3.fejezet

Yachiru egész reggeli alatt engem nyavart. Egy másodperc nyugalmat nem hagyott, szóval kezdett nagyon elegem lenni belőle kb. 5 perc után. Rekord... Valami menekülő útvonalat kell találnom. Az áldozat pediiiiiiig... az utcán épp elsétáló Ikkaku. Gratulálunk! Bár, ha jobban belegondolok, párszor próbált már nyomulgatni, szóval ennek csak örülhet. Felpattantam és elkezdtem kiabálni neki.
-Ikkaku, várj, beszélnünk kell!
A kislány savanyú arccal bámult rám, de sajnálkozva (színészi tehetség a csúcson) elbúcsúztam és kirohantam.
-Nah, mi a helyzet? Végre eljössz velem inni valamit, Ryoko-chan?- mondta állati dögösnek szánt hangon.
-Öhm, legyen. Elmegyek veled inni valamit, ha szeretnéd. Most elégedett vagy?
-Tökéletesen, szépségem. Ne légy szégyenlős, lássak egy nagy mosolyt, elvégre Ikkaku vendége vagy! Karolj belém, drága, nem harapok, csak ha te is azt szeretnéd...
Undor, undor, undor! Gjááj, hogy én mekkora egy hülye vagyok. Most hallgathatom a csajozós dumáit, egy bárgyú vigyorral az arcomon, oh, yeah. Visszanéztem a konyhára, be az ablakon. Kenpachi ki sem nézett, csak bámulta a padlót maga elött. Yachiru olyan dühös képet vágott, mikor meglátta, hogy Ikkaku karon fog és elcipel magával, hogy szabályosan félelmetes volt. Erőtlenül rámosolyogtam, de ő csak kinyújtotta a nyelvét és elkezdett magyarázni a mellette ülő férfinek. Tovább nem tudtam figyelni őket, mert Ikkaku tovább rángatott. Mondjuk azt, hogy pokoli órák vártak rám...

Másnap délután megint elmentem Kenpachi és Yachiru lakásához. Kopogtam, kiabáltam, de semmi. Az irodában kell lenniük. Mikor bekopogtam az ajtón, arra számítottam, hogy ha a gyerek észrevesz, egyből rám fog ugrani, de nagyot csalódtam. Épp csak résnyire nyitotta ki, aztán mikor felismert, bevágta elöttem.
-Engedj be, Yachiru-chan!
-Nem! Gonosz vagy, többet nem játszhatsz velünk.
-Bocs, hogy nem reggeliztem veletek. Ne haragudj! Mondjuk holnap reggel átmegyek. Az jó lesz? Vagy ma vacsorára eljöhettek ti hozzám. Főzök valami finomat. Nah?
-Neeeeeeeem!
-Uhm, Zaraki-taichou, kérem, engedjen be!
-Yachiru, menj ki, beszélj vele!- hallottam meg a férfi durva hangját.
A kislány kijött, még mindig durcás képpel. Olyan volt, mintha fel akarna nyársalni.
-Mi a baj, Yachiru-chan?- próbálkoztam
-Gonosz vagy! Egy gonosz banya.
-Parancsolsz?
-Utállak. Szegény Ken-chan most miattad szomorú. Bántottad őt. A hülye Golyófejjel mentél és őt meg egyedül hagytad. Ez nagyon fájt neki. Nem vidám már. Pedig mostanában mindig jó volt a kedve. De te elrontottad, te banya. Utállak.
Bevágta elöttem az ajtót, pedig lett volna mit mondanom neki. Kenpachi biztos nem szomorú ez miatt! Már hogy lenne? Ő nem szeret senkit. Őt sem szereti senki. Én sem, hát akkor meg miért maradjak ott vele? Abszurd...

Hetekig egyikükkel sem beszéltem. Kenpachi észre sem vett, Yachiru viszont túlságosan is nagy figyelmet fordított arra, hogy megnehezítse az életemet. Ott tett nekem keresztbe, ahol tudott. Egyre jobban hiányoztak, persze nem vallottam volna be nekik.

Egyik este épp a lakásomban voltam, amikor valaki szabályosan berugta az ajtómat. A porfelhő miatt egy pillanatig semmit nem láttam, aztán mikor kitisztultak a látási viszonyok, a holtra vált arcú Kenpachit láttam magam elött állni, a nappali ajtajában. Komoly volt, mint mindig, de egy csepp félelmet is láttam a szemeiben.
-Ya-yachiru... Nagyon lázas. Valami baja van.... Ve-eled akar beszélni.- zihálta.
Magával cipelt a lakásukba, ahol a kis beteg az ágyban feküdt, karikás szemekkel, de azért nem volt olyan súlyos, mint hittem. Egyszerű megfázás... Leültem mellé és megsimogattam a fejét.
-Yachiru-chan, mit szeretnél mondani?
-Ken-chan nagyon szeret téged. Tudom, hogy már te is megszeretted őt. Ugye?
Nah, kölyökkutyás szemekkel nézett rám, nagyon azt akarta hallani, hogy igent mondok.
-Hát... egy esélyt adhatok neki akár. De csak egyet, rendben?
-Uhum!
Remek, Ikkaku után most jöhet egy randi a fő elmebeteggel. Szép kilátások, mondhatom...