2.fejezet

-Eszegetünk?- nézett rám egy huncut kis mosollyal Lavi, aztán lehuppant mellém az asztalhoz. Rögtön elkezett szemezgetni az ebédemből. Hülye szokása volt, hogy beleevett a kajámba, de akármennyire próbáltam leszoktatni, nem sikerült. Gyilkos pillantást vettettem rá, de ő csak vállat vont.
-Most meg mivan?- kérdezte teli szájjal, közben sikerült beterítenie Allent sültkrumpli darabkákkal. Hát igen, ez lenne Lavi, az úriember...
-Fúj, Lavi, te disznó!- szaladt ki a számon.
-Oh la la, a kis hercegnő megszólalt! Allen, te meg mit csináltál vele?
Ohhh, basszus! Allen most biztosan azt gondolja, hogy szörnyen bunkó vagyok. Égés!
-Ehhehh...- nevetgélt zavartan a fiú. -S-semmit, csak...
Segélykérően nézett rám, mire én egyenesen visszabámultam rá. Már a harmadik hibámat követtem el gyors egymásutánban, amitől kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam. Valamiért nem tudtam akkora távolságot tartani tőle, mint másoktól szoktam.
-Csak ebédeltünk.- segítettem ki, mire ő újra elmosolyodott. Volt benne valami kedves egyszerűség, amitől egyáltalán nem éreztem, hogy rám kényszerítené a társaságát, mégis késztetést éreztem, hogy a közelében legyek. Nem értettem, hogy mi  fogott meg benne ennyire. Ő és Lavi beszélgetni kezdtek, én csendben ettem tovább, de kezdett az idegeimre menni, hogy a fiú időről időre felém sandított. Egy darabig tűrtem, aztán egy nagy szusszanással felkeltem Lavi mellől.
-További jó étvágyat!

*az asztalnál*
Allen egy hosszú, mély sóhajtással bámult a lány után.
-Lavi, szerinted nagyon utál?
-Már miért utálna?
-Nem néz rám, meg sem szólal, mintha ott sem lennék...
-Allen! Leah egy tündér, nagyon szeretem őt, de egy kicsit magának való. Hetekig tartott, mire elkezdett hozzám beszélni, de látod, már olyanok vagyunk, mint a testvérek. Majd én kiderítem, hogy mit is gondol rólad!
Allen gyengén elmosolyodott, mert tudta nagyon jól, hogy ha Lavi beleüti az orrát valamibe, akkor mindig ott az esély rá, hogy teljesen összezavarja a dolgokat.

Pár perce ülhettem a szobámban, mikor Lavi hatalmas ledülettel berontott hozzám.
-Lavi, a fenébe már, te minden áron az őrületbe akarsz kergetni?!
-Persze!- vágta rá egy vigyorral, mire fejbe ütöttem egy párnával. Épp kezdtünk volna belemelegedni, mikor belépett Bookman is. Lavi egyből árulkodni kezdett.
-Leah már megint bánt!!!
Bookman felhúzott szemöldökkel mérte végig a fiút.
-Lavi, azonnal hagyd őt békén!
-Naaaah!- nyafogott a fiú. Mindig ez volt. Bookman bácsi, mellém állt, ha vitatkoztunk. -Amúgy pedig csak azt akartam mondani, hogy...- és itt váltott át teljes hangerejű üvöltésbe. -...LEAH ÉS ALLEN SZERELMESEK EGYMÁSBA!
Egy jól irányzott mozdulattal kirúgtam Lavi alól a lábát, mire ő arccal előre eldőlt a szőnyegemen. Azért abban reménykedtem, hogy az orra nem tört el. Nehéz lett volna kimosni a vért abból a szép szőnyegből...

A délutáni szakadó eső nagyon nyomasztott, szóval úgy döntöttem, gyakorlok egy kicsit, ha senki nincs az edzőteremben. Nem volt kedvem vidám dalokat énekelni, de az innocence miatt hatással voltam az emberek hangulatára, akik hallgattak, szóval sokszor egyedül gyakoroltam. Hirtelen csak egy dal jutott eszembe. Minden fájdalmamat belesűrítve énekelni kezdtem.
My home was there and then,
Those meadows of heaven
Adventure-filled days
One with every smiling face
Please, no more words
Thoughts from a severed head
No more praise,
Tell me once my heart goes right
Take me home  (Nightwish - The poet and the pendulum)
Olyan nehéz volt ezt elviselni. Akárhova mentem, csak halál vett körül. Amikor beálltam a Rendbe, el sem tudtam képzelni, hogy miket kell majd látnom, pedig gyerekkoromban átéltem már nagyon sok mindent. Persze, megmentettem sok embert, de azoknak az arcát látni, akik annyit szenvedtek. Zokogva térdreestem, hirtelen elviselhetetlennek tűnt a rajtam lévő nyomás. Az arcomra szorítottam a kezeimet, de a rohanó léptek zajára felnéztem.
-Allen?
A fiú erősen átölelt.
-Shhh... Én... nem tudom, hogy mi történt veled, de... kérlek, ne sírj! Itt vagyok!
A nyakába temettem az arcomat, ő pedig finoman ringatni kezdett. Olyan természetes érzés volt, pedig alig ismertük egymást.
-Jobb már?