1.fejezet

1.fejezet

Az ágyamban feküdtem, a nyitott ablak mellett. Első pillantásra úgy tűnhetett volna, hogy alszom, de a figyelmes szemlélő észre vehette volna, hogy csak csukott szemmel gondolkodom. Ha lett volna bárki is a szobában... Csak én voltam és a csend. Aztán egy atombomát idéző finom zörejjel a szobában termett a 11. osztag hadnagya, Yachiru.
A rövid, rózsaszín hajával leginkább egy vattacukorra emlékeztetett a félhomályban, viszont egy vattacukor nem böködött volna és nem szólított volna idióta beceneveken. Azt hiszem, ezért szeretem a vattacukrot...
-Roro-chaaaaaan, játszani akarok!- kiabálta a fülembe, aztán elkezdett ugrálni rajtam.
-Uuuuuh, ha visszajön a vacsorám, akkor nem fogok tudni játszani...
-Rorororororororo-chan, de, fogócskázzunk!
Rábeszélt, de elötte el kellett mennem kicsit összekapni magam a fürdőbe. Mikor visszatértem, épp az egyik szobanövényemet pusztította, látszólag eszement módjára a jámbornak látszó kislány. Aztán elkezdtem hallgatni, hogy mit kiabál a cserepes virágnak.
-Nem vagy méltó arra, hogy veled harcoljak! Muhaha, mert én vagyok Zaraki Kenpachi!!! Nem tudsz ártani nekem.
Már megint Ken-chan vérengzést játszik. Szegény gyerek, nem hiszem, hogy ideális nevelőszülő az az agresszív, kibírhatatlan vadállat. Egy ilyen aranyos kislány jobbat érdemel. Persze ha ezt hangoztatnám, abból az lenne, hogy egy jó darabig csak szívószállal tudnék reggelizni...
-Yachiru-chan, hol van Zaraki-taichou?
-Ken-chan még dolgozik, de én untam, szóval eljöttem játszani hozzád, mert te olyan vicces vagy, Roro-chan!
Átölelte a derekamat. Ettől mindig meglágyult a szívem, szóval szerintem már tudatosan használta ellenem, mint valami fegyvert.
-Tudod, mit? Elmegyünk Ken-chan irodjába, hogy tudjunk hárman játszani! Jó lesz.
Elvonszolt magával. Röpke háromnegyed óra alatt meg is tettük a kb. 10 perces utat, de már ez is egyéni rekord volt. Nem akarok bemenni oda... Ahogy beestünk az ajtón, Kenpachi felkapta a fejét.
-Jó estét, taichou!- köszöntem idegesen.
-Hmm!
Olyan finoman morgott rám, mint egy éhes farkas. Legszívesebben elszaladtam volna, de Yachiru úgy csimpaszkodott belém, hogy azzal meghazudtolta a saját testi adottságait.
-Hát akkor most játszuuuuuuunk!- visítozott a kislány.
-Yachiru, neked aludnod kellene. Az ilyen kis vakarcsok már aludni szoktak ilyenkor.- dörmögte a férfi az asztala mögül.
-Majd én lefektetem, taichou.
-Rendben, lány, csinálsz, amit akarsz. Amúgy meg te miért vagy itt, he? Gyenge...
-Én csak...
Persze hiába kergettem a gyereket, ő nem akart elaludni, én viszont már nagyon kómás voltam, plusz kétszer orraestem a terepakadályokban, szóval remekül eljátszottunk. Végre sikerült kifárasztanom egy kicsit, szóval hajlandó volt letelepedni a kanapéra. Nekem dőlt és kezdtek leragadni a szemei. Olyan békés volt... Elekezdtem egy dalt dúdolni, talán ez segít könnyebben elaludnia.
LOVE&PEACE
Arasotteta kokukyousen mo
Ima wa kieusete
nobody knows
Seijaku no shiroi sekai
Nani wo matteru no
Zetsubou no nagareboshi ga mata
Sora wo kirisaku...
-Baromság! Ne tömd a fejét ilyen szarságokkal, lány, így gyenge lesz.- mordult rám a drága jó Ken-chan.
-Elnézést, csak dúdoltam... Amúgy is csak egy kislány.
-Nem! A harc kell neki!
Felpattantam a kanapéról és már épp visszakiabáltam volna, mikor észbe kaptam: ez itt Zaraki Kenpachi, az idegbeteg, a kegyetlen, ráadásul kapitány. Elvigyorodott.
-Küzdjünk, bár látom, hogy olyan gyenge vagy, hogy nem fog semmi maradni belőled.
-Nem! Én nem akarok küzdeni, mert tudom, hogy semmi esélyem, azon kívül az nem változtat semmin. Akkor sem fogjuk megérteni egymást. Ennyire fontos önnek a harc? Megértem, de egy gyerekre nem kényszerítheti rá ezt az egész őrületet. Ő még nem tudja felmérni a helyzetet. Nem lehet ilyen önző!
-Lány, most nagyon szívesen kitekerném a nyakadat, de látom, hogy elég bátor vagy, bár gyenge is. Elöbb az eszed járjon, aztán a szád!- mondta egy eszelős vigyorral.
A nagy üvöltözés felverte persze a kislányt is.
-Nah, Roro-chan, Ken-chan, ne veszekedjetek! Fogjatok szépen kezet! Lássam!
Kenpachi kinyújtotta felém a hatalmas, erős jobbját. Megragadtam, aztén megráztuk egymás kezét, közben végig a szemébe bámultam, bár igazából rettegtem tőle. Idióta!