1.fejezet

1.fejezet

Nehezen ébredtem fel. Sajgott a fejem, ráadásul gyengének is éreztem magam. Lassan nyitottam ki a szemeimet, de nagyon szédültem. Nem értettem, hogy mi ez az egész, olyan érzésem volt, mintha a fejemet teljesen kiürítették volna. Bár elég nehézkesen, de ülő helyzetbe szenvedtem magam, aztán körülnéztem. A szoba kicsi volt, de otthonos. Minden teljesen normálisnak tűnt, kivéve egy apróságot: egy fiú ült a sarokban álló széken és csendesen szunyókált. Kis vörös... Az egyik szemén takarás, fejpánt, fülbevaló. Első pillantásra egy kalóz jutott eszembe róla, de ráadásul iszonyú helyes is volt. Halkan kuncogtam egyet, mire a fiú mocorogni kezdett, aztán álmos tekintettel rámnézett.
-Jó reggelt!- köszöntem neki mosolyogva, ő pedig hozzám rohant és átölelt. -Ne haragudj, de ismerjük egymást?- kérdeztem a nevetés határán.
-Eh? Rika-chan, mi a baj? Lavi vagyok.
Nagyokat pislogva néztem rá. Akárhogy akartam emlékezni rá, nem ment.
-Rika-chan, semmire nem emlékszel? Egyáltalán?
-Nagyon sajnálom, nem akartalak elkeseríteni... de mi történt velem?
-T-tudod, akumák támadtak ránk. Rengetegen voltak, nehezen bírtunk velük. Te véletlenül megcsúsztál és beestél egy tóba. Utánad ugrottam, de már eszméletlen voltál.
-Meddig voltam eszméletlen?
-Három napig.
A fiú gondterhelt arccal nézett rám.
-Mondták már, hogy nagyon szép szemed van?- kérdeztem mosolyogva, amivel sikerült kicsit zavarba hoznom Lavit. -Jut is eszembe, mi milyen kapcsolatban vagyunk? Rokonok? Barátok? Járunk?
-Hát...- kezdte. -... barát félék vagyunk, azt hiszem.
-Remek, remek! Sokat vagyunk együtt?
-Eléggé.
-Voltunk már együtt a tengernél?
-Igen.
-Szoktuk ünnepelni egymás szülinapját?
-Hát... tulajdon képpen igen.
-Van háziállatunk?
-Nem, itt nem igazán lehet állatokat tartani.
Órákon keresztül bombáztam kérdésekkel, de ő csak türelmesen válaszolgatott. Úgy tűnt, ő tényleg mindent tudott rólam, szóval biztosan nagyon közeli barátok vagyunk. Jókat nevettünk, közben végig Lavit figyeltem. Ahogy kacagott, a vörös hajtincsek táncoltak az arca körül. Annak ellenére, hogy azt mondta, hogy barátok voltunk, kezdtem kételkedni abban, hogy nem éreztem semmi többet iránta. Vicces kis történeteket mesélt, aztán úgy döntöttünk, átnézzük a szobámat, hátha segít emlékezni. Minden kis zugot átnéztünk, végül még az ágy alá is benéztem.
-Lavi-kun, nem tudod véletlenül, hogy mi ez a doboz?
-Fogalmam sincs.
A dobozban olyan dolgokat találtam, amiket az ember normális esetben nem eldugva tart. Volt benne rengeteg plüss játék, üdvözlőlap, egy nyaklánc és egy kis zenedoboz.
-Nézd milyen szépek!- mutattam a fiúnak, akinek még a lélegzete is elállt. -Nem tudod véletlenül, hogy ezek mik, és miért tartok őket az ágy alatt?
-E-ezeket mind tőlem kaptad...
-De...- kezdtem bizonytalanul. -...akkor miért az ágyam alatt tartottam őket? Össze voltunk veszve, igaz?
-Hehe, pontosan!- válaszolt vigyorogva a fiú. -Kicsit összekaptunk, szóval fogtál mindent, amit tőlem kaptál, beraktad ebbe a dobozba és bevágtad az ágy alá.
Felpattantam a földről és erősen magamhoz szorítottam a fiút.
-Ne haragudj, Lavi-kun! Nem emlékszem a veszekedésre, de biztosan nem akartalak szándékosan bántani! Nagyon sajnálom, ha valami olyat mondtam, vagy tettem, ami miatt te rosszul érezhetted magad!
Egy szelíd mosollyal nézett le rám, aztán mikor visszamosolyogtam, finoman megcirógatta az arcomat. Éreztem, hogy elvörösödök...
-Ohh, Rika-chan, te elpirultááá~l! Nyehe... Milyen aranyooo~s!
Hát hogy lehet ellenállni egy ilyen édes mosolynak? Egy puszit nyomtam az arcára, mire egy pillanatra döbbent arccal nézett rám.
-R-rika-chan...?
Most rajta volt az elpirulás sora. Mikor magához tért, kuncogni kezdett. De most komolyan, hogy bírtam ki, hogy csak barátok voltnuk? Rejtély...