Hórusz elfeledett harcosa

Bakura lecsapta a poharát az asztalra. Egy füstös kocsmában üldögélt, domino város egyik szegletében.
-Elegem van az istenekből. –morogta, majd újabb italt kért magának.
-Nem lesz kissé sok, fiatalember? –kérdezte a pultos, aki már a sokadikat töltötte Bakurának. -Hisz alig múlt 18 éves…
-Töltsd ha mondom! –förmedt rá a férfira. –csak ez a nyamvadt test tűnik ilyen fiatalnak!!
A pultos értetlenül nézett a fiúra, majd teletöltötte a poharát.
-Valamit tennem kell, hogy visszajussak Anubis trónjára. –morfondírozott. –ha az, az átkozott Hórusz nem ajnározná úgy azt a semmirekellő fáraót, akkor minden könnyebb lenne… De hogy érem el, hogy levegye róla a kezét? Még a nyaklánctól sem vált kegyvesztetté… és amíg a kis királynőjével együtt enyeleg csak még erősebb…
Bakura felállt a székről, és eltolta magától az üveget.
-Hacsak nem vetem be a jó öreg tolvaj módszert. –démoni mosoly húzódott az arcára. Hónapok óta nem aludt már, de most végre eszébe jutott az ötlet, hogyan szerezhetné vissza anubiszi trónját, és hogyan iktathatná ki egy időben Atemut a képből.
-Ám ezúttal nem leszek olyan ostoba, hogy mindent egy lapra teszek föl. –indult meg az ajtó felé. –egyesével fogom kiiktatni őket. Szépen sorban.

Gyerek zsivajtól volt hangos a palota. Jahmesz éppen most tanult járni. Az átjáró néha kinyílt pár napra, olykor hetekre, így Yugiék gyakrabban át tudtak nézni hozzánk, vagy pedig ha Atemu ideje engedte, akkor mi hozzájuk. A múltkori incidens után már óvatosabban hagytuk magára Egyiptomot.
-Gyerünk kisöreg, egyiket a másik után. –tanította járni a babát Jyonouchi. Ezúttal Honda nem volt velünk. Kint ültem Atemuval és Yugival a palota kertjében, egy fa alatt, és néztük ahogyan Jyonouchi játszik a babával.
-Honda tehát azért nem jött mert Bakura eltűnt? –kérdeztem rá Yugi iménti kijelentésére.
-Igen. –bólintott a fiú. –Amióta volt az, az incidens Hórusz nyakékével, és átjöttünk a kapun, Bakura furcsán kezdett el viselkedni.
-Mire gyanakszotok? –tette föl a kérdést komoly hangon Atemu. Én a vállának dőlve figyeltem.
-Nem tudunk mire gondolni. A gonosz Bakura nem lehetett, hiszen, hogy kerülne a mi világunkba vagy Bakurába, nem igaz?
-Tőle bármi kitelik. –felelte Atemu. -Viszont azóta Hóruszról sem hallottam semmit. Valószínűleg eljátszottam a bizalmát mikor a nyakékét Bakurának adtam.
-Ne emészd magad ez miatt. –néztem föl rá. –Hiszen Egyiptomért tetted.
-Igen. –helyeselt Yugi. –Hórusz is biztos megérti.
-Az istenek önfejűek! –kiabált Jyonouchi, miközben a kis Jahmeszt fogta föl egy esés elől. –az összes azt hiszi hogy övék a világ!
-Mert övék is. –dünnyögte Yugi egykedvűen.
-Jyonouchi maradj már csöndben! –csitítottam. –ilyet Egyiptomban ne hangoztass létszíves! És főleg ne a gyerek előtt. Jó fáraónak szeretnénk fölnevelni!
-Jól van na. –vakarta zavartan a fejét a fiú. –Úgyse tudja még miről beszélünk.
Atemu elmosolyodott és felnézett a felhőtlen, kék égre.
-Remélem sikerül megtalálni Bakurát. –sóhajtott.
Meleg nap volt ez a mai, mint minden nap Egyiptomban. Mi már hozzászoktunk, de Yugiék még küszködtek az itteni időjárással.

Miközben mi békésen töltöttük együtt a napunkat, Bakura belépett az átjáróba. Alaposan szemügyre vette.
-Értem… szóval ilyen a szerkezete. –dünnyögte. –Lássuk hogyan lehetne kicsit átállítani, hogy…. Meg is van! –lopott ki egy értékes mágikus követ az átjáróból.
-Ezzel a kis mozdulattal többet fogok ellopni tőled Atemu, mint egy követ. –kacagott föl.
Majd a nevetése abba maradt és széles mosoly húzódott végig az arcán.
-És most ideje az isteneket is kezelésbe venni.
Azzal elindult a sivatagban, majd a kő a kezében fényleni kezdett és Bakura egy villanással eltűnt.
Lassan beesteledett. A palotában mindig nagy felhajtást jelenettett a vacsora. Yugiék imádtak nálunk enni, hiszen csinos lányok hordták ki nekünk a finomabbnál finomabb fogásokat. A hosszú asztalnál a papok és az ország fő nemesei foglaltak helyet. Az asztalfőnél Atemu ült. Jobb oldalán én, bal oldalán pedig Yugiék.
Jyonouchi szokás szerint nem fogta vissza magát a asztalnál. Jól tudta hogy a fáraó védelmét élvezve bármit megtehet. Seto pap néha morgott magában pár bosszankodó mondatot. Párszor hallottam az „egyszer megnyúzom még ezt a kölyköt” és a „nem lenne ilyen jókedvű, ha befognánk rabszolgának” kijelentést. De ilyenkor Akunadin figyelmeztetően oldalba bökte és folyt tovább zavartalanul az étkezés.
-Áhh de bekajáltam. –ballagott végig Jyonouchi a folyosón mellettünk.
-Seto kis híján ki akart nyírni. –nevetett yugi.
-Tudom. –mosolygott Jyonouchi. –Azért csináltam. Jó hecc. Ha már Kaibaval nem tehetem meg a mi időnkben, akkor legalább itt legyen jó dolgom.
-Arra még nem gondoltál, hogy Kaiba azért ilyen gonosz veled, mert itt az előző életében zaklatod? –néztem rá.
Jyonouchi fölnevetett.
-Meglehet. –tette hozzá kuncogva.
Örültem hogy itt voltak. Olyankor mindig úgy éreztem, hogy együtt vagyunk mind. Habár most Honda és Bakura nem lehettek itt. Vajon Honda jól van? És mi van szegény Bakurával? Merre lehet?
Elköszöntünk Yugiéktól, majd mindannyian a szobáink felé vettük az irányt. A kis Jahmesz már a karomban elaludt, úgyhogy lefektetem a kiságyába. Atemu fáradtan ült le az ágyunkra, és levette homlokáról a koronát.
-Ez hosszú nap volt. –kezdte lecsatolni a kezén lévő karpereceket. A kezemet rátettem az egyik karperecére, amit éppen le akart venni.
-Ezt ne. –súgtam. Akkor vette észre, hogy azt a karperecet vette volna le, ami lezárja az ereje veszélyes részét.
-El is felejtettem. –nézett a csuklójára, majd átkarolta a derekamat és beleültetet az ölébe.
-Mihez kezdenék nélküled. –mosolygott.
Az arcát a kezeim közé fogtam és megcsókoltam. Miközben közelebb húzott észre sem vettem hogy kioldotta a ruhámat tartó szalagot.
-Héj, és a baba? –kérdeztem suttogva.
-Már úgyis alszik.- felelte egész halkan.
Yugiék lehuppantak az ágyukra.
-Öregem, de tele ettem magamat. –hasalt végig Jyonouchi a puha ágyon, majd lehunyta szemeit. –Jó itt lenni. –dörmögte majd elnyomta az álom.
Azon az este valami szokatlan és megmagyarázhatatlan dolog történt. A palota elcsendesült, a városra csend borult. A sivatag zenéje is elnémult.
Egyik percben még Atemu csókolt a másikban pedig...

-Áh már megint a fáraóról álmodtam. –ültem föl az ágyamban elvörösödő arccal. A napsugár besütött kicsiny szobámba. Odakint az utca zaja csapott meg. Az árusok már valószínűleg kipakoltak. Nekem is ideje fölkelnem, hogy segítsek a szüleimnek eladni a mai termést.
Egyiptom kora hajnalban nagyon poros hely volt.
Anzu Mazaki vagyok. Egyiptomban élek. Apám a fáraónak dolgozik, mint papirusz készítő. Még sosem láttam Atemu fáraót. A nevét tilos kimondania minden egyiptomi polgárnak. Így én is csak titokban merem így szólítani.
Atemu… ez a név olyan idegenül hangzik, mégis…. Valamiért különös vonzalom ébred bennem. Pedig egy paraszt sorból származó lánynak, mint nekem, nem szabadna a fáraóról álmodnom.

Nem tudtam mi történt. Nem emlékeztem az Atemuval eltöltött évekre már többé. Se Yugiékra. Egy teljesen más élet vett körül Egyiptomban. Teljesen más emlékekkel. Az életünk,  valamiért, egy éjszaka alatt megváltozott.