1.fejezet

-Szia, Allen Walker vagyok!- mosolygott rám a fiú és a kezét nyújtotta. Egy pillanatig csak bámultam rá elkerekedett szemekkel, aztán őrült módon rohanni kezdtem. Elsőre furcsának tűnhetett, sőt talán második átgondolásra is, de mindig is ilyen voltam. Már három éve a Rend tagja voltam, de kevés olyan ember volt, aki közelében megszólaltam, szóval sokan azt hitték, néma vagyok. Nem utáltam senkit, nem is féltem tőlük, egyszerűen nem akartam beszélni. Mikor az öreg Bookman összeszedett az utcáról, rögtön elkezdtem ragaszkodni hozzá, Lavi pedig olyan lett, mint a testvérem. Rajtuk kívül csak három ember ismert igazán: Komui, Reever és Johnny, de soha nem éreztem, hogy ez kevés lenne. De valahogy Allen másnak tűnt. Láttam már korábban, a küldetései között, de most először beszélt hozzám. Legtöbbször én kezdeményezek, ha akarok valakivel beszélni. Rajta kívül csak Bookman nyitott felém.

*3 évvel korábban*
Éhesen és hihetetlenül mocskosan sétálgattam az utcákon, potenciális áldozatokat keresve. Az alacsony öregember első pillantásra jónak tűnt, csak ki kellett forgatnom a zsebeit. Volt vele egy fiú is, de éppen lemaradt valahol. Feltűnés nélkül benyúltam a tata kabátjának zsebébe, mire ő hirtelen elkapta a csuklómat.
-Ejnye, kisasszony, azt hiszem, a keze véletlenül a zsebembe került! Lavi, azonnal gyere ide, megvan a kislány.
Egyre elkeseredettebben próbáltam kirángatni a kezemet az övéből, de nem engedett el, szóval előkaptam a zsebemből egy kést. Ha nem ereszt, majd elérem én, hogy mehessek, gondoltam, szóval nagyon meglepődtem, mikor a bácsika könnyedén lefegyverzett. Hiába kapálóztam, rúgtam, haraptam, elvittek magukkal oda, ahol meg megszálltak, közben elmondták, hogy a Rendbe visznek. El sem tudtam képzelni, hogy miért kellek pont én oda, de adtak ennivalót, tiszta ruhákat és meg is fürödhettem, szóval maradtam. Az a pár ember, aki hallott már énekelni, azt mondta, hogy szép hangom van, de sosem gondoltam volna, hogy fegyver.
-Ha nem akarsz beszélni, nekem úgy is jó.- mondta a bácsika. -Majd ha úgy érzed, megszólalsz.

Ijedten kuporogtam a szobámban. Nem akartam Allen szeme elé kerülni többet, de megint látni akartam őt. A kettő egyben kicsit furcsa egyveleg, nem is értettem igazán. Épp készültem teljesen magamba fordulni, mikor csak úgy, minden kopogás nélkül besétált Lavi.
-Mi a baj, Leah?- kérdezte vigyorogva. -Csak nem vagy szerelmeeees?
-Lavi! Tudod, hogy te vagy életem szerelme, tökfej!
Természetesen nem voltunk szerelmesek egymásba, ez csak viccelődés szinten volt.
-Akkor jó, mert nem szeretek osztozkodni!
-Amúgy ez az Allen Walker rendes fiú?
-Leaaah! Megcsaltál Komuival, Reeverrel, Kandával, de hogy a legjobb barátommal, Allennel... Köztünk mindennek vége! (Megj.: ez meg honnan jutott eszembe!? XD)
-Lavi-kuuun! Senkivel nem csalnálak meg!- mondtam nevetve.
-Amúgy rendes gyerek. Van egy olyan érzésem, hogy kedvelnétek egymást... Love is in the air...
-Ezt azonnal fejezd be! Azért te sem csukod be a szemedet, ha egy szoknya kicsit fellibben elötted, kisszívem!
Lavi egy tündéri fiú, bár néha kicsit megviseli az ember idegeit, ezek mellett pedig van rá esély, hogy eljár a szája.

Ebédnél szokásomhoz híven leadtam a másnapi rendelésemet, aztán megfogtam a két púpos tálca ennivalómat és elindultam a leghátsó asztal felé, de valaki elkezdett kiabálni.
-Ehh... v-várj!
Hirtelen megfordultam és szemben találtam magam Allen Walkerrel, teljes életnagyságban. Ő is egy hatalmas adag ennivalót egyensúlyozott a kezében, talán még az én ebédemnél is többet. Egy édes mosollyal nézett rám.
-Elnézést szeretnék kérni! Remélem tegnap nem ijesztettelek meg!
Megráztam a fejemet, pedig megijesztett. Miért jött csak úgy oda? A legtöbben bolondnak tartanak, soha senki nem jön oda csak úgy. Allen az első pillanattól kedvesnek tűnt, de... még így is hihetetlen. Elindultam a szokásos asztalom felé, de a fiú csak mosolyogva kocogott utánam.
-Nagyon zavarna, ha az asztalodhoz ülnék?
Miért ilyen közvetlen ez a fiú? Újra megráztam a fejemet, mire ő leült az asztalhoz velem szembe. Próbálta felvenni a szemkontaktust, de én inkább mereven bámultam az ételembe. Elmélyülten bökdösni kezdtem egy darab sült halat, de Allen nem adta fel.
-Uhm, szintén parazita típus?
Bólintottam. Annyira várható volt, hogy újra mond valamit.
-Mázli, hogy a tiéd nem feltűnő. Az én kezem azért elég furcsán néz ki. A szemem sarkából felé sandítottam, aztán valami furcsa, ficánkoló dolgot éreztem a fejem tetején.
-Timcanpy, ezt nem szabad! N-ne haragudj, nem értem, hogy ez mi volt!- szabadkozott a fiú és lekapta a kis kedvencét a fejemről. Nem igazán értettem, hogy mi ütött belém, de hangosan nevetni kezdtem. Allen hamarosan csatlakozott hozzám, egy kis pírrel az arcán. Egy darabig nevetgéltünk, aztán Allen háta mögött megjelent Lavi és gúnyolódva csücsöríteni kezdett. Már megint kezdi...