Pár nap telt el azóta, hogy betegségemből kigyógyultam, azóta már járni is tudok rendesen, persze még azért ügyelnem kell, hogy hogyan lépek, mert egy rossz lépés és újra meghúzodhat. A legtöbb időmet Chris-szel töltöm, és újra mellettem Eatos meg Kuriboh is, nagyon jókat szórakozunk, az egyetlen ami zavar, az az, hogy Timaeus eléggé visszahúzodó lett, már nem beszél velem annyit, mint régen, vagy ez csak azért van, mert a lovagoknak mostanság nagyon sok dolguk van, mert alig látom őket, épp hogy megpillantom őket és már el is tünnek. Nem igazán tudom, hogy mi az amit csinálnak, de ameddig semmi bajuk nem lesz, addig megpróbálok nem nagyon agódni értük, ami persze könnyebb mondani, mint megtenni. Dartz-nak is mindig dolga van, hát igen, nem könnyü egy egész birodalmat irányítani, viszont ami nagyon feltünt, hogy szinte teljesen megszakadt a kapcsolatom Iona-val, mióta egy kisebb balhénk volt egymással. Szerinte ellene akarom Dartz-ot és Chris-t úszítani, hát ez eléggé fájt, nagyon szíven ütött, meg hogy én csak saját magamra gondolok. Hát ezek után eléggé vissza húzodó lettem, és megprobálok mindenkitől távol maradni, mert még egy ilyet nem szeretnék megélni. Nehéz az élet, nem könnyü egy király család tagjaként, ráadásul mostanság mindenkinek annyi dolga van, hogy nem is tudnék senkivel beszélgetni, még ha szeretnék is. Idő múltán Chris bement a palotába, mert Dartz magához hívta, nagyon örültem neki, hisz annyira jó látni, hogy a kapcsolatuk egyre szorosabb lesz, újra helyre áll az a kötelék köztük, ami családdá teszi őket. Én kint maradtam, ültem a fűben és bámultam a tájat, de igazából elzárkoztam magamba és gondolkodtam, mostanság nem volt jobb dolgom. Meg kezdek félni is, mert lassan közeleg valami, ami az egész életemet meg fogja határozni, de gyorsam megráztam a fejem, inkább bele sem akarok gondolni. Sóhajtottam, becsuktam a szemem és élveztem ahogy a szél gyengéden fújt, ahogy játszott a hajammal, de ilyenkor mégis csak vissza térnek régi emlékek, jók és rosszak együtt véve, ekkor sírtam, de először észre sem vettem, csak akkor éreztem meg, mikor a könnycseppeket már a kezemen éreztem. Mégis miért sírok, hisz a múltamat nem változtathatom meg, és a jövőm is eléggé meg van határozva olyan dolgokkal amibe még én magam sem szólhatok bele. Tehetetlennek éreztem magam, és egy senkinek, ekkor éreztem, hogy valaki a kezét a vállamra tette, én könnyes szemmel fordultam meg és láttam, hogy a három lovag állt mögöttem, csak még jobban elkezdtem sírni, hisz láttam, hogy semmi bajuk sincsen, erre Timaeus letérdelt és az ölébe húzott. Nem szerettem, ha mások sírni látnak, mert akkor elárulnám vele magam, hogy milyen gyenge is vagyok valójában, egyáltalán nem vagyok az az erős lelkű hercegnő, mint ahogy mások ismernek, nem szeretem kimutatni, hogy a lelkem mit is érez, csak azok tudhatják akikben igazán megbízom, de elöttük is megprobálom magam erősnek mutatni, hogy ne kelljen agódniuk miattam. Timaeus probált nyugtatgatni, nem tudta, hogy mi bántott, de probált megnyugtatni. Critias és Hermos is letérdeltek mellettünk és a kezeiket a vállamra tették, így talán mégis csak hamarabb megnyugodtam a szokotnál, hisz a közelségük megnyugtatt, és érzem, hogy tényleg mellettem vannak és nem csak azért, mert elvileg meg van nekik kötelezve. Hosszú idő után, már együtt ültünk a földön és bámultuk a tájat, meg jókat beszélgettünk, szerettem velük lenni, én soha nem tekintettem rájuk, mint lovagokra, hanem, mint a barátaimra. De szerintem ők is így voltak vele, kivéve mások előtt viselkedtek velem szemben lovagként, hisz mások nem tudhatják meg, hogy nekem milyen viszonyom van a lovagokkal, mert nekik még ebből bajuk származhat. Kellemes pillanat volt ez, egészen addig amíg meg nem lettünk zavarva, Eatos hirtelen megjelent előttem és mondta, hogy valaki jön, de ezzel a mondattal el is tünt, én meg gyorsan megfordultam, a lovagok is meglepődtek, ekkor láttam, hogy apám az aki nem messze állt tőlünk. Ő csak mosolygot rám, mint mindig, ha valahonnan haza tér, gyorsan felpattantam és odarohantam hozzá, átöleltem, és szorosan húztam magamhoz, apám meg csak nevetett.
”No.....hát mi a baj? Úgy csinálod, mintha évekkel ezelőtt mentem volna el.”-mondja Eisenherz.
”Tudom, de annyira hiányoztál.”-mondtam neki és ránéztem.
”De most már itthon vagyok.”-mondta mosolyogva.
”Isten hozott itthon, apám.”-üdvözöltem apámat.

---------------------------------------------------------------------------------

Sokáig tartott míg mire írni tudtam, mert az ötleteim nem akartak jönni. Az mindig egy gyönyörü pillanat mikor a szeretteink haza térnek.