3.fejezet

3.fejezet

" Ha egy kicsit is szereted a vén boltos fószert, gyere a park északi végébe éjjel 1-kor. Ne is gondolj arra, hogy segítséget kérsz, mert akkor a főnöknek vége. Vagy kockáztatnád? Dönts gyorsan, mert nem szeretem a későket. "
Bájos kis fecni, valami bájos kis emberrablótól. El sem hiszem, hogy valaki bejött a boltba, fogta Uraharát, ellépett vele, ráadásul úgy, hogy senki nem vett észre semmit. Nagyon durva... Ahogy végiggondoltam, akármilyen bosszantó egy alak, nem hagyhatom meghalni. Hiányozna a hülye feje. Meg a vigyora. A kezei, amikkel össze akar tapogatni, azok nem, de hát mindegy. Nem hagyhatom ott! Összekaptam magam és elindultam a megadott időpontban. Rettegtem, hogy már csak egy halott Kisuke fog várni. A szemeim elött megjelent a fajdalmas kiáltozástól eltorzul arca, ahogy rám bámul. "Miért nem jöttél el?" Nagyon meg voltam rémülve. Ahogy odaértem, ökölbe szorítottam a remegő kezeimet, aztán reszketeg hangon kiabálni kezdtem.
-Kisuke? Itt vagy? Hééé! Valaki?
-Szóval eljöttél?- hallottam meg a férfi hangját a hátam mögül. Látni nem láttam semmit, mert a legközelebbi lámpa fényének jelentős részét elnyelték a közelben álló fák.
-Urahara-san? Mi történt? Jól van?
Teljesen összezavarodott állapotban csak ennyit tudtam kinyögni. A kevés fényben egy apró mosolyt láttam az arcán, ahogy arrébb lépett a teljes árnyékból.
-Ezek szerint fontos vagyok neked. Legalább egy kicsit szeretsz.- mondta vidáman, mintha nem is hallotta volna a kérdéseimet. Itt kezdett el derengeni a dolog.
-Átvert??? Nem is rabolták el?- üvöltöztem a sírás határán. Ezt hogy tehette velem? Átvert, hogy aztán röhöghessen magában? Utolsó aljas féreg.
-Ennyire megijesztettelek? Ne haragudj, drágám, nem akartam. Gyere!
Bátorítóan felém nyújtotta a karjait. Rohadjon meg ott, ahol van! Tetű! Elfordultam tőle. Idegességemben, hogy milyen tehetetlen hülye vagyok, zokogni kezdtem. Hátulról átkarolt, de megpróbáltam félresöpörni a kezeit. Amekkora makacs, nem engedett el, inkább erősebben szorított, amíg meg nem nyugodtam. Türelem? Ez új tőle. Az állát a fejem tetjére támasztotta, ami nem volt nehéz, mivel egy bő fejjel magasabb volt. Pár perc után szembe fordítottam magammal. Ahogy megláttam az arcát, újra sírva fakadtam.
-Nyugodj meg, itt vagyok, nincs baj.- suttogta kedvesen. Átkaroltam a nyakát. Egész közel bújtam hozzá, szóval a nyaka pár másodpercen belül úszott a könnyekben. Együtt elindultunk haza. Végig csendben mentünk, a kihalt, sötét utcákon. Ahogy elértük a boltot, a többiek aggódó arccal rohantak ki elénk. Biztos voltam benne, hogy elkezdenek faggatni, hogy hol voltunk és hogy miért nézek ki úgy, mintha egy hétig folyamatosan sírtam volna, de Kisuke is erre gondolhatott, mert a kalapját a fejemre rakta. Praktikus darab, meg kell hagyni. Minusz egy gond. A faggatózás után mind elmentünk lefeküdni. Ahogy a szobámba akartam belépni, Urahara búcsú képpen megcirógatta az arcomat, mikor senki nem figyelt oda.

Másnapra "visszaváltozott" önmagává. Szinte sugárzott belőle a jókedv.
-Tegnap éjjel tegeztél. Egyértelműen a keresztnevemen szólítottál a parkban. Most nem mondanád megint, hogy Kisuke? Olyan édes, ahogy kimondod. Érzem, ahogy az egész testem egy pillanat alatt...- kezdett volna túl messzire menni, mikor lekiabáltam.
-EZT nem akarom hallani!!! Gusztustalan, perverz vénember!!!!!!!!!
Ahogy megpróbált egy puszit nyomni az arcomra, már mozdultam is el előle, de nem voltam elég gyors. A mozdulatom következménye az lett, hogy még egy centi jobbra, és szájrapuszi lett volna belőle. Áldottam azt az egy centit. Bár... Eszembe jutott, hogy milyen volt éjjel. Édes, gyengéd, türelmes, nyugodt. Bántam, hogy akkor nem csókolt meg, mert akkor talán herceg maradt volna. Talán nem változott volna vissza békává.