Hórusz elfeledett harcosa

2.fejezet

Kardok szikráztak mikor egymásnak csapódtak, lándzsák és íjak harcoltak egymás ellen. A lovak a földre estek, a páncélokon vér csordult le. A sivatag katonáktól volt hangos. Egyiptom hadserege harcolt, a szomszédos Hettiták ellen. Atemu fáraó vezette a sereget és úgy tűnt lassan sikerül felülkerekedniük a Hettita király seregén.
Zork sosem létezett ebben a világban, így az ezeréves ikonoknak sem kellett létrejönniük. Atemu sem volt más, csak egy király a sok közül. Nem volt semmi rendkívüli ereje, semmi legendás tette. Csak megörökölte a trónt az apjától, és élte a fáraók megszokott életét. Ikonok nélkül, és Atemu mágiája nélkül, Egyiptom csak egy védtelen ország volt a sok közül. Védtelen a nagyobb erők ellen. És ezt Bakura jól tudta.
-Tolvaj módszer. Mindig beválik. –vigyorgott Bakura démonian egy szentély közepén állva.
-De elrabolni az emlékeket… arra csakis a tolvajok királya képes.
Ránézett a varázs kőre, amit az átjáróból lopott ki, és amivel az emlékeinket átmódosította. A kő az időt befolyásolta, hiszen a kapu csak így tudott kinyílni két eltérő idő között. Bakura ezt a képességet felhasználta és a mi időnket változtatta meg.
–És most az istenektől is elrabolom… -szorult ökölbe a keze. –Ideje elfelejtened Hórusz, a kis kedvenc fáraódat. –vigyorgott.

Itt éltünk a város szélén, ám még innen is lehetett látni a távoli, csodálatos palotát. Minden reggel elmerengtem a látványában, és titkon úgy éreztem, mintha oda tartoznék.
Gyorsan felöltöttem magamra egyszerű ruhámat. Odabent a palotában biztos különbeket hordanak de nekünk csak ez jutott. Papiruszárusításhoz ez is jó lesz. Kiléptem a házból. Apám morcos arccal fogadott.
-Már megint meddig aludtál te lány! –förmedt rám.
-Sajnálom. –álltam be a papirusszal megrakodott bódé mögé. A szomszéd asszony is ott ácsorgott mellettünk. Mióta anyám meghalt, szemet vetett apámra.
-Olyan szép ez a lány. –mutatott rám a szomszéd asszony. –Miért nem adod el ágyasnak a palotába? –nézett föl apámra. –Jó pénzt kapnál érte.
-Ő nem lesz a fáraó ágyasa. –szögezte le apám, majd rideg tekintettel nézett a nyüzsgő utcára. –Különben is, ki segítene nekem a munkában, ha ő nincs?
Az asszony elmosolyodott. Úgy értette, hogy majd ő segít apámnak, ha én már nem leszek láb alatt.
Az emlékeim egyik percről a másikra eltűntek, és én mit sem tudtam egykori életemről. Elfelejtettem, hogy nemrég még anya voltam, egy csodálatos férjjel, és barátokkal.
Most viszont, ez volt számomra az elfogadott. Egy egyszerű paraszt család lányaként élni…

Atemu unottan sétált végig a folyosón. Karján kötés díszelgett. Nemrég tért csak haza a csatából, amit a Hettiták ellen kellett vívniuk. Nyomában Shimon pap és pár írnok igyekezett.
-Uram meg kell vitatnunk a hadsereg helyzetét. –sietett fáraója után Shimon.
-Mit kell azon megvitatni? Kivonulunk és kész.
-De uram, gondolja át még egyszer. A szomszédos ország hadereje igen nagy és ön csak most tért vissza az egyik csatából. Menne egyből a másikba?
-Nem érdekel. Ne portyázzanak a területeinken… Most majd megtanulják.
-Kérem felség, gondoljuk át ezt még egyszer. Súlyosan megsérülhet abban a csatában!
Atemu megtorpant és Shimon felé fordult. Az idős pap kis híján beleütközött a fáraóba a hirtelen mozdulat miatt.
-Shimon, -kezdett bele Atemu békés mosollyal az arcán. –Úgy érzem, hiányzik az életemből valami. Hatalmas űrt érzek, amióta csak trónra kerültem és ezt az űrt sem egy ágyas, sem pedig feleség nem képes befoltozni. Talán… ez a háború betölti majd az űrt a szívemben, és megtalálom a választ a kérdéseimre.
-Milyen kérdésekre felség? –döbbent meg a pap, ám Atemu nem felelt. Megfordult és a trónterem felé indult.
-Estére álljon készen a sereg. –parancsolta a papnak, majd elsétált.
Shimon összeráncolta a homlokát.
-Nem lesz ez így jó. –dünnyögte magában, úgy hogy más ne hallja. –Nyugtalan király vagy Atemu.
Az ezeréves ikonok nélkül... A „régi” Atemu nélkül… Egyiptom védtelen…
Mit sem tudva arról, hogy lassan háborúba bonyolódik az ország, rendületlenül pakolgattam ki a nehezebbnél nehezebb papirusz tekercseket. Már lassan a nap is lemenőben volt. Nagy sóhajok közepette néztem a palota felé. Oda vágytam. Mindig is oda vágytam. Habár nem ismertem, de úgy éreztem, bármit megadnék, hogy Atemu fáraóval lehessek. Hogy láthassam csak egy pillanatra is. Életemben eddig egyetlen egyszer láttam, mikor még gyerekek voltunk. Az édesapjával lovagolt végig az utcán. Egyből beleszerettem. Mostanra már felnőtt férfi lett belőle. Vajon hogy nézhet ki?
A papirusz feltörte a kezemet, és a vérem vékony csíkokban csurrant végig a kezemen.
-Aú ez fájt. –kaptam a számba az ujjamat. A ház… az utca… az itt élők… és ez az élet olyan természetesnek tűnt. Nem is sejtettem, hogy én sosem tartoztam ide. Hogy Anzu Mazaki vagyok japánból, aki Atemu fáraó felesége lett.
Miközben a vért próbáltam elállítani, nehogy összefogja a papirusz tekercseket, mogorva beszélgetésre lettem figyelmes. Késő volt már, a nap is lemenőben volt. Az emberek behúzódtak házaikba, főleg ezekben az időkben, mikor folytonos háborúk dúltak Egyiptom és más haderők között. Két különös alak viszont még mindig idekint járkált. Látszott rajtuk hogy nem a közelbe valósiak, hiszen kilógtak az itt élők közül. A déli egyiptomiakra jellemző, színes ruhát hordtak. Az egyiknek különösen szőke haja volt és be nem állt a szája, a másik pedig apró termetűnek tűnt. Gyerek lehetett talán. A haja mégis megdöbbentően hasonlított a fáraóéra. Olyan hangosan beszélt a szőke hajú, hogy annak ellenére, hogy nem állt szándékomban hallgatózni, mindent hallottam.
-Én mondom neked Yugi haver, ez a fáraó nem komplett. Csata itt... csata ott. Ennek nincs jobb dolga csak folyton háborúba vinni az országát.
-Um… ne beszélj így Jyonouchi! –halkította le barátját a fura hajú, alacsony srác. –Nem szabad szidni a fáraót! Még a végén megbüntetnek érte a papok!
Összeráncoltam dühösen a homlokomat. Hogy mer így beszélni ez az idegen a királyunkról?! Ha tehetném, lecsapnám mindkettőt egy papirusz tekercsel.
Miközben magamban forrongtam, a két idegen közelebb ért és legnagyobb szerencsétlenségemre meg is állt előttem.
„Már csak ez kellett.” Futott végig az agyamon. Majd duzzogó arccal rájuk néztem.
-Jó estét az utazóknak. Melyik papirusz tekercsből adhatok? –nagyon nehéz volt mosolyt erőltetnem az arcomra, azok után, hogy így mertek beszélni a mi drága fáraónkról.
-Yo. –intet a szőke hajú. –Nekünk csak szállás kéne.
-Jyonouchi hányszor mondtam még, hogy ne így kérj! –torkolotta le a kicsi, furcsa hajú fiú, aki mellette állt. Majd rám nézett.
-E…Elnézést. A bátyám nagyon hebrencs tud lenni.
„Báty?” –könyveltem el magamban. „Ezek ketten testvérek?”
-Öm… izé… messziről utaztunk el idáig, -folytatta az apró termetű fiú. -és utolért minket az éjszaka mielőtt egy biztonságos búvóhelyet találtunk volna a sivatagban. Esetleg kérhetnénk szállást önnél ma estére? Természetesen nem ingyen!
Eh már csak ez kellett… előbb a fáraót szidják most meg szívességet kérnek tőlem. Már éppen válaszra nyitottam volna a számat, hogy elküldjem őket, mikor az apám jött ki a házból, és a tőle megszokott érzéketlen hangon így felelt:
-Fizetségért cserébe itt maradhatnak.
Mindig is a pénz volt fontosabb neki. Csoda, hogy még nem adott el a palotában.
-Oyyiiii köszönjük! –ugrándozott a szőke hajú utazó, akit Jyonouchi-nak hívott az előbb a törpe. Olyan furcsa szavakat használt… a felét nem értettem belőle.
Végül ez a két idegen nálunk szállt meg. Mint kiderült a kisebbiket Yuginak, a magas szőkét pedig Jyonouchi-nak hívták. Nem voltak különösebben bosszantóak, habár nálam már akkor elásták magukat amikor a fáraómat ócsárolták. A konyhában ültünk, miközben én serényen szolgáltam föl apámnak és a két idegenek a szerény vacsorát.
Duzzogva dobtam le a két utazó elé a tálat.
-Nesze, egyetek.
Kissé rémülten néztek rám. Érezték, hogy bármikor meg tudnám őket fojtani.
-K… köszönjük…. –dadogta elpirultan és zavarodottan a kis törpe. Mi is volt a neve...? Ja igen, Yugi.
Válasz nélkül sétáltam be a szobámba.
-Te nem eszel? –kiáltott utánam apám.
-Nem vagyok éhes. –feleltem duzzogva majd eltűntem a konyhából.
Fáradtan huppantam le az ágyra.
-Micsoda megalázó helyzet. –suttogtam, majd valami hideg az arcomhoz ért. Kinyitottam döbbenten a szememet. Egy nyaklánc volt a párnámon.
-Mi ez? –emeltem fel döbbenten a láncot, majd felültem az ágyon. –Egy nyaklánc? –nézegettem meglepedten. Volt ráírva valami.
-A… TE… MU. –betűztem a hierogrifákat. –Az istenekre! –sikítottam föl. –Ez a fáraó nyaklánca! De hogy került ide????
Teljesen meg voltam rémülve. Valaki idecsempészhette a fáraó nyakláncát. Viszont ez egy nagyon becses kincs. Ha észreveszik, hogy nálam van akár ki is végezhetnek érte.
Gyorsan a párnám alá rejtettem az értékes ékszert.
-Most mit tegyek? Vissza kell juttatnom a palotába.
A szívem majd kiugrott a helyéről félelmemben. Még fel sem fogtam teljesen hogy mi történt, zajra lettem figyelmes odakintről. Patadobogás, és fémek csörömpölése. Kisiettem a ház elé az utcára. Odakint már többen ácsorogtak. Ismertem ezt a zajt. A fáraó serege szokott itt ilyenkor végigvonulni. És igazam is lett. Lovasokból és gyalogos katonákból álló sereg vonult végig az utcán.
Az emberek kiözönlöttek a házaikból, hogy láthassák a díszes menetet. Ez Atemu fáraó és a katonasága.
-Hát ismét csatába mennek? –tettem aggódva a szívemre a kezemet. Olyan sok csatát vív a fáraónk. Hisz még fiatal és mégis az élete oly sokszor kerül veszélybe.
A szívem nagyot dobbant. Egyre közelebb értek hozzánk. Végre. Olyan sok hosszú év után talán megpillanthatom a fáraó arcát.
Hófehér ló vonult a katonák élén. Lovasa díszes, Hórusz mintás páncélba volt öltözve, fején koronát viselt.
Ez ő. De sokat változott mióta gyerekként láthattam.
A szívem a torkomban dobogott. Éreztem, hogy az arcom teljesen elvörösödik. Nem nézhettem föl rá... Nem tudtam felnézni rá. Vörösre pirult arccal néztem a földet és vártam, hogy a sereg elhaladjon mellettünk.
Én annyira buta vagyok. Úgy szerettem volna látni az arcát. De nem lehet. Mert nem merem. És amúgy is tiszteletlenség lenne felnézni rá.
Hogy álmodhatok még mindig vele, mikor most a bőrömön érzem mekkora a különbség közte és köztem.
A gondolatomat alig fejeztem be, mikor a zaj abbamaradt.
„Mi történik?” Emeltem fel döbbenten a fejemet. A lélegzetem is elakadt attól amit ekkor láttam. A sereg valamiért megállt. Atemu fáraó pedig ott volt előttem. Büszkén ült hófehér lován, és merengve, kifürkészhetetlen tekintettel nézett le rám. Én pedig döbbenten pillantotta vissza rá. Hiába tudtam hogy ez tiszteletlenség, teljesen megdermedtem a látványtól. Éreztem, hogy könnycsepp csordul ki a szememből. De miért? Nem szabad! Nem szabad a fáraó előtt sírni! Hirtelen észbe kaptam és elfordítottam a tekintetemet.
A sereg még mindig nem mozdult.
„Mi ez az érzés?” –futott végig Atemu gondolatain. „Miért érzem azt, hogy mi összetartozunk?”
 Majd egy lovas odaügetett a fáraó mellé.
-Felség, történt valami? –kérdezte.
-Nem, semmi különös Seto. –felelte a fáraó. Sosem gondoltam volna, hogy hallhatom Atemu hangját.
„Talán” –gondolkozott Atemu, miközben végig nézett rajtam. „Talán most valahogy… nem érzem azt az ürességet, amit eddig… De miért? Ki ez a parasztlány?”