rendben, menjünk. –enyhült meg Jyonouchi.
Futva indultunk neki. Nem volt innen messze a palota.
Mikor megérkeztünk, a kapu nyitva volt. Valószínűleg nyitva felejtették a nagy igyekezetben. A katonák, akik az udvaron álltak sorra hajoltak meg előttem és a kisbabám előtt. Ők igazítottak útba minket hogy hová vitték a fáraót.
Edények csörömpölése és zavarodott kapkodás fogadott minket a folyosón. A fáraó életéért folyt a harc. Bakura jól eltervezett mindent. Pedig nemrég még… nem így álltak a dolgok… Nemrég még… a második nászutunkon voltunk…
-Ne adja föl felség!  –kiáltotta Shada a szobában. Atemu az ágyon feküdt, orvosoktól körbezárva.
-Gyorsan, hozzatok még kötszert!!
-Nem tudjuk elállítani a vérzést…
-Dehogynem! Igyekezzenek már! –parancsolt az orvosokra Seto.
-Atemu… -léptem be döbbenten a szobába. -Mi történt vele Shimon? Mi ez az egész?!
-Valaki vigye ki a királynőt! Ne lássa ezt!
-Királynőm kérem, jöjjön. –állt mellém Mahado.
-Nem!! –tiltakoztam -Mi folyik itt!!? Engedjen el Mahado!
A pap kivitt a szobából és becsukta az ajtót.
-Mi folyik itt!? –kiabáltam dühösen.
-Rendben, kérem ne izgassa föl magát. –csitított a pap. –Elmondom mi történt.
Yugiék és én is feszülten figyeltünk. Mahado elmesélte hogy Atemu és ő is a vírustól szenved, ám Atemu sokkal nagyobb adagot kapott, mivel 3 Anubis kutya is megsebesítette. Az ájulás kerülgetett mikor megtudtam.
-A nyaklánc! Oda kell neki adnunk a nyakláncot! –kiabáltam rémülten.
-Nem, a fáraó személyes parancsa hogy a nyakláncot Bakurának kell adnunk. Csak így menekülhet meg Egyiptom.
Nem volt erőm már válaszolni.
-A specialista már úton van királynőm. –ébresztett fel Mahado a gondolataimból.
-Specialista? –lepődtem meg.
-Egy nagy orvos. Ő kezelte Akunumkanon fáraót is.
-De Akunumkanon meghalt!! Belehalt a vírusba! –csattantam föl.
-Ez az orvos az egyedüli, aki még segíthet. El tudja készíteni az ellenszert, de ahhoz egy ritka növényt kell megtalálnunk.
-Akkor mire várnak még! Keressék meg!
-Keressük. Már 2 hónapja megállás nélkül, de a növény úgy tűnik, kipusztult már. Bakura keze lehet a dologban.
Reszketve roskadtam le a földre.
-Kitartás királynőm. –gugolt le mellém Mahado. –a fáraónak most szüksége van magára. Ne adja föl.
Hamarosan meg is jelent a híres specialista. Egy magas, szakállas ember. Akunumkanonra emlékeztetett a kinézete. Sötét sivatagi ruhát viselt. A papok örültek hogy megérkezett. Mikor elhaladt mellettünk rám nézett, majd besétált a szobába.
Eltelt pár óra és még mindig nem jött ki a szobából. Tűkön ülve vártunk odakint az ajtók előtt. A papok is kint voltak. Csak Shimon maradhatott bent. Jahmeszt időközben Isis és Mana elvitte a szobájába és lefektette aludni. Egyszer csak kinyílt az ajtó és az a magas specialista orvos lépett ki rajta. Felém intet.
-Jöjjön kisasszony. –mondta. Ő volt az első, aki nem királynőnek hívott.
Jyonouchi-ék bíztatva rám bólintottak én pedig félve beléptem a szobába. Az ágyon Atemu feküdt. Békésen, mintha csak aludna.
-Ugye nem…? –néztem fel az orvosra.
-Nem, ne aggódjon. –felelte az idegen. –Kapott némi altatót, hogy pihenhessen. Jó lenne, ha itt maradna vele, elvégre most maga lehet a leghatásosabb gyógyszere.
-Igen, értem. –bólintottam, majd leültem az ágy melletti székre. Néztem a rég nem látott, szeretett arcot, ahogy békésen fekszik a párnák közt. Megfogtam a kezét.
-Ne add fel. –suttogtam.
Egymást váltották az órák, és én észre sem vettem, hogy besötétedett. Mahado lépett be a szobába.
-Királynőm, kérem most már pihenjen le ön is. –mondta.
-Mióta beteg a férjem, Mahado?
-Már egy ideje… ilyen az állapota.
-Miért nem szóltak nekem?
-Nem kaptunk rá engedélyt, hogy…
-Engedélyt? Hát engedély kell ahhoz, hogy megtudjam, mi van vele?
-Sajnálom.
-Mennyi ideje van még?
-Királynőm…
-Mahado,… az igazat akarom hallani.
-Mindössze pár nap… utána… nem tehetünk…
Jéghideg volt a keze… Még a rá hulló könnyeim sem melegítették föl. Csöndben feküdt előttem. Már órák óta eszméletlenül. A Yugi elleni párbaj megviselte, és a gyógyulásra szánt minden erejét felemésztette. Az erő, ami benne kavargott, lassan elfolyni látszott.
Mindössze pár nap? Ennyi lenne? Utána vége?
-A nyakláncot átadtuk Bakurának. –mondta Mahado. -Kivonult Egyiptomból végre.
Ez a hír lehet, hogy megmentette Egyiptomot egy időre az újdonsült anubistól, de Atemura, Mahadora és a nagypapira kimondta a halálos ítéletet.
-Órák óta fekszik már eszméletlenül. Talán már mozogni is képtelen. A légzése is egyre lassabbá válik. Még sosem láttam így…. Tehetetlenül…. Kiszolgáltatottan… megtörve…. –suttogtam, Mahado pedig csöndben hallgatta.
-Nincs senki, aki segíthetne? Nincs semmi, amivel helyre lehetne hozni? –kérdeztem.
-Keressük az ellenmérget királynőm.
 -Bolond vagy Atemu. –szorítottam meg a kezét. -Miért teszed ezt? Miért nem tartottad meg magadnak azt az átkozott nyakláncot? Egyiptom nem ér ennyit! Nem ér annyit hogy még Hóruszt és az életedet is eldobod érte…. Mit művelsz? Mit művelsz magaddal? … Kellj fel kérlek. Segítek helyrehozni, csak kelj fel. Nyisd ki a szemed. Szólalj meg végre! Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam akkor neked, hogy szeretlek. Pedig nagyon szeretlek. Hallasz engem? Atemu!?
De nem szólt hozzám. Órák óta csöndben pihent. Hórusz elfordult tőle. Különben már meggyógyította volna. Az egész éjszakámat mellette töltöttem. Ott virrasztottam mellette. Este Yugiék és a specialista orvos is besétált a szobába. Mint kiderült nincs neve, mivel az egyiptomiak száműzték őt és elvették tőle a nevét. Száműzték, mert nem tudta megmenteni Akunumkanont. Ha most sikerült Atemunak túlélnie, akkor visszakaphatja a régi életét a specialista. Együtt virrasztottak velem.
-Mennyi ideje van ellenméreg nélkül? –kérdeztem az orvost.
- Talán két napja. Annál több biztos nem.
-Értem…
-Anzu, -szólt közbe Jyonouchi. –az Anubiszi Bakura mivel már megkapta a nyakláncot és elhagyta Egyiptomot, ezért az átjáró nem fog tovább nyitva maradni. Reggelre bezárul. Addig maradhatunk csak.
-Hagyjam magára Atemut? –lepődtem meg.
-Döntened kell. –szólt közbe Bakura. –Velünk jössz haza, vagy itt maradsz. De Atemu valószínűleg két nap múlva már nem fog élni.
-Hogy döntesz? –nézett rám Yugi
Dönteni? Döntenem kell a férjem és az életem közt?