Hórusz elfeledett harcosa

Gyereksírás… Miért sír a baba? Miért nem veszi föl az édesanyja és nyugtatja meg? Honnan jön ennek a gyermeknek a hangja? Kié lehet ez a baba?
Felriadtam az álmomból. Mostanában sokszor hallok gyereksírást álmomban.
Az ágyamban voltam. Igaz is… tegnap este elájultam. Akkor történt, mikor Atemu fáraó megállt mellettünk a seregével. Emlékszem milyen különös érzés ragadott el.
Sosem gondoltam volna, hogy hallhatom Atemu hangját. De tegnap este, mégis hallhattam. Olyan sokáig és különösen nézett rám, én pedig nem mertem visszanézni rá. Csak a könnyeim potyogtak.
Majd a fáraó újra megszólalt.
-Indulunk tovább! –adta parancsba, majd anélkül, hogy bármit is szólt volna hozzám, elvágtatott, nyomában a sereggel.
És én pedig rögtön ez után összeestem.

Egyre furcsább dolgok történnek velem.
Megtalálom a fáraó nyakláncát az ágyamon, majd gyermeksírást hallok álmomban. Nagy űr tátong már régóta a szívemben. Valami hiányzik az életemből... Mintha nem éltem volna mindig egyedül. Mintha lett volna valaki az életemben, aki mellett…

Kiszálltam az ágyamból és gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat. Butaság. Hiszen nem élek egyedül. Az apámmal remekül megvagyunk.
A hirtelen mozdulattól viszont megszédültem.
-Már megint hallom. – fogtam sajgó fejemet. –Megint hallom a gyermek sírását. De honnan jön? -Hiszen nincs itt egy baba sem. –néztem körbe a szobában, majd kirohantam az utcára, de ott sem láttam egy csecsemőt sem.
-Mit keresel lányom? –ért egy kéz hirtelen a vállamhoz. Összerezzentem a váratlan hangtól, majd megfordultam. Apám állt mögöttem.
-Ideje volt már hogy felébredj. –morogta.
-Apám… -kezdtem bele bátortalanul. –Honnan jön ez a gyermeksírás? Született valakinek talán a szomszédságban... –be sem fejezhettem a mondatot, apám közbevágott.
-Nem hallok semmiféle csecsemő sírást. Miről beszélsz te lány?
Megdöbbentem. Nem hallja? De hát… hogy lehet az? Akkor én… akkor én miért hallhatom? Kié a gyermek?
Azt hiszem… kezdek megőrülni.

A csata még mindig tartott a fáraó és az ellenség között. Egész este harcoltak, most meg már reggel van. A fáraó üveges tekintettel, szinte már rutinosan tizedelte ellenfeleit, ám a gondolatai egészen máshol jártak.
-Uram, kérem, figyeljen jobban! –kiáltotta Mahado, hiszen éppen most mentette meg Atemut egy katonától, aki hátba akarta támadni.
-Igen, ne haragudj Mahado. –felelte fáradtan a király. Megállt a harc közepén, és végignézett az elcsitulni készülő csatán.
-Miért érzem azt, hogy nem ide tartozom? –lenézett a tenyerére. –Miért érzem azt, hogy nem ez az én életem?
Kezét sajgó fejéhez érintette.
-És miért hallom folyton ezt a gyereksírást a fejemben?
Látta, ahogy az ellenség katonáit visszaszorítják Egyiptom katonái. A csatának vége. Nyertek.
-Amióta azzal a nővel találkoztam. –töprengett. –Azzal a parasztlánnyal…. Valamiért azóta… olyan fura lett minden.
-Uram, vége a csatának. –sétált oda Atemu mellé Seto pap. –Kérem, menjünk haza… A sérülteket el kell látnunk
A hangjából érződött, hogy végtelenül fáradt már ettől a sok csatározástól.
-Menjünk. –felelte egész halkan a király. –Látom te is megsérültél. –nézett a pap vérző karjára.
-Ez semmiség uram. –hajtotta le Seto pap a fejét.

Bakura élvezte ezt az új, általa létrehozott múltat. Az istenek emlékeit is sikerült átmódosítania, a kő segítségével, így azok elfeledkeztek Atemu kiváltságos helyzetéről. Első dolga az volt, hogy régi faluja felé vette az irányt. Sosem vallotta volna be, de kicsit izgatott volt.  Vajon élnek még a régi barátai, szomszédai, és a szülei?
Mivel nem léteztek az ezeréves ikonok, ezért valószínűleg a falut sem pusztították el a katonák. Csak ezért tett mindent. Évezredek óta ezért a pillanatért harcolt. És most talán visszakaphatja a régi életét. A régi, tolvaj életét.
A domb mögött rejtőzött Kuru-Eruna. Bakura idegei már pattanásig feszültek, úgy sietett fel a domb tetejére, hogy megláthassa. Füst szállt föl a magasba. Bakura elmosolyodott. Sok évezred után először békés, nosztalgikus mosoly húzódott az arcán.
-A régi füst… Az ebédhez készülődhetnek. –motyogta, majd lépteit még inkább szaporázta.
–Talán, engem is megvendégelnek majd ismét.
Amint a domb tetejére ért, hogy lenézzen rég nem látott otthonára, megfagyott ereiben a vér.
-Ez... nem lehet igaz. –suttogta visszafojtott hangon.
A füst nem az ebédhez készülődő házakból szállt föl. A falu romjai füstölögtek. Az éjjel gyújthatták föl az erre járó szomszédos haderők. Egyiptomban háború dúlt, és a háború Kuru-Erunát sem kímélte.
-A fenébe is. –csúszott ki a mágikus kő Bakura kezei közül, majd tompa huppanással a sziklás, homokos talajon landolt.
-Pedig olyan tökéletes tervnek tűnt.
Bakura sosem vallotta volna be, de Kuru-Eruna sorsa nem az volt, hogy sokáig fent maradjon. Akár az ikonokkal, akár emberi erő által, de a falunak a sorsa a pusztulás volt. Bármennyire is próbálta ezt megakadályozni ez az egykor ott élt tolvaj.
-Gyűlöllek fáraó! –ordította torkaszakadtából. –Hallod?!!
Bakura nem az a típus, aki valaha is feladta volna. Újra átélte a faluja elvesztését, és ez csak még nagyobb erőt adott neki, hogy a bosszúra koncentráljon. Elhatározta hogy visszaküzdi magát az istenek közé.

Ebédhez készülődtünk. A két idegen utazóval is megbékéltem már. Jyonouchi és Yugi végülis egész kedves emberek voltak. Az apám felajánlotta nekik, hogy (fizetségért cserében persze) de maradhatnak még egy napot, amíg nem találnak valami munkát itt a városon belül.
Addig is Yugi a konyhában segédkezett nekem, Jyonouchi pedig apámmal ácsorgott kint a ház előtt, a papiruszbódénál. Együtt árulták a papirusz tekercseket. A tegnap esti eset óta senki nem merte szóba hozni Atemu fáraót. Néha egy –egy nagyobb sóhaj elhagyta a számat, mikor rágondoltam. Pontosabban csak rá tudtam gondolni.
-Jól vagy Anzu? –kérdezte Yugi udvariasan, miközben összevágta a zöldséget. Sosem értettem miért hasonlít ennyire Atemu fáraóra. Mármint csak külsőleg. Belsőleg úgy látszik teljesen eltérőek.
-Persze, minden rendben. –feleltem erőltetetten mosolyogva. Még ki sem mondtam, újra meghallottam azt a jellegzetes zörejt, amit a vonuló katonák adnak ki. Páncél, kardcsörömpölés, és lódobogás. Ám most lassan haladt a menet. A csatából hazatért menet zaja volt ez.
-Az nem lehet! Hogy, hogy ezen az úton jönnek vissza?! –siettem ki az utcára, hogy láthassam őket. Nem erre szoktak visszajönni. Most mégis... Valamiért a mi utcánkon vonulnak ismét végig. A szívem nagyon hevesen vert.
-Menj inkább vissza a házba Anzu. –nézett rám morcosan apám.
-Kérlek, had maradjak! –kértem, lélegzet visszafojtva. Megeshetett rajtam a szíve, ígyhát nem felelt. Csak elfordította rosszallóan a tekintetét. De most ezzel nem tudtam foglalkozni. Az utca végébe néztem, ahonnan a sereg jönni fog. Csak remélni mertem, hogy Atemu fáraónak az este alatt nem esett nagyobb baja.
Lélegzet visszafojtva figyeltem az utcát, mire feltűnt a sereg. Egyre csak közeledtek. Már innen messziről is láttam, hogy nagyon megviselte őket a csata.
Sok sebesülttel tértek vissza, majd megpillantottam Atemu fáraót a menet élén. Nagy kő esett le a szívemről, mikor láttam, hogy a saját lován ül, és úgy tűnt, nem sérült meg súlyosan.
-Nem értem megint miért mai utcánkon jönnek vissza. –morgott apám. Úgy éreztem, hogy félt engem a fáraótól.
Mikor a menet feltűnt, sorra térdeltek le az utcára kiözönlött itt lakók. Mind a tiszteletünket mutattuk ki ezzel a királynak és az értünk harcolóknak.
A tekintetemet nem mertem fölemelni, csak az elhaladó ló patákat láttam. Majd egy hófehér lólábat, ami megállt a menetben, és végül a többi lóláb is megtorpant.
A sereg megállt, éppen előttünk. Lehetetlen hogy újra észrevett volna. Engem, egy egyszerű parasztlányt.
A szívem majd ki ugrott a helyéről, ám mégsem mertem felnézni.
Atemu leszáll a lováról és felém sétált. Az utca elnémult, és mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt.
Az emberek legnagyobb megdöbbenésére Atemu odasétált hozzám, és legugolt elém.
-Uram! –háborodott föl Seto pap a háttérben. Arra hogy egy fáraó legugoljon egy előtte térdelő paraszthoz, vagy bárki máshoz, még sosem volt példa. De Atemut nem érdekelte a pap megjegyzése. Közel hajolt, hozzám, majd kezével óvatosan az államhoz ért, és felemelte azt, hogy a szemébe nézzek. A döbbenettől megfagyva, és kissé remegve a látványától néztem a szemeibe.
-Sosem kell letérdelned előttem. –mondta egész halkan.
Ott volt közvetlen előttem és ráadásul még le is gugolt elém. Láttam a szépvonású arcát. Koszos volt, és helyenként véres a tegnap esti csata miatt. Megszólalni sem tudtam.
-Miért sírtál tegnap, mikor megláttál? –kérdezte. A hangja végtelenül gyengéd volt.
–Másra sem tudtam gondolni, csak te rád. –nézett a szemeimbe.
-Hogyan? –préseltem ki magamból ezt a megdöbbent kérdést. Fáradtan elmosolyodott. Úgy tűnt, örül, hogy végre hallhatta a hangomat.
-Nem tudom miért… de, úgy érzem, ismerlek. –fürkészte az arcomat. -Találkoztunk mi már?
-N… nem felség. Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna.
Hozzáért az arcomhoz, és töprengve végigsimította a bőrömet.
-Miért érzem azt, hogy… ismerlek?
Nem tudtam rá felelni. Teljesen hihetetlen volt ez a jelenet.
„Egy egyszerű paraszt lány” –töprengett Atemu gondolatban. „ A szememben mégis olyan tiszta, mint egy istennő.” Nem érezte már egyikünk sem azt az ürességet a szívünkben, mint eddig, és valahogyan én is úgy éreztem, mintha mi összetartoznánk.
-Elárulod a nevedet? –kérdezte.
-A… Anzunak hívnak, uram.
-Anzu. –ismételte töprengve. –Kérlek, szólíts te is a nevemen.
-De uram! –háborodott föl Seto és Mahado egy személyként a háttérben. A tömeg is elkezdett sutyorogni.
-Nem… nem .. tehetem… uram… én. –dadogtam. Hiszen nem szólíthatom a nevén a fáraót.
-Nem mondhatsz nemet a fáraónak! –kiáltott oda nekem Seto dühösen.
-Döntsd el végre mit akarsz Seto! –szólt rá Atemu, majd ismét felém fordult.
-Sajnálom, hogy ilyenre kértelek. –suttogta. –Kérlek ne feledd, -fogta meg a kezemet, majd felállított a földről. -hogy sosem kell előttem letérdelned.
Bizonytalanul álltam előtte.
-I... igen uram. –feleltem hálás mosollyal az arcomon. Ő is elmosolyodott. Úgy tűnt, mintha örült volna, hogy örömet okozott nekem.
Majd elengedte a kezemet és visszaült a lovára.
-Legyen szép napja uram. –hajoltam meg köszönés képpen.
-Most már az lesz. –felelte, majd elügetett, mögötte a sereggel. Láttam, ahogy egyre csak távolodnak. És éreztem a szomszédok rosszalló pillantását a hátamon. De nem érdekelt. Szívemre tettem a kezemet. Azt amelyikhez ő is hozzáért. Még sosem voltam ilyen boldog, mint most.
-Miféle újabb szeszély ez uram? –ügetett Seto a fáraó mellé.
-Mióta vonsz kérdőre engem Seto pap? –kérdezett vissza higgadtan Atemu, anélkül, hogy ránézett volna a papra.
-El… elnézést uram. –hajtotta le a fejét, de legbelül forrongott.
Csatakiáltás szakította félbe a menetet. Atemu megtorpant, akárcsak a többi lovas katona.
-Ez meg mi? –lepődött meg Mahado, és a hátuk mögé nézett, onnan ahonnan az előbb jöttek.
Mi is halottuk ezt a hangot. Összerezzenve néztünk az utca végébe. Patadobogásra lettünk figyelmesek. Sok ló futott felénk. Majd megpillantottuk a kurjongató lovasokat. Sokan voltak, nagyon sokan. Teljesen felfegyverkezve. És nem egyiptomi páncélban…
Az ellenség ezek szerint ma mégsem futamodott meg, hanem megvárta míg Atemuék bemennek a városba és utánuk futottak. A fáraó katonái már az ellenkező irányba voltak. Valószínűleg Atemuék is észrevették, őket, de az ő seregük nem állt készen egy újabb csatára. Sok sérült katona tért haza a mai csatából. A ránk törő ellenséges katonák úgy tűnik erősítést kapva rohantak vissza Egyiptomba. Két tűz közé kerültünk. Ha összecsapna itt az utcán, akkor nagy veszélybe kerülünk.
Az ellenséges lovasok a másodperc töredéke alatt közénk vetették magukat.
-Befelé a házba! Gyorsan! –kiáltotta apám, majd elkapta a karomat, és berántott az épületbe.
Atemu sérült serege megfordult, és vágtatva indultak vissza, hogy feltartóztassák az ellenséget.
-Mahado, hívj erősítést a palotából! –kiáltotta Atemu miközben vágtatva indultak az ellenség felé.
-Igen uram! –fordult meg a pap, majd elvágtatott a palota irányába.
Nem láttam semmit, csak apám lökését éreztem, ahogy a házba taszított, engem és Yugit is. Fel sem fogtam mi történt, már az egyik ellenséges lovas feldöntötte apámat, és betört utánam a házba. A fáraó lesokkolva nézte az iménti jelenetet. Tudta hogy életveszélyben vagyok, ám mégsem tehetett semmit, hiszen ezernyi katona választott el minket, akiken fáradhatatlanul próbált átjutni.
-Anzu!!! –kiáltotta torkaszakadtából Atemu.