2.fejezet

2.fejezet

Veszekedtem Kenpachival! El sem tudom hinni, hogy mertem kiabálni vele, meg ellentmondani neki. Én! Mégis mi történhetett velem? Akkora idióta, meg önző, beképzelt, nagyszájú és udvariatlan. Fel is pofoztam volna, ha nem rettegnék attól, hogy leharapja egy ujjamat. Vagy kettőt.

Yachiru egyre gyakrabban vonszolt magával, pedig lett volna dolgom ezen kívül is. Nem tudtam elképzelni sem, hogy miért akar állandóan velem játszani. Egyszer az jutott eszébe, hogy menjünk ki este és nézzük az eget. Már akkor kezdtem gyanakodni, mivel ő állandó hiperaktivitásban szenved, de azért belementem.
-Ken-chan is jöjjön, hogy vigyázzon ránk!
-Figyelj, menjetek ki ti ketten, én pedig elmegyek haza.- montam neki.
-Neeeeeem!
Addig hisztizett és kiabált, ameddig bele nem mentem. Hárman ücsörögtünk egymás mellett, a csendben csak Yachiru kuncogását lehetett hallani. Valamire készül, az már biztos, csak arra kell rájönnöm, hogy mire. Persze már megint ő aludt el elsőnek. Énekelni már nem mertem neki, mert abból megint egymás cseszegetése lett volna, szóval csak néztem, ahogy békésen szuszog mellettem. Aztán valami meglepő történt. Kenpachi levette a kapitányi haoriját és elkezdte betakargatni. Az arcán szeretet látszott, meg törődés. Olyan vigyázva csinálta, ami teljesen meglepett tőle, tekintve, hogy nála brutálisabb shinigamit még nem láttam. Furcsa érzés volt egy ennyire lágy pillanatában látni őt. Már nem is féltem tőle. Szinte már kedvesnek látszott. Persze, tudom, távol áll ő a szőke hercegtől, de ha tud ilyen gyengéd is lenni, akkor azért csak van szíve. Elmosolyodtam.
-Miért vágsz ilyen pofát, lány?- kérdezte, visszatérve az eredeti stílusához.
-Rosszul ítéltem meg önt, taichou. Nagyon szereti Yachiru-t, de én ezt nem láttam eddig. Elnézést akarok kérni, remélem elfogadja. Azt viszont fenntartom, hogy szüksége van a harcon kívül másra is. Amúgy Ryoko vagy.
-Jah, jó.
Valahonnan cincogásra emlékeztető hangot hallottam. Épp elkezdtem forgatni a fejem, hogy rájöjjek, mi az, amikor észrevettem, hogy a kislány próbálja visszafolytani a nevetését. Elköszöntem tőlük és elindultam haza.
Aznap éjjel nem sokat aludtam, mert végig rajtuk járt az eszem. A 11. osztag őrült kapitánya egy kislányt nevel, furcsa módszerekkel, de azért... érződik, hogy mennyire szereti. Már tudom, hogy megszakadna a szíve, ha elvennék tőle Yachirut.

Reggel elindultam a dolgomra, de kissé elkalandoztam, szóval valahogy Kenpachi és Yachiru házához keveredtem. A kislány megláthatott az ablakból, mert kirohant és szabályosan rámvetette magát.
-Roro-chan, gyere be hozzánk reggelizni! Ken-chan örülni fog neked.
-Azt nem hiszem... Tudod, van, hogy nem igazán jönnek ki az emberek. Túl különbözőek vagyunk. Sajnos ilyenek a felnőttek, mert néha...
-Ken-chan azt mondta, hogy szép vagy.- szakított félbe.
-He?
-Azt mondta, hogy szép vagy. Meg okos. Meg vicces.
Ezt biztos nem mondhatta. Száz százalék, hogy ezt csak ő találta ki, bár nem tudom, hogy mi lehet az oka.
-Ugye, hogy Ken-chan tetszik neked? UGYEEE~?
-Ehhh, hát... nem pontosan a hozzá hasonló férfiakat mondanám esetemnek...
Naná, hogy nem! Az persze igaz, hogy izmos, nem is kicsit, szóval nincs rossz teste, de nem normális, az tuti. Elmebeteeeeeeeg! Leharapná a fejemet az első adandó alakalommal, ha közeledni próbálnék hozzá. Nem érné meg, bár ha olyan lenne, mint este, akkor talán adhatnék egy sanszot. De nem!
-Áhhh, a lány, már megint.- szólított meg kedvesen Ken-chan, a drága.
A kis napsugár, mindenkihez van egy jó szava...