5.fejezet

 Hórusz elfeledett harcosa

(Katt a képekre a nagyobb méretért)

5.fejezet

Atemu semmit nem értett abból amit mondtam. Döbbenten hagyta, hogy átkaroljam. Az emlékeim visszatértek. Nem tudom, hogy kerültünk ide. Nem tudom mi ez az újfajta Egyiptom, de már tisztában voltam azzal, hogy ki vagyok.

Miért néz rám ilyen furcsán és idegenül Atemu?
Miért nem mond semmit?
Miért nem ismer fel?
Mi ez az egész?
- A… Anzu, biztos jól vagy? – kérdezte gyanakodva, kissé távolabb húzódva tőlem, majd felállt a földről.
- Hahó! – álltam elé és kalimpáltam a kezemmel a szeme előtt. – Én vagyok, nem ismersz meg?
- Igen… Tudom hogy ki vagy – nézett rám sandán a fáraó. – Miért felejtettelek volna el ebben a pár percben?
- Nem, nem úgy értem! – fogtam meg a kezét, majd mélyen a szemébe néztem. – Én vagyok! – ismételtem.
- Lehet jobb lenne, ha inkább mégis magázódnánk – mosolygott értetlenül, miközben zavarában a fejét vakarta.
- Elég legyen ebből! – szorítottam meg a kezét, és húztam közelebb magamhoz miközben távolodni próbált. – Miért nem ismersz föl?! Mi folyik itt?
Elengedtem a kezét, majd eltökélten a szemébe néztem, és elkezdtem kilazítani a ruhámat.
- N... nem azt mondtad az előbb, hogy nem vagy OLYAN lány…? – kérdezte elpirult arccal, majd elfordította inkább a tekintetét, mert végül az egész felső testemről lekerült a hosszú egyiptomi ruha.
- Nézd meg ezt! – szóltam rá, de ő nem mert rám nézni, ezért megfogtam a kezét és a tenyerét az oldalamhoz érintettem. Pont oda, ahol egy karmolás heg volt.
Ekkor megdöbbenve és vörösre pirult arccal, az oldalamra nézett.
- Mi ez? – kérdezte.
- Nem emlékszel erre a hegre? – kérdeztem vissza. – Egy szörny rám támadt mikor Dominó városban elszabadultak. Te mentettél meg. Te kötözted be a sebemet, te vittél el onnan, te voltál, aki vigyáztál rám… - mély levegőt vettem, és békésen a szemeibe néztem. – A feleséged vagyok, nem emlékszel?
- N… nem – húzta el a kezét. – Ne haragudj Anzu, de szerintem kicsit le kéne pihenned, mert…
- Értem – kötöttem vissza a fölsőmet, majd gondterhelten lehorgasztottam a fejemet.
Úgy éreztem tehetetlen vagyok. Nem értettem semmit. Emlékszem még tisztán, hogy tegnap este még közösen feküdtünk le az ágyunkba, aztán most meg itt vagyok, egy teljesen másik életben.
Mi ez a hely?

Bakura csöndben ült egy szikla tövében, egy domb tetején, az alatta elterülő, füstölgő Kuru-Eruna romjait nézve.
- Mit tehetnék még? – tűnődött. – Már kiiktattam az isteneket, megmásítottam a múltat… mit kellene még tennem, hogy életben maradj Kuru-Eruna?
Lehunyta szemeit. Szája gúnyos mosolyra húzódott, majd démonian felkacagott.
Nevetve állt fel a földről és lenézett vigyorogva a füstölgő falu romjaira.
- Ugyan már – dobta le a kezében lévő köveket a mélybe. – Ez csak egy falu.
Megfordult, és anélkül hogy hátranézett volna, elsétált. Arcáról egy percre sem tűnt el a keserű mosoly.
Nem tudom hová tartott, de hamarosan magamtól is rájöttem. Bakura dühe forrongott. Egy évezredek óta megnyugvást nem lelő szellem, aki bosszúra szomjazott, de legfőképpen arra, hogy élje régi, megszokott, bűnös tolvaj életét a falusiakkal együtt.
Ám ez a vágya a faluja lerombolásával összeomlott. Mindegy hányszor tekeri vissza az időt, mindegy min változtat a múltban… a falu sorsa az, hogy elpusztuljon, és az ő sorsa hogy a lelke megnyugvást leljen. Ez minden lélek sorsa… Ám Bakura nem az a személyiség, aki belenyugodna olyan dolgokba, mint végzet, vagy felsőbb erő.

- Héj – szólalt meg békés hangon Atemu, majd kezével felemelte a fejemet az államnál. – Ne légy szomorú. Nem akartalak megbántani.
 A szobában álltunk, néma csöndben, egymással szemben.
- Olyan távolinak tűnsz –suttogtam. – Ki az, aki ezt tette velünk?
A kérdést szinte ki sem mondtam, a palotában riadót fújtak, majd egy hatalmas robbanást hallottam, és a szoba ahol voltunk, berobbant.
Mindenfelé törmelék darabok repültek, és éreztem, ahogyan a lökéshullám feldönt. Végigcsúsztam a talajon. Mindenfelé füst és vakolat hullt alá. Majd egy nagy csattanást hallottam. Felkaptam a fejemet, és a gomolygó porfelhőben észrevettem két alakot.
A lélegzetem elszorult és szemeim elkerekedtek a döbbenettől.
Bakura érzéstelen tekintettel állt Atemu fölött, egy karddal átszúrva a vállát. A falhoz szegezve ezzel a fáraót.
- Neee! – sikítottam rémülten. Ahogyan a lábam bírta rohanni kezdtem a férjem felé.
- Miért nem vagy képes békén hagyni? – nézett le a fáraóra Bakura rezzenéstelen arccal.
- Nem… nem is ismerlek – nyögte Atemu miközben igyekezetett kibírni a fájdalmat, amit a kard okozott neki.
- Miért nem vagy képes megóvni egy egyszerű falut? – folytatta Bakura nem figyelve Atemu válaszára. – Miért nem vagy képes kilépni az életemből? Miért állsz folyton az utamban? Csak egy egyszerű falura kellett volna vigyáznod, egyszerű királyként! De te erre sem vagy képes! – ordibált most már Bakura és méginkább beleszúrta a kardot Atemu vállába.
Ekkor értem oda hozzájuk. Elkaptam Bakura szabad kezét.
- Hagyd őt békén! – kiabáltam rá dühösen, miközben próbáltam elrángatni Atemutól.
- Tűnj már innen némber! – lökött félre egy laza karmozdulattal. A falnak estem majd a padlóra zuhantam.
- Elég legyen! – kapta el Bakura kardot tartó kezét, Atemu. Maradék erejével dühösen fölállt, homlokán pedig egy jel kezdett kirajzolódni.
Lökéshullámot éreztem. A terem megtelt fénnyel, és a testem is fényben égett. Rajtam pedig papnői ruha kezdett megjelenni.
- Mi ez? – néztem végig magamon majd a szobán.
A helyzet kísértetiesen emlékeztetett arra, mikor Hórusz harcosa először feltűnt.
- Mit keresel itt Bakura!? – vonta kérdőre dühösen Atemu. Ez a hang valahogyan úgy csengett, mintha a „régi” Atemu lenne.
Sólyom rikoltását hallottam, és a szobában villámok kezdtek cikázni.
- Mi folyik itt? – húzódtam félre rémülten egy felém csapó villám elől.
- Bakura! – kapta el Atemu a tolvaj király torkát, majd a falhoz lökte.
Mintha megfeledkezett volna vérző válláról úgy tette mindezt. Szemei aranysárgán kezdtek világítani, és a hangja is végtelen gyűlölettel csengett.
- Atemu elég! – kiáltottam rá.
Eszembe jutott a múltkori eset, mikor először vált Hórusz harcosává, és elvesztette uralmát maga fölött. Emlékeztem még arra a csatára. Rémisztő, sólyomszörnyeteg burkolta sötétbe Egyiptomot akkor. Atemu volt ez a szörnyeteg. Mivel a karperec megsérült Atemu kezén ezért nem nyomta el az ereje nagyészét, és a sólyom kiszabadult… Várjunk csak! A karperec!
A csuklójára néztem, amivel erősen markolta Bakura torkát.
-Nincs rajta a karperec! –kiáltottam rémülten.