5.fejezet

5.fejezet

Annyira gyűlöltem magam abban a pillanatban... A helyzet úgy állt, hogy valaki biztosan rosszul jár, valószínűleg Lavi. Elesettnek tűnt, minden mozdulata mintha egy kínszenvedés lett volna. Finoman megfogtam a kezét és maga felé fordítottam a fiút.
-Lavi, féltelek. Ugye tényleg nem lesz semmi bajod?
Megpróbált elmosolyodni, de mit ne mondjak, katasztrófa volt. Erősen átöleltem, ő pedig visszaölelt. Tényleg féltettem attól, hogy végleg elveszti azt a kedves önmagát, akit mindenki annyira szeret.
-Figyelj, ez nem a világ vége! Hamar találsz nálam százszor jobbat, aki a lábaid elött fog heverni.
-Biztosan... de most nem tudom elképzelni. Most úgy hangzok, mint egy idióta, igaz?- nevetgélt, de minden öröm nélkül. -Szeretlek.
Annyira szerettem volna én is ezt mondani.

Este mindent elmeséltem Allennek. Tudtam, hogy nem lesz dühös, vagy féltékeny, az valahogy ellentétes lett volna a személyiségével.
-De...- kezdte habozva. -Ha inkább vele szeretnél lenni, én teljesen megértelek.
Percről percre egyre jobban szerettem őt. Mosolyogva a vállára hajtottam a fejemet, mert nagyon nagy szükségem volt a vígasztalására és szeretetére, hogy kicsit kevésbé érezzem bűnösnek magam.
-Olyan jó, hogy van valaki, aki vár haza.- suttogta kedvesen. Belegondolva, tényleg jó érzés. Örültem neki, hogy volt valakim, akiről gondoskodhattam, de nagyon féltettem is őt. Allen különleges fiú volt, de a baj valahogy mindig megtalálta. Édes volt, ahogy minden kis kedves gesztusnak örült, olyan volt, mint egy kismacska. A könyvtárban, mikor ketten egymás mellett ülve olvasgattunk, még akkor is néha felém nézett, aztán mosolyogva visszatért a könyvéhez. Mikor végeztem, és elindultam visszatenni a könyvemet, a fiú felém kapta a fejét.
-Leah-chan, hova mész?
-Csak elrakom a könyvemet, nem fogok megszökni.- válaszoltam nevetve, mire Allen egy kissé elpirulva bólintott. Ahogy a polcok között mentem végig, megakadt a tekintetem egy éppen sietve távozó vörös hajú alakon. Lavi...
-Az nem Lavi volt?- kérdezte a hátam mögül Allen.
-De...
-Annyira szeretlek!- mondta Allen, aztán adott egy hatalmas maciölelést, amitől majdnem sikerült megfulladnom. Nevetve toltam el magamtól, hogy legyen annyi helyem, hogy megcsókolhassam. Allenben minden megvolt, amit kerestem. Mindenki pontosan összeillő párnak tartott minket, de én is így érztem. Egy este együtt feküdtünk az ágyában, mikor feltett egy kérdést.
-Mit szeretnél csinálni, ha legyőzzük a Grófot?
-Hát... jó lenne vidékre költözni, egy kis házba. Mindig városban éltem, szóval jó lenne. És majd gyerekeket is szeretnék. Elsőnek mondjuk egy kisfiút.
-Jól hangzik.
Folyni kezdtek a könnyeim. Csak végre sikerüljön legyőzni a Grófot...

*15 év múlva*
-Fiúk, futás befelé, kész a vacsora!- kiabáltam ki a kis ház ablakán. Két pillanaton belül vörös hajú, 5 év körüli kisfiú rontott be a konyhába. -Szivem, apa hol van?
-Mindjárt jön!- válaszolta nevetve a gyerek, de ebben a pillanatban a holt fáradt Lavi toppant be az ajtón. Gyorsan megcsókolt, aztán mindketten elmentek kezetmosni.
-Nah törpe, ki jön holnap látogatóba?- kérdezte mosolyogva.
-Allen bácsi!- válaszolta lelkesen a kicsi.
-Bezony, Allen bácsi. Hogy meg fog lepődni, hogy milyen nagy vagy!
Mosolyogva néztem őket. Soha nem gondoltam volna, hogy Lavi ilyen jó apa lesz, így fogja imádni a fiát. Le sem tagadhatnák, hogy rokonok! A gyerek első szava a strike volt, szóval a vér nem válik vízzé... Végül mindent megkaptam, amit szerettem volna, bár mással. De talán ez így volt jó... Mindig Allen Walker marad az első szerelmem és soha nem fogom elfelejteni, amit értem tett.