Én csak mosolyogtam, annyira örültem, hogy hónapokkal később apám végre hazatért, iszonyúan hiányzott, hogy azt senki nem tudja elképzelni, a lovagok meg csendben figyelték az eseményeket, apám elengedett és a lovagokra nézett.
”Üdvözlünk királyom.!-mondták egyszerre és térdeltek le Eisenherz előtt.
”Üdvözöllek titeket és hálával tartozom, amiért vigyáztatok a királyságra és a családomra.”-mondta hálásan apám.
”Ez a feladatunk királyom, óvni a királyságot, és királyunknak a családját, akár az életünk árán is.”-válaszolta Timaeus, és néztek fel a lovagok.
Rövid beszélgetés után bementünk a palotába, apám vissza ment Dartz-hoz, mert fontos dolgokról kellett vele beszélnie, nekem ebből ki kellett maradnom. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, hercegnőként élni nem mindig könnyű, vagy állandóan dolga van az embernek, vagy épp nem tud magával mit kezdeni. Így eldöntöttem, hogy ki megyek a palotából, de nem hiszem, hogy bárki is engedélyezné, így gyorsan vettem egy olyan ruhadarabot, ami el takar engem, hogy ne ismerjenek fel és ki akartam osonni, mikor Kiyana rajta kapott, neki állt velem veszekedni, hogy mégis mire készülök, hogy elment a józan eszem ilyet csinálni, főleg engedély és kíséret nélkül. Tudta, hogy bármi képpes vagyok, de ez azért már nem volt normális, főleg, hogy egyedül, de nem akartam a lovagokat piszkálni, így is állandóan dolguk van, még pihenni is alig tudnak, de mire Kiyana mondta volna még a mondókáját, már el is tüntem, természetesen elmentem és ő jött utánam. Kis idő múltán és egy kis csellel már kinn is voltunk a palota falain kivűl. A városba mentünk, soha nem voltunk a városban, legalábbis ami engem illet, Kiyana meg ott morgolódott mögöttem, hogy mégis miért ment bele.
”Tudod nagyon jól, hogy most mennek az előkészületek a palotában és ha keresnének minket akkor mit csinálunk?”-kérdezte Kiyana.
”Igen tudom, de a legkevésbé sem érdekel, mivel nem fogom szeretni a holnapi napot, és szerintem mi úgyis útban lennénk, úgy, hogy ne félj.”-válaszoltam gyorsan.
Egész nap kint voltunk a városban, tök jól éreztem magam, most az egyszer nem éreztem magamat hercegnőnek, hanem egy normális embernek, aki szabad és nincs bezárva a négy fal közé, még Kiyana is jól érezte magát, így sok vicceset csináltunk, elszórakoztuk a napunkat. Késő délutánra járt, mikor egy parkban voltunk, figyeltük az eget, most már muszáj volt indulnunk, de hirtelen valami morgást hallottunk, gyorsan el akartunk menni, de hirtelen egy szörny jelent meg előttünk, megfordultunk és el akartunk szökni, de ujabb és ujabb szörnyek jelentek meg. Most mit csináljunk? Körbe vagyunk kerítve, senki nem tud segíteni, és egyáltalán nem néznek ki kedves háziállatkáknak, és nincs menekülési út sem. Most az egyszer féltem, féltem, és nagyon féltem, és azért is, mert Kiyana is itt volt mellettem és ő csak én miattam került ilyen helyzetbe. A szörnyek ránk támadtak, azt hittük, hogy itt lesz a vég, de a támadás nem ért el minket, mikor felnéztünk a lovagok már ott álltak elöttünk. Megvédtek minket, és most elég gyors tempóval elintézték, mikor már nem maradt a szörnyekből egy darab sem, oda fordultak hozzánk. Timaeus közelebb jött, én egy kicsit elszégyeltem magam, hisz már nem tudom, hogy hányadjára védték meg az életemet, és ez már azért sok volt és épp meg akartam köszönni, mikor Timaeus dühös szemekkel nézett rám és elkezdett velem vitatkozni.
”Mégis, hogy volt eszed szó nélkül elhagyni a palotát, és ráadásul úgy, hogy nekünk sem szólsz. Ez most felelőtlenség volt, és ha nem vettük volna észre, hogy nem vagytok a palotában, és ha nem sikerült volna időben jönnünk, hogy megvédjünk. Mégis mit képzelsz magadról, mire volt jó ez az egész.”-veszekedett velem Timaeus, még válaszolni sem tudtam, de nem is tudtam, mivel nem nagyon engedett szóhoz jutni. De lehet, hogy jobb is volt így, hisz igaza volt, Timaeus hallgatott, még Hermos és Critias is nagy szemekkel néztek, Timaeus elindult vissza fele. Kiyana oda jött hozzám, én lehajtottam a fejem és a padlót figyeltem, kezét a vállamra tette, én meg ránéztem,ő bólintott egyet és mentünk mi is, Critias meg Hermos mellettünk mentek. Nem szólt senki semmit, egész úton hallgatunk, nagy volt a csend, nagyon nagy. Mikor haza értünk a lovagok eltüntek és én még kaptam egy kör veszekedést Dartz-tól és egy kicsit aputól is, de ő nem szidott meg, legalábbis úgy emlékszem, de nem nagyon figyeltem, hisz már Timaeus-tól eleget kaptam, így már nem figyeltem. Teljesen el voltam merülve a gondolataimban, még a szobámban is csak ültem az ágyon, előre bámultam, se Eatos, se Kuriboh nem tudta elérni, hogy rájuk figyeljek. Szomorú és kétségbeesett voltam, életemben először.

-----------------------------------------------------------------------------------

Mit ér el az ember, ha nem hallgat a szép szóra és engedetlen? De van mikor az ember rákényszerül nem?