2.fejezet

Mi? Hogy én nem is vagyok Froi Tiedoll lánya? Akkor... ki vagyok? Tulajdonképpen egy küldetése vagyok? Elolvastam a következő levelet is.

"A kislány remekül van. Mivel rokont nem találtam, aki magához venné, ahogy a parancsban is állt, úgy döntöttem, én magam nevelem fel. Claranak hívom, kérem mindent intézzenek el, anyakönyvezzék Clara Tiedoll néven, az édesanyjának pedig írjanak be valakit tetszésük szerint."

Soha nem gondolkoztam, hogy miért nem hasonlítok rá. Nevezhetem egyáltalán apának? Mármint ő volt, aki felnevelt és gondoskodott rólam, de... az én igazi apám valaki más. Vagyis volt. Annyira összezavarodtam, hogy igazán azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Egyetlen ember jutott eszembe, akihez fordulhattam: Kanda. A levelekkel a kezemben rohanni kezdtem, hogy megtaláljam a fiút, végül az étkezdében találtam meg.
-Most meg mi a bajod?- mordult rám, mikor lehuppantam mellé és átöleltem. Komoly erőfeszítésekkel lehámozta a kezemet a papírokról. -Ez meg mi a...
Ahogy elolvasta, abbahagyta a morgást és finoman visszaölelt. Kanda ide, vagy oda, neki is vannak gyengéd pillanatai.
-Jobban vagy?- kérdezte halkan.
-Mmmgen. Köszönöm.
-Ceh! Hihetetlen vagy, baka! Látod, hogy mennyire szeret téged? Mert ha az igazi apád, akkor természetes, hogy ő nevel, de neki nem is kellett volna. Ne merj bőgni!
-Kanda?- mosolyogtam rá. -Gyökér vagy!
Nevetve elindultam kifelé, hogy visszavigyem a leveleket, de mikor az utolsó asztal mellett mentem el, egy kezet éreztem a fenekemen.
-HE!?- fordultam vissza. Az asztalnál ülő három finder épp nyerítve felvihogott, de nem tartott sokáig az öröm, mert abban a pillanatban ott termett Kanda és az egyik férfi kezét az asztallapra szorította Mugennel.
-Kérj elnézést, te féreg, vagy búcsúzz el a mocskos mancsodtól!
Félelmetes látvány volt, ahogy vicsorogva bámult a finderre.
-K-kanda, nyugodj meg!- próbáltam lecsitítani.
-MI!? Nyugodjak meg? Majd ha ez a tuskó bocsánatot kér tőled, akkor megnyugszom. Vagy várj csak! Levágom egy olyan testrészét, ami sokkal fontosabb neki, mint a keze...
A fickó felnyüszített, mire Kanda egy sunyi mosollyal elengedte.

Reggel még a puha, meleg ágyamban aludtam, mikor valaki erőből becsapta a szobám ajtaját. Egy hangos mordulással a másik oldalamra fordultam és a fejemre húztam a takarót, de egy kéz lecibálta róla.
-Mivaaaan!?
-El kell mennem küldetére. Bajba ne merj keveredni, amíg nem vagyok itt, világos?
-Szóval küldetésre megyünk?- pattantam fel. -Te és én, egy újabb kalandban!
Pontosan erre vártam, mióta megérkeztem! Ketten küldetésre megyünk! Odavonatozunk, Kanda mindent elintéz, megcsillogtatja a képességeit, megment mindenkit, aztán hazajövünk. Jó buli lesz!
-Nem jössz! Ez nem egy osztálykirándulás, itt meghalnak az emberek! Fogalmad sincs, hogy milyen veszélyes lehet... Megsérülhetsz, akár meg is halhatsz közben!
-Hagynád?
-Hülye, idióta liba! Szerinted én minden embert meg tudok menteni!?
Hisztérikus volt a hangja, a teljes kiborulás szélén. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaki meghal, ha a fiú ott van. Ő mindig erős volt és bátor, természetesnek vettem, hogy minden sikerül neki. Jobban belegondolva, ő olyan volt nekem, mint valami szuperhős. Sérthetetlen.
-Kanda, én akkoris veled fogok menni!
-Nem!
-De! Bakanda, engem nem érdekel, hogy ki vagy, vagy kinek képzeled magad, egyedül nem foglak elengedni!
Állítólag kifejezetten indulatos típus, de most még önmagához képest is nagyon felhúzta magát. Épp tovább szájal volna, mikor újra nyílt az ajtó és egy pizsamás, kócos, Lavinak látszó egyén tipegett be.
-Befognátok végre? Vannak, akik még szeretnének aludni egy kicsit. Zeng tőletek a ház!
Meg sem hallgatta, hogy válaszolunk-e, csak visszament a szobájába. Kérdőn bámultunk utána, majd Kanda ledobta magát az ágyam szélére és karba tette a kezét.
-Készülsz, vagy mi van?- mordult rám. Olyan tuskó volt, mint kevesen mások, de nekem sokat jelentett.

-Siess már, lekéssük a vonatot!- kiabált hátra a fiú. Annyira rohantam, ahogy csak bírtam, de vele nem bírtam lépést tartani. Ő még fel tudott szállni a vonatra, de mire én elértem volna, elindult. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy utolérjem, amíg nem gyorsul fel nagyon.
-Fogd meg a kezemet!- parancsolt rám Kanda és egy határozott mozdulattal felhúzott.
-Köszi! Azt... hittem, hogy... lekésem.- mondtam lihegve.
-Ceh! Még el sem indultunk, már akadályozol! El sem kellett volna hozzalak!
Fintorogva bevonultam az egyik fülkébe és lepakoltam a hátizsákomat. Vagy egy óra hosszat csak elbámultunk egymás mellett, a tipikus duzzogás. Próbáltam mérges maradni rá, de nem sikerült.
-Yuu-chan, ne haragudj!- motyogtam, miközben átültem mellé, aztán egy nagy puszit adtam neki. -Mondd meg nekem, mi a fenéért vitatkozunk mi állandóan? Úgy értem, a legapróbb dolgok miatt is egymásnak esünk, pedig én nagyon szeretlek, ugye tudod?
-Hmmm.
-Akkor jó. De... tényleg, te nem a legjobb barátom vagy, hanem még annál is több!
Kérdő arccal nézett rám. Olyan vicces volt!
-Te vagy az én nagy és erős bátyusom!- mondtam, aztán megöleltem. Kb. olyan volt, mint egy zsák krumpli, hagyta magát, de nem ölelt vissza. -Mmmm, most mi van?
-Semmi. Kimegyek a mosdóba.
Valami hiányzott. Kongó ürességet éreztem. Mármint ha azt mondod valakinek, hogy mennyire szereted, akkor azt várod, hogy ő is mondja, nem? Vagy legalább éreztesse valahogy, erre Kanda fogta magát és kiment a mosdóba... Nem mondhatni, hogy olyan piszkosul feldobott. Egy darabig vártam, hogy visszajöjjön, aztán úgy döntöttem, kicsit körbesétálok a vonaton, hogy kinyújtózhassak.