3.fejezet

Kicsivel késöbb csendben ültünk egymás mellett. Allen olyan aggódó arccal nézett rám, hogy szinte már olyan volt, mintha olyan mélyen törődne velem, mint egy régi barátjával. Ha ő mindig ilyen, tisztában van vele, hogy hány ember életébe hoz változást? És tényleg, hány ember napjait aranyozza be az őszinte, szelíd mosolyával?
-Allen?
-Igen?
-Te... mit gondolsz magadról?
Furcsa kérdés, de érdekelt, hogy ő hogyan látja magát.
-Hát... én csak én vagyok. Nem igazán értem a kérdést.
-Szerinted te jó vagy?
-Hmm... Erre nem tudok válaszolni.

**3 és fél évvel korábban**
Reszketve térdeltem a hideg macskaköveken. Soha nem gondoltam volna, hogy a vér szaga ennyire szörnyű. Talán nem is a szag volt annyira elviselhetetlenül erős és folytogató, hanem a tudat, hogy ez mind miattam van. Öklendezni kezdtem, de nem bírtam levenni a szemeimet róla. Esetlenül, a hátán feküdt, a mellkasából még mindig kiállt az a kés, amit már évek óta magamnál tartottam, de sosem gondoltam rá, hogy erre is jó lehet. Egy darabig azzal nyugtattam magam, hogy nem, ez nem az én hibám, ő támadott meg, jogos önvédelem volt, ráadásul nem is akartam ennyire megszúrni, de aztán rájöttem, hogy mindegy, hogy miért, vagy hogyan tettem, attól még mindig ott volt egy férfi, akit én öltem meg és már semmit nem tehettem. Már nem voltam többé ártatlan, valami olyat követtem el, amire nincs bocsánat.

-És rólam mit gondolsz?
A fiú zavartan pislogott, mire elnevettem magam.
-Erre nem kell válaszolnod, csak vicceltem.

Lavi meg én szokásunkhoz híven együtt vacsoráztunk.
-Mi a baj?- nézett rám gyanakodva a fiú. -Csak csipegetsz, alig eszel többet, mint egy átlagos ember... Te tényleg szerelmes vagy!
Elkeseredetten néztem rá, mire kedveskedve megcsípkedte az arcomat.
-Ne lógasd az orrodat, van egy olyan érzésem, hogy te sem vagy közömbös Alennek.
-Honnan veszed? És miből gondolod, hogy pont Allen?
-Hát... mondjuk azt, hogy megérzés. Egyértelmű, hogy ő. Milyen ééédesek lesztek együtt, a két kis babaarcú...- vihogott Lavi.

Az elkövetkező időkben Allen egyre közelebb került hozzám. Küldetések között annyi időt töltöttünk együtt, amennyit csak lehetett. Amikor csak megláttam, mosolyognom kellett, pedig ez tényleg nem volt jellemző rám. Különleges fiú, sikerült valami olyat tennie, amit elötte senkinek: segített könnyebben feloldódni. Még mindig nem szerettem mások elött beszélni, de már nem kerültem a szemkontaktust, sokkal jobban viseltem, ha a közelembe jöttek.

Küldetések után rendszeresen kimásztam a rend tetejére, csak hogy feltöltődjek. Ott csend volt és nyugalom, mások rajtam kívül nem igazán jártak fel. Mikor éppen nem volt küldetésem és edzeni sem akartam, nem vesződtem az egyenruhával. Mosz is csak egy pántos, világoszöld ruhát vettem fel. Még anno, mikor megérkeztem, Komui adta, hogy legyen valami, amit felvehetek, amíg nem szereznek mást, de mostanra más kicsit rövid lett, szóval csak akkor hordtam, ha senkit nem hozhattam kellemetlen helyzetbe vele. Lavi csak "strike szoknya" néven emlegette. Könnyedén egyensúlyoztam a cserepeken, élveztem a kellemes, hűvös fuvallatokat, de a hangulatba túlzottan belefeledkezve sikerült mellé lépnem. Elestem, aztán arccal előre elkezdtem csúszni. Próbáltam lefékezni magam, de nem sikerült. Épp a zuhanás érzésére készültem, mikor valaki elkapott a bokámnál fogva. Gyorsan visszahúzott, de a szoknyám természetesen szép láthatóan felcsúszott. Csak ne ő legyen, csak ne ő...
-Uhm... Leah, mit csináltál?- kérdezte Allen vörös arccal.
-S-semmit.
-De ugye tudod, hogy ez veszélyes?
Hát igen, a mellékelt ábra mutatja, hogy tényleg az. Halálközeli élmény és leégés egy pillanat alatt.
- Allen... mit keresel itt?
-Téged... szeretnék mondani valamit!
Láthatóan habozott, az inge ujjával babrált, aztán lassan szólásra nyitotta a száját.
-Sziasztok!- robbant be közénk Lavi egy hatalmas mosollyal. -Mit csináltok ti itt ketteccskén?
Kettecskén? Már semmit nem, kisszivem...