4.fejezet

-Kicsit magadba is nézhetnél! Talán te vagy szerelmes belém!- kiabált vissza Kanda.
-Igazán valószínű, azok után, ahogy velem viselkedtél!
Kérdőn nézett rám. Szóval fel sem tűnt neki, amit művelt... Bármit csináltam, ő csak kiabált vagy duzzogott. Keserűen elmosolyodtam.
-Ha tudni szeretnéd, régen szerettelek. Mikor kicsik voltunk, teljesen odáig voltam érted.
Hangos nevetésben tört ki. Ha eddig még nem bántott volna meg eléggé, akkor most sikerült neki. Persze, egy buta kislány voltam, de hogy még ki is gúnyolja az érzéseimet...
-Nah jó, most takarodj innen!
Felnyaláboltam a holmijait, kidobtam a folyosóra, aztán utánuk löktem és bevágtam az ajtót. Az út további részében egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mikor le kellett szállnunk, úgy csináltunk, mintha nem is ismernénk egymást. A panzióig vezető úton a város lakó közül sokan látványosan megbámulták a fiút. Egy hatalmas ház elött pár lány ücsörgött egy padon, a ruhájukból ítélve szobalányok lehettek. Ahogy Kanda elsétált elöttük, vihogva összedugták a fejüket. Fintorogva néztem rájuk, mire abbahagyták a csacsogást. Elcsíptem az utolsó mondatot.
-Hmm, biztos a barátnője, bár eléggé tartják a távolságot egymástól...

Este lementem a panzió aljában lévő kis kocsmába. Sokan jöttek el, csak azért, hogy talán láthatják az ördögűzőt, de a fiú inkább feltűnés nélkül kiment a hátsó ajtón. Nem mondta, hogy hova megy, vagy hogy mikor jön vissza, én pedig nem kérdeztem. Egyedül ücsörögtem egy asztalnál, mikor az egyik lány odajött, azok közül, akiket délután láttam.
-Mhh, ne haragudj, kérdezhetek valamit?- nézett rám nyugtalanul. Zavarban volt.
-Most is azt teszed.- válaszoltam hidegen, de ő úgy értelmezte, hogy kérdezhet.
-Szóval az a fiú... az ördögűző... a barátod?
-Nem, nem az.
A kocsma sarkában álló barátnői fel nézett, elvigyorodott és felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy minden jól alakul.
-Szóval ő szabad?
Eszembe jutott valami nagyon jó. Gonosz dolog, de nagyon jó.
-Hát... tudod, várják otthon...
-Tényleg?- nézett rám lelombozva.
-Igen, a barátja.
-A MILYE?
-Hát... tudod!- mondtam megjátszott pironkodással. -Egy fiú... együtt élnek. Nem akarok rosszat mondani rájuk, tényleg rendes pár, de kár értük. Mindketten nagyon helyes fiúk... Hmm, van ilyen!- fejeztem be egy mosollyal. A ritkán közlekedő vonatok miatt legalább 5 napig kellett maradnunk, de tudtam nagyon jól, hogy ha ezeken a lányokon múlik, a hír legkésöbb másnap estére telterjed a városban. Mivel úgy éreztem, nem tudok mit kezdeni magammal, kimentem sétálni. Pont olyan volt minden, ahogy éreztem magam: hideg és sötét. Kanda konkrétan kinevette, hogy szerettem őt, pedig a szívem szakadt bele, mikor elvált tőlünk. Minden cél nélkül ballagtam a kihalt utcákon, csak néhány kóbor macskát láttam. Természetes, ilyenkor már mindenki otthon van, vagy a barátaival. Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog viselni, hogy összevesztem a fiúval. Egy sarkon fordultam be, mikor valaki teljes erőből nekem rohant, én pedig fenékre estem, aztán ahogy felnéztem, rájöttem, hogy pont abba az emberbe botlottam, akit legkevésbé akartam látni, Kandába.
-Figyelj, hogy merre mész, te gyökér!- morogtam, de ő a számra tette a kezét.
-Shhh, nem akarom, hogy észrevegyenek az akumák! Maradj itt!
Hirtelen elengedett és elkezdett tovább rohanni, próbálta elcsalogatni a rengeteg akumát, akik szerencsére engem nem vettek észre. Félelem lett úrrá rajtam, mikor tudatosult bennem, hogy milyen sokan vannak. Ennyivel még ő sem biztos, hogy el tud bánni. Mind rátámadtak, de ekkor olyat tettem, amit egyáltalán nem gondoltam át.
-Héé, ide, ti ronda dögök!- kiabáltam feléjük.
-Mit csinálsz, te idióta!?
-Kanda, most ne ezzel foglalkozz! Védd magad!
Elkezdtem futni az ellenkező irányba, hogy Kanda jobb esélyekkel induljon a nála maradó akumák ellen. Sosem voltam túl jó futó, most is hamar utolértek. Éreztem, hogy most nagyon nagy baj lesz. Nekidőltem a mögöttem lévő kőfalnak és az arcom elé kaptam a kezeimet, aztán csak egy hatalmas, dühös üvöltést hallottam.
-Kanda?
A fiú állt elöttem, lehorzsolt arccal, szakadtan, láthatóan hulla fáradtan. Nem gondolkoztam azon, hogy mi épp rosszban vagyunk, a nyakába ugrottam és megcsókoltam. Olyan gyorsan, ahogy elkezdtem, el is engedtem őt, mire szegény egy pillanatig csak bámult rám elkerekedett szemekkel.
-Ez meg mi volt?- kérdezte, de nem durván, vagy követelőző hangnemben, inkább őszinte kíváncsisággal és megdöbbentséggel. Vörös arccal néztem vissza rá, aztán összeszedtem minden bátorságomat.
-Tudod mit?! Szerelmes vagyok beléd, érted? De ha ki mersz nevetni, megverlek!!!
-Jó válasz.- vágta rá a szokásos Kanda-stílusban. Kis hezitálás után az arcomhoz emelte a kezét, közelebb hajolt, átkaroltam a nyakát... a következő pillanatban összecsuklott és ájultan dőlt el. Hirtelen az volt az első gondolatom, hogy biztosan súlyosan megsérült és halálán van, de ahogy elkezdtem keresni rajta a sebeket, rájöttem, hogy csak nagyon kimerült. Elmosolyodtam, aztán elkezdtem visszavonszolni a panzió felé.