4.fejezet

 Hórusz elfeledett harcosa

3.fejezet

Nem láttam semmit, csak apám lökését éreztem, ahogy a házba taszított, engem és Yugit is.

Fel sem fogtam mi történt, már az egyik ellenséges lovas feldöntötte apámat, és betört utánam a házba. A fáraó lesokkolva nézte az iménti jelenetet. Tudta hogy életveszélyben vagyok, ám mégsem tehetett semmit, hiszen ezernyi katona választott el minket, akiken fáradhatatlanul próbált átjutni.
-Anzu!!! –kiáltotta torkaszakadtából Atemu, majd homlokán hirtelen fényes jel rajzolódott ki. Hórusz szemének jele.
Nem tudhattunk Atemu erejéről, hiszen ő maga sem tudott róla. Nem volt csuklóján az a karperec, ami normális esetben lepecsételte az ereje nagy részét, így az most előtört belőle. Villám sújtott le az égből, és a házon át, eltalálta a rám támadó lovas katonát. Az utolsó pillanatban mentett meg.
Feltápászkodtam a földről, és az ablakhoz rohantam hogy kinézzek az utcára.
-Uram atyám. –suttogtam elcsukló hangon.
Egy hatalmas, fényes szörny szállt le éppen az égből, a fáraó köré állva.
-Pusztítsd el őket Halakti! –adta parancsba a szörnynek Atemu. A szörny ekkor fölemelkedett, kinyújtotta aranyló karjait, majd vízhangos hangon megszólalt:
-Istenek fénye!
Ebben a pillanatban, fénysugarak milliója csapott le az égből, hamuvá zúzva az ellenség összes katonáját. Esélyük sem volt menekülni.
Vakító fényáradat támadt. A lovak nyerítése, a katonák kiáltozása vegyült, a fény sípoló hangjával. Majd a fény eltűnt, és az utcán lévő összes ellenséges katonának nyoma veszett. Akárcsak a hatalmas szörnynek, aki elpusztította őket. Mindenki lélegzet visszafojtva állt az iménti jelenettől ledöbbenve. Tátott szájjal figyelték a lován ülő, megrökönyödött fáraót.
-Mi volt ez? –suttogta Atemu döbbenten. Lenézett a kezeire. –Hogy csináltam ezt?
Megölte őket…mindet. A csatában is valószínűleg ez a sors várt volna rájuk, de így élőben látni, nagyon megrendítő volt. Mozdulni sem bírtam. Az utcán összegyűlt tömeg és egyiptomi katonák újjongása ébresztett föl engem és Atemut is a gondolatainkból.
-Éljen soká a fáraó! –ordították.
-Ja, éljen. –morogta Jyonouchi miközben kitápászkodott a papirusz bódé mögül.
Atemu döbbenten ült a lován. Hiába nézett rá értetlen, kérdő tekintettel Seto és Mahado, ő nem tudott válaszolni hogy mi történt az imént. Majd eszébe jutott miért is tudta előhívni ezt a szörnyet. Leszállt lováról, és a házunk felé sietett. Én még mindig megdöbbenten álltam odabent a házunkban. A lábaim reszketni kezdtek mikor felém tartott. Majd belépett a szobába.
-Jól vagy? Nem esett bajod?–állt meg előttem. Láttam a szemein, hogy őt is megrémisztette az iménti jelenet.
-I..igen… -bólintottam. Valamiért úgy éreztem, hogy tartok tőle. Hiába mentett meg, magam láthattam, hogy mekkora ereje van, és ez megrémisztett.
-Velem kell jönnöd. –kapta el hirtelen a karomat.
-Micsoda? De hová?
-A palotába. –vezetett ki a házból, majd felültetett a lovára.
-De nem mehetek. Mi lesz apámmal és…?
-Héj, mit művelsz vele?! –lépett közbe Jyonouchi, de a katonák egyből el is kapták.
-Hogy mersz így beszélni a fáraóval? –teperték le a földre.
-Héj, engedjenek el! –kapálózott a fiú.
Atemu felemelt a derekamnál, és felültetet a lóra. Majd mögém ült ő is.
-Indulás! -adta parancsba.
Még kérdezni sem volt időm, elvágtattunk. Tanácstalanul állva néztek utánunk az utcára kiözönlött emberek. Köztük apám is.
Mikor megérkeztünk a palotába, Atemu lesegített a lóról, majd a szobája felé vettük az irányt. Végig a karomat fogta, esélyem sem volt ellenkezni.
-Mégis hová vezet engem? –próbáltam tisztelettudó maradni, de a helyzet miatt ez nehezen ment.
-A szobámba megyünk.
-Hová?? –rökönyödtem meg –De… Én… én nem vagyok OLYAN lány!
-Ne félj, nem tervezek veled semmi „olyasmit”, csak muszáj kérdeznem tőled pár dolgot.
Értetlenül néztem az előttem igyekvő fáraóra. Nem bánt velem durván, mégis úgy éreztem, minden az akaratom ellenére történik. Tele volt sebekkel, amit a csatában szerzett.
-Uram, előbb a sebeit kéne…
-Azok várhatnak. –vágta rá, majd betessékelt egy ajtón.
Mikor a szobájába értünk, becsukta maga mögött az ajtót, és két őrre bízta, hogy senki ne zavarjon minket. Csak ez az egy szoba nagyobb és fényűzőbb volt, mint a mi egész házunk.
-Mi… miről szeretett volna velem beszélni felség? –Nyertem vissza a tisztelettudatomat.
-Anzu, kérlek, szólíts a nevemen.
-De.. én nem tehetem… mert..
-Kérlek.
Megdöbbentem mikor a szemeibe néztem, hogy ez mennyire sokat jelent neki.
-Rendben. –suttogtam. –A … Atemu.
-Köszönöm. –mosolyodott el. –Ne haragudj, amiért iderángattalak, de… amióta találkoztam veled, különös dolgok történnek.
-Velem is! –vágtam rá meglepetten.
-Mi az, ami veled történt? –lépett egy lépést közelebb hozzám.
-A legelső furcsaság az volt. –töprengtem. Valahogyan teljesen felszabadultan tudtam vele beszélgetni. –hogy megtaláltam az ön… vagyis a te nyakláncodat az ágyamon. Egyszer csak ott volt.
-Az lehetetlen. Nem vesztettem el a –nyúlt a nyakához, hogy leellenőrizze, hogy megvan-e még a nyaklánca, majd döbbenten nézett rám. –Tényleg nincs meg.
-Esküszöm, hogy nem loptam el! –bizonygattam. –Nem tudom hogyan került hozzám!
-Ne aggódj. –mosolygott. –Hiszek neked.
Nagy kő esett le a szívemről.
-Volt még más is? –kérdezte Atemu.
-Igen. –bólintottam. –Gyermek... sírást hallok már egy ideje. … -böktem ki végül és reménykedtem, hogy ne nézzen őrültnek. De Atemu nem felelt. Csak döbbenten meredt rám. Tudtam… egész biztos őrültnek hisz most.
-Én… –kezdett bele. –Én is szoktam hallani. –suttogta. -Napról napra egyre többször hallom, annak a csecsemőnek a sírását. És van még valami… mellé egy altató énekét is hallom.
-Altatót?? –lepődtem meg.
-Igen. Egy nő ilyenkor kedvesen beszél a kisgyerekhez, és dúdol neki egy dalt. De nem hallom mit mond, a dal szövegét sem értem, csak a nő hangjára emlékszem. Olyan a hangja, mint… a tied.
-Az én hangom? –lepődtem meg. –De az hogy lehet?
-Nem tudom… de téged hallak énekelni. És ez a szoba –mutatott körbe. –mindig ürességet éreztem mikor itt voltam, de most, hogy te is itt vagy, már nem érzem ezt az űrt.
Közellépett hozzám. Egész közel, majd lenézett rám.
-Mi valamiért összetartozunk Anzu. –nézet a szemembe. Szóról szóra a gondolataimat mondta ki. Olyan közel volt hozzám, én pedig olyan régóta vágytam már rá. A kezeim közé fogtam az arcát, majd közelhajoltam hozzá, és megcsókoltam. Legnagyobb megdöbbenésemre hagyta. Karjaival átfonta a derekamat, egész közel húzott magához, és visszacsókolt. Sosem gondoltam volna, hogy ez a jelenet valaha is meg fog történni. Nem érdekelt hogy hány nő volt már az életében, most úgy éreztem, csak én vagyok neki. Mintha régóta vártunk volna egymásra, úgy csókoltuk egymás ajkait.
Hirtelen erős fájdalom nyilalt a fejembe. Összeszorítottam a szememet, és eltoltam magamtól a fáraót. A fájdalom olyan erős volt, hogy térdre rogytam.
-Anzu, Anzu, jól vagy? –hallottam visszhangosan Atemu rémült hangját, ám a külvilág teljesen eltűnt körülöttem. Még élesebb fájdalom nyilalt a fejembe, és ezzel együtt egy emlékkép is. Magam előtt láttam, ahogy egy ismeretlen város utcáján fekszek sebektől tarkítva, ismeretlen ruhába, és szörnyek vesznek körül. Atemu pedig ott van velem, és elzárja a szörnyeket.
„Jó újra látni, Anzu.” Fordult felém mosolyogva.
Hirtelen kinyitottam újra a szememet. Ismételten a palotában voltam, Atemu pedig előttem guggolt, és elsápadt arccal szólítgatott.
-Anzu! Jól vagy? Mi történt?
Felemeltem a fejemet, és a szemeibe néztem rémülten.
-Én… ismerlek téged. –suttogtam, majd átkaroltam reszketve. –Atemu... –rebegtem megkönnyebbülten. –De jó hogy megtaláltalak. Már azt hittem elveszítelek.
Atemu semmit nem értett abból amit mondtam. Döbbenten hagyta, hogy átkaroljam. Az emlékeim visszatértek. Nem tudom, hogy kerültünk ide. Nem tudom mi ez az újfajta Egyiptom, de már tisztában voltam azzal, hogy ki vagyok.