4.fejezet

4.fejezet

Az élők világában eltöltött idő alatt először szólalt meg a telefonom úgy, hogy nem csak egy hollow-t jelzett. Be kell vallanom, izgatott lettem. Ki hív?
-Igen?
-Jó napot, Inada-san.- szólt bele a csodááás Hisagi Shuuhei. Mellesleg a kezdetektől imádtam. Mikor beosztottak egy őrosztagba, reméltem, hogy hozzájuk, de sajnos nem volt mázlim. Mehettem a 3.-ba, az alá a vigyorgó őrült alá. Ichimaru-taichou, remek.
-Áhhh, Hisagi-san. Hogy, s mint?
-Minden a legnagyobb rendben, köszönöm. Elégedett a munkájával?
-Igen. Köszönöm, hogy érdeklődik.
-Csak ennyit akartam. A mielöbbi viszont látásra.
-Viszlát, Hisagi-san.- mondtam az olvadás határán. Hisa-chan, ahogy a barátnőimmel hívtuk, felhívott engem! Épp körbe-körbe ugráltam az örömtől, mikor egy kis mordulást hallottam a szoba sarkából. Kissé zavarba jöttem attól, hogy ilyen helyzetben megláttak.
-Huh?- fordultam a hang irányába. Arra gondoltam, hogy Jinta jött már megint  felbosszantani, de most elég rendesen mellé nyúltam, ugyanis Urahara állt ott, a falnak támaszkodva. Bunkó! A magánügyem, hogy kivel beszélgetek és miről. Ehhhhhh!
-Segíthetek valamiben?- csiripeltem még mindig nagy vidáman. Felhívott egy félisten!!!
-Munka időben nem telefonálgatunk, kedvesem, nem mondták még? Ez itt egy munkahely, nem pizsamaparti. Munkára!- mondta tőle idegen módon a főnök úr. Nem igazán értettem, hogy most mi a baja, de mialatt próbáltam kitalálni, kikapta a kezemből a mobilomat. Nemááár! És ha Hisa-chan újra felhív és nem veszem fel? Megsértődik!
-Kérem azt vissza, Urahara-san! Mi lesz, ha jön egy hollow és nem hallom meg?
-Majd én szólok neked. Amúgy meg hallottam, hogy Hisagi-san hívott, ami azt jelenti, hogy magán jellegű beszélgetés volt. Munka után, ha kérhetem, kisasszony.
Még nagy durcásan ránéztem, aztán kimentem a szobából. Hogy lehet valaki ekkora paraszt? Végre észrevesz a legtökéletesebb lény kerek e világon, de neki pont ilyenkor kell eljátszania a szigorú főnök szerepét. De mikor raktárrendezés közben elkezd ölelgetésnek álcázva fogdosni, akkor "ez csak egy kedves gesztus". Röhögnöm kell! Vagyis dehogy kell, rohadjon meg, ahol van az az utolsó... Vissza akartam menni, beszélni vele, de a szobából Urahara higgadt hangja szűrődött ki.
-Sajnálom. Persze, persze, értem. Nem tudhatta, hogy Tsukiko a menyasszonyom. Az eljegyzésünk még csak egy hete volt, szóval a Seireitei még nem szerzett tudomást róla. Igazán semmi gond, Hisagi-san. Önt is szívesen látjuk az esküvőn. Majd értesítjük az időpontról, de tudja, hogy milyenek a nők, még egy darabig el fog tartani, amíg Tsukiko mindent megszervez. Ruha, virágok, vacsora... belegondolni is fárasztó. Viszont hallásra!
Nem hittem a fülemnek. Ha valaki elment volna mellettem abban a pillanatban, hallhatta volna, ahogy a szívem egy hatalmas reccsenés kíséretében apró kis szilánkokra törik. Berohantam a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót. Hogy lehet valaki ilyen szívtelen, aljas, gerinctelen csaló? Hangosan zokogva levágtam magam az ágyamra. Pár másodperccel késöbb odakint megszólalt a férfi hangja.
-Jól vagy, Tsukiko-chan? Mi a baj?
Inkább nem válaszoltam rá semmit. Értelmesen nem tudtam volna beszélni.
-Rosszul lettél? Várj, bemegyek!
Még egy pillanat, aztán nagy recsegve betört az ajtó. Ahogy arra néztem, Urahara holtsápadt arcát láttam meg.
-Lételemed, hogy mindent tönkretegyél magad körül?- kiabáltam rá.
-Te... hallottad, mikor telefonáltam? Azt nem úgy... nem akartam, hogy...- próbált védekezni igen szánalmas módon. Ha legalább bevallotta volna, amit tett...
-Ez mégis mi a fenére volt jó??? Végre valakit érdekeltem, erre te tönkrebasztad!
-Vedd már észre, hogy engem is érdekelsz! Nem akarom, hogy beszélje vele, mert gyűlölöm, amilyen a hangod akkor. Azt akarom, hogy nekem mondd, hogy "örülök, hogy érdeklődik". Azt, hogy akkor remegjen a kezed, ha én hívlak. Nem tudnál egy kicsit szeretni engem? Ilyen rettenetes ember vagyok? Pedig a parkban azt hittem...
-Kisuke?- néztem rá bizonytalanul. Ahogy megaláttam az arcát, legszívesebben addig öleltem volna, amíg újra el nem mosolyodik. Megcsókoltam volna, hogy megmutassam neki, hogy a parkban mit kellett volna tennie. Aztán rájöttem: semmi nem tart vissza. Első dolgom az volt, hogy lekaptam a fejéről a sapkáját. Látni akartam a szemeit. Pár percnyi csókolózás után vigyorogva a kezembe nyomott valamit.
-A telefonod. Hátha hív még az a Shuuhei kölyök.
-Kicsoda?- kérdeztem egy pici nevetéssel. Mit nekem valami bugyuta félisten, ha lehet hercegem is. Felkapott, kicipelt a bolt elé, aztán leült mellém és össze-vissza csókolgatott, ahol ért.
-Naah, Kisuke-kun, szúrós vagy! Finoman!
-Nem tetszik a borostám? Pedig olyan férfias...
-Tetszik, csak kicsit túlzásba viszed a kedveskedést.
-Mmmmm, Tsukiko-chan, olyan nincs! Szóval? Te is szeretsz engem?- kézdezte egy huncut kis mosollyal, aztán a nyakamat vette célba.
-Igen, szeretlek, de ha ki mered szívni a nyakamat, akkor megöllek.
-Imádlak, imádlak, imádlak.
-Idióta...
Lehet, hogy Urahara Kisuke egy idióta, de a saját, külön bejáratú idiótám.