2.fejezet

2.fejezet
(Bakura)

Meleg szél kapott belém. Döglesztő az idő, de én már rég megszoktam
ezt. A kamra füllesztő levegője után, szinte ez már kellemes.
Körbenéztem az újonnan szerzett csatlósaimon, az árnyvilág lényein.
Van közöttük árnyakra hasonlító fekete lények, olyanok, amik párbaj
szörnyekre hasonlítanak, óriási kígyók, pókok skorpiók, és olyanok is,
amikre egyáltalán nem lehet ráismerni. A kisebb szörnyek okosabbak,
a nagyobbaknak alig ha van eszük, de őket is lehet valamire használni.
Tökéletes a tervem megvalósításához.
- Remélem fáraó az első sorból nézed végig, hogy halnak meg a
barátaid! - üvöltöttem az égre nézve, majd gonosz nevetésbe csaptam.
Odasétáltam ahhoz a fickóhoz, aki a kaput nyitotta. A földön fekszik,
és haláltusáját vívja. Tudom, hogy az egyiptomiak mind idióták, de
hogy ennyire. A kapunyitáshoz emberi áldozat kell. Ezért is tudták az
ikonok kinyitni, és lezárni az árnyvilágot. De ezt nem tudta, így most
elég szar helyzetben van. Lehet, hogy valami mágus leszármazottja,
azért ment neki ilyen... könnyen... a nyitás. Vére befestette a homokot,
arca szürke, és ijedt volt. Már nincs sok hátra.
- Segítsen! - nyögte - Segítsen! Nem akarok meghalni!
Egy újabb hataloméhes hülye, aki nem tudja, hogy mivel játszadozott.
- Kaput nyitottál az árnyvilágba. Ceh. Még is mire számítottál? Az
árnyakat nem lehet csak úgy irányítani. Ki kell vívni a tiszteletüket!
Nekem is sokáig tartott ez. Pár hónap... év... ki tudja. Ott nem lehet
az idő elmúlását érzékelni. Minden sötét, és hideg, tele az emberi
vágyak mocsadékával. Alig vártam, hogy kikerüljek onnan. És most,
hogy kinn vagyok, nem vesztegethetem az időmet. Elővettem a
késemet, majd vigyorogva a pasasra néztem.
- Nee! - nyögte kétségbeesetten.
De nem érdekelt a könyörgése. Egy mozdulattal elhallgattattam.
Felálltam, és előre mentem.
- Indulunk! - jelentettem ki, mire minden árny összerezzent, majd
végül követni kezdtek - Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen
fáraó!
Alig, hogy elértem a közeli kis várost, már is beleütötték az orrukat a
fáraó sírőrzői. Nem értem, hogy ezek miért is léteznek már, ha a
fáraó rég halott. Gondolom féltek, hogy rossz kezekbe kerül a könyv. De nem kell aggódniuk. Nálam van a legjobb helyen.
- Bakura! - lépett ki a csatlósai közül Malik - Kérjük vissza a
könyvet.
Elég szar dolog belegondolni, hogy régebben vele szövetkeztem. Bár...
talán még hasznot húzhatok belőle.
- Oh, persze, persze. - gúnyolódtam - Elvehetitek... ha tudjátok!
Habozva néztek rám. Mögöttük a csatlósok már készültek a
támadásra.
- Na jó. - sóhajtottam - Akkor kezdem én. - néztem az egyik árnyra -
A fickót hagyjátok meg. A többit megölhetitek.
Az árnyaknak sem kellett több. Kis csapatunk felé vették az irányt.
Mikor a másik oldalon meglátták, hogy mennyien vannak, néhányak ijedtükben
futásnak eredtek, de olyanok is voltak, akik hősiesen állták a sarat. Nem értem minek ütik bele az orrukat olyanba, amihez nem értenek. Az emberek üvöltöttek, mint a veszett kutyák. A csontok roppantak, a bőr szétrepedt, esélyük sem volt. Én meg csak álltam, és néztem. Lassacskán elcsendesedett a csata. Végigsétáltam a vértől áztatott homokon. Szinte mindegyik kilehelte a  lelkét. Amelyik még élt zihálva próbált az életbe kapaszkodni, de
hiába volt minden próbálkozás. Malik felé vettem az irányt. A földön
hevert, és egy árny - kutya fejű, ló testű, gyík farkú - terült végig
rajta, hogy mozdulni se tudjon. Ki volt már fáradva, és tele volt
sérülésekkel. De nem olyanokkal, amibe belehalhatott volna. Ahogy
odaértem, az árny elhagyta a helyét, majd vissza kullogott a többi
közé.
- Malik Ishtar. - guggoltam le elé.
- Ezt nem bocsátom meg! - nyögte, de még mindig nem kelt fel.
- Nem is kell. - mondtam - Én sem tenném. De egyességet ajánlok.
- Egyességet? - nézett értetlenül.
- Igen. Visszakaphatod az ikonodat. Cserébe segítesz elkészíteni.
- És az miért lenne nekem jó? - kérdezte.
- Hm. A családod meghalt, vagy nem? Ugyanolyanok vagyunk. Önzőek
és nagyravágyóak. Tudom, hogy nem vágysz jobban másra, mint az
ikonra.
Gyűlölet lobban a szemébe. Én is ilyen voltam az első időszakban.
Mindent és mindenkit utáltam. Nem vágytam senki támaszára,
törődésére, aggódására.
- Hát jó. - álltam fel - Ha nem, akkor nem. Egyedül is el tudom
készíteni.
Azzal elindultam az árnyak felé.
- Várj! - tápászkodott fel - Domino Cityt akarod alapanyagnak?
- Igen. - válaszoltam kertelés nélkül, és vártam mi lesz a reakciója.
- Rendben. - mondta - Segítek neked.
Szövetkeztünk már egyszer, de akkor se bízok meg benne 100%osan.
Szóval nem szívesen fordítanék neki hátat, főleg, hogy miattam halt
meg a családja. Nem mintha annyira kedvelte volna őket. És ezt ő is tudja, hogy tudok erről. Sok rossz dolog történt vele, és ezt mind a fáraónak köszönheti. Csak úgy mint én, amikor elszakítottak a családomtól. Remélem Yugiék szenvedni fognak. Hátrahagytuk a vérben úszó sírőrzőket, majd az egyik sárkány hátán gyorsabb iramot diktálva elindultunk Domino Cityhez. Az új ikonok alapanyagához.