1.fejezet

-Clara! Azonnal idulj befelé!- üvöltött rám Kanda.
-Örülök, hogy újra látlak, Bakanda! Hiányoztál, kis napsugaram.
Őszintén? Azért kicsit melegebb fogadtatásra vágytam hét év után. Mondjuk "hogy vagy?" vagy esetleg "hiányoztál". Finomnak nem nevezhető mozdulatokkal elkezdett becibálni a Rend központi épületébe.
-A mester hol van?
-Nem jött velem.
Ebben a pillanatban egy vörös hajú fiú rohant oda hozzánk.
-Lavi vagyok!- vigyorgott rám, mire Kanda egy figyelmeztető pillantást vetett rá. -Ők ott Lenalee, Allen, Komui és Crowley.
-Örülök, Clara Tiedoll vagyok!
-HOGY!?- kérdezték üvöltve.
-Szóval te Kanda mesterének rokona vagy?- kérdezte Allen.
-A lánya...- válaszolt helyettem Kanda, pont olyan udvariatlanul, ahogy szokta. -Egyedül elengedett téged... Ceh! Idióta vénember.

*2 héttel korábban*
-Szóval ne állj szóba senkivel, főleg, ha férfi. Olyan gyorsan próbálj odaérni, hogy csak tudsz, és amint megérkeztél, üzenj, rendben?- okított már megint apa.
-Igen, tudom! Nem vagyok már ovis, tudok vigyázni magamra.
-És a legfontosabb szabály?
-Ha egy magas, kalapos, hosszú vörös hajú férfivel találkozok, aki ördögűző kabátot visel, rá sem nézek, csak minél hamarabb eltűnök a közeléből.- daráltam a jól betanított szöveget. Nem értem, hogy miért tilt annyira ettől a Cross fickótól...
-Jól van, akkor szállj fel a vonatra! Szeretlek, kicsim, vigyázz magadra.
-Én is szeretlek, apa!
Hiába döntöttem el, hogy nem fogok sírni, kicsit könnyesek lettek a szemeim, elvégre is most először leszek külön tőle, mióta az eszemet tudom.

-Van egy fontos kérdésem.- nézett rám komolyan Lavi. -Milyen volt a kicsi Yuu?
-Aranyos volt. Sokat játszottunk fodrászosat. Nagy, rózsaszín masnikat kötöttem a hajába, meg ilyesmik. Tényleg, Kanda, rád férne egy...
-NEM!
-Csak egy kis...
-Mondom, hogy nem!
-De a...
-Pszt!
Még alig érkeztem meg, de Kanda már ideges. Mára elvégeztem a dolgomat! Mindig imádtam bosszantani őt. Eleinte nem direkt, de aztán elkezdtem élvezni, ahogy a szemöldöke összeráncolódott, kicsit felhúzta az orrát, de főleg azt, amikor annyira dühös lett, hogy az arca finoman kipirult tőle. Természetesen sokat változott, mióta utoljára láttam. Mikor kicsik voltunk, mindenki azt mondogatta, hogy milyen szép kisfiú. Egyszer egy idős néni megjegyezte: "Vigyáznod kell majd a lányokkal!" Mivel akkor nem értettem, rávágtam, hogy nem kell, mert nincs olyan lány, aki őt meg tudná verni, mert nekem sem sikerül soha. Most, hogy így elnézem, tényleg igaza volt.
-Mit bámulsz rajtam?- kérdezte a fiú.
-Csak azt, hogy hogy megnőtt a kis Kanda baba!- vigyorogtam rá.
-Idegesít, ha így hívsz!
-Rendben, Yuu-kun!
Vetett rám egy "mindjárt kitekerem a nyakadat" pillantást.
-Jó, jó, abbahagyom! Amúgy hogy vagy mostanában? Régen nem írtál...
-Azért jöttél, hogy számonkérj!?
-Nem! De te még mindig haragszol rám, igaz?
A fiú csak csendben elfordította a fejét.

*7 évvel korábban*
Nehéz volt elhinni, hogy Kanda elmegy. Persze, mindig tudtam, hogy egyszer végetér a kiképzése és munkába áll, de ilyen hamar? Kikísértük a vonathoz.
-Sok sikert!- veregette vállon apa, de én csak duzzogva nyelvet nyújtottam rá.
-Viszlát...
-Tudod mit, Bakanda!?- kiabáltam rá. -Remélem soha többet nem látlak! Utállak, mindig is utáltalak. Ha véletlenül mégis összetalálkozunk valahol, jobb lesz, ha hozzám sem szólsz, mert gyűlöllek és remélem többet az eszembe sem fogsz jutni. Bárcsak ne is találkoztunk volna soha!
-Shh, Clara, ne mondj ilyeneket, ez nagyon nem szép dolog!- csitított apa, aztán a fiúhoz fordult. -Ne törődj vele, nem gondolja komolyan, csak duzzog...

-Kanda, ne haragudj, azokat nem komolyan mondtam!
-Ceh! Már rég el is felejtettem, te idióta!
Elindult ki a szobából, de gyorsan utána rohantam és hátulról átöleltem. Sosem vallotta volna be, hogy tényleg rosszul esett neki, amiket akkor mondtam.
-Különben megtudtál valamit?- kérdezte.
-Nem. Nem mondott semmit anyáról. Hiába kérdeztem, soha nem mondott semmit.

Pár napja voltam a központban, mikor eszembe jutott valami. Az adatbázisukból kikereshetem apát, talán akkor kiderül valami anyáról is.
-Majd én mindent elintézek, Komui!- mosolyogtam rá. Mivel nem voltam ördögűző, mindig ott segítettem, ahol kellett. Most épp iratokat rendeztem. Hosszú kotorászsá után sikerült megtalálnom apa iratait. Hatalmas kupac... de anyáról semmi említés. Az meg hogy lehetséges, hogy a családjáról semmit nem tudnak? Normális ez? Úgy döntöttem, átnézem a jelentéseit is, hátha találok valamit. Elkezdtem keresgélni, a születésem dátuma körül. Semmi. Aztán mikor kb. két éves lehettem, volt egy levél. Apa írta...

"... Miután elpusztítottam az akumákat, egy házban egy kb. két éves kislányt találtam. A szülei meghaltak, következő utasításig én viselem gondját..."