4.fejezet

4.fejezet

Yachiru marha büszke volt magára, hogy végre sikerült összeszerveznie Kenpachit velem. Mondanom sem kell, mi ketten nem ugráltunk az ötletért, de már nem volt más választás, ki kellett bírni. Engem még mindig nem hagyott nyugodni, hogy azt mondta, hogy Ken-chan szeret. Ha így van, akkor felettéb érdekes módon adja tudtomra... Tisztára, mint valami nyálas, agrentin szappanopera!
-Akkor Ken-chan holnap este 8-ra érted megy, Roro-chan.
-Rendben.- mondtam erőtlen hangon.
-Legyél nagyon szép, fessd ki magad, meg ilyesmik, hogy Ken-chan mégjobban beléd essen és gyorsan ess te is bele mégjobban, rendben?- mosolygott a kislány.

Este nyolckor már teljes harcidíszben vártam, hogy a groteszk bohócra emlékeztető kapitány értem jöjjön. Kopogás. A végzet engem is utolért. Happy happy joy joy, uuh. Ahogy kinyílt az ajtó, jött az első meglepetés: Kenpachi leengedett hajjal jött! Mit ne mondjak, ez kifejezetten kellemes meglepetés volt. Még így sem valószínű, hogy felkérik
egy borotvareklám modelljének, de nem baj, nekem már mindegy. Még össze sem szedhettem magam, már jött is a következő meglepi. Teljesen olyan volt, mint egy támadás... Egy nagy csokor virágot nyomott a kezembe. Ha létezne olyan, hogy "virág általi halál", akkor szerintem ő profi hóhér lenne. Legyünk optimisták: a szándék a fontos.
-Köszönöm, taichou, igazán szépek.
-Jah.- dörmögött vissza.
Megrázta a fejét, aztán újra megszólalt.
-Akarom mondani... öh, hogy is kell, a fene... Áh, örülök, hogy tetszenek!
Tuti, hogy Yachiru a szájába rágta, hogy mit mondjon, csak nem jutnak eszébe a dolgok. Nem baj, azért még értékelem neki, hogy ennyit fáradozott, elvégre is ő sokkal inkább otthon van az emberek különböző képpen történő szétaprításában, mint a kifinomult beszédben és viselkedésben. Amíg a virágokat vízbe tettem, ő ügyetlenül bókolni próbált, de végül lerendezte annyival, hogy "szép vagy ma".
-Ön sem panaszkodhat, taichou.
-Kenpachi. Szólíts a keresztnevemen!
Elmosolyodtam, de ezt ő úgy vehette, hogy kinevetem a szerencsétlenkedéseit, szóval daconsan elfordult.
-Indulhatunk.- mondtam, mikor a virágok már egy vázában voltak.
A kezét nyújtotta felém, én pedig belekaroltam, így sétáltunk el Seireitei egyik igen elegáns étterméig. Út közben leginkább a különböző küldetésekről, osztagokról, zanpaku-to-król és egyéb shinigami-dolgokról beszélgettünk. Nem mondhatom, hogy túl romantikus lett volna a hangulat, de megint azt kell mondanom, hogy tőle még ez is nagyon szép eredmény. Az étteremben pedig kifejezetten kitett magáért: maga elé engedett az ajtónál, betolta alám a széket, kifejezetten nyugodtan viselkedett... Yachiru nagyon komoly fenyítést ígérhetett, ha ilyen gyökeres lett a változás, annyi szent.
-Valami desszertet?- kérdezte feszengve.
-Hmmm, mondjuk fagyi jó lenne. De nem tudok megenni egy egész fagylaltkelyhet vacsora után. Nem felezünk?
Egy pillanatig nem tudta, hogy mit mondjon. A vállam fölött elbámult, aztán egy pillanat  múlva bólintott.
-De, persze!
Ahhoz, hogy mindetten elérjük a fagyit, az asztal fölé kelleett hajolnunk kissé. Ahogy belekanalaztam, azt vettem észre, hogy Kenpachi szemei elkalandoztak a dekoltázsom irányába. Aztán egy éles kis hang:
-Ken-chan, ezt nem illik! Hagyd abba!
Yachiru? Hol? Ahogy forgolódni kezdtem, megláttam a hátam mögött álló hatalmas cserepes növény levelei között kikandikáló vattacukor-szerű valamit.
-Yachiru-chan, te meg mit csinálsz itt?- kérdeztem bambán.
-Segítek Ken-channak. Félt, hogy elront mindent és butaságokat fog mondani és csinálni és megharagszol rá. Ugye nem, Roro-chan? Csak véletlenül nézett bele a ruhádba. De tényleg! Tudod, ilyenek a fiúk.
Kenpachi egyre jobban zavarba jött a kislány mondókája miatt.
-Yachiru-chan, kérsz te is fagyit?- néztem rá mosolyogva.
-Igeeeeeeeeeeeeeeeeen!
Hoztunk neki egy széket és ő is kapott a desszertünkből. Civi ruhában voltunk, szóval elég rendesen beleolvadtunk a tömegbe. Egy nő oda is szólt a kisfiának:
-Látod, hogy az a kislány milyen jól viselkedik? Az apukája és az anyukája nyugodtan tudnak vacsorázni.
Hogy miről van szó??? Mi? Egy család? Jó vicc, jó vicc.

Hazafelé Kenpachi a félig bealudt gyereket a kezében cipelte. Mosolyogva ránéztem, erre ő egy kissé vicsorgásra emlékeztető vigyorral válaszolt. Az ajtómnál elbúcsúztunk.
-Igazán jól éreztem magam, Kenpachi.
-Én is.
-Öhm... megismételhetjük ezt majd egyszer? Nem muszály, ha nem akarod!
-Ahha.
Közel hajolt és az ajkait durván az enyémekhez nyomta. Éreztem, hogy megindul a nyelve, de aztán félúton úgy döntött, hogy mára elég ennyi. Nem akarta elrontani a romantikát. Ahogy a furcsa, görnyedt helyzetben hozzám hajolt, én is nekidőltem. Egészen addig nem is volt semmi gond, amíg el nem húzodott, aztán már vágódtam is el. A kisebb fölrengésre Yachiru nevetni kezdett. Szóval ő végignézte a szerencsétlen csókjelenetünket? Hát ez nagyon komoly...
-Ken-chan, nem megy ez neked! Elég ügyetlen vagy, az biztos.
-Mi? Nem volt ez rossz.- mondtam egy bíztató mosollyal, miközben felkeltem.
Egy második, gyors csókot adtam neki, aztán már csuktam is be magam után az ajtót.

~ Kb. 1 évvel késöbb ~

-Fúúúúúúúj, Roro-chan, Ken-chan, már megint az undi dolgot csináljátok!!!
-Bocsi, Yachiru-chan, nem vettük észre, hogy bejöttél.- mondtam vidáman, miután visszatuszkoltam Kenpachi nyelvét a szájába és felkeltem az öléből.
-Olyan gusztustalanok vagytok...
Kenpachi vállának dőltem, ő pedig halkan a fülembe suttogott.
-Nem is tudja, hogy mennyire...
-Nah, Kenpachi, ne most! Tartsd vissza a hülyeségeidet, amíg elmegy Ikkakut bosszantani...- vigyorogtam rá.
-Rendben. Valahogy majdcsak kihúzom.