Hórusz elfeledett harcosa

(Katt a képekre a nagyobb méretért)

6.fejezet

-Szedd a lábad Yugi! –sürgette barátját Jyonouchi.
Futva haladtak át az utcán felgyülemlett tömegen. Mindenki még az előbbi látványtól lesokkolva figyelte az eget. Attól a látványtól, mikor Atemu megidézte Halaktit, és a támadó ellenséget egy pillanat alatt porrá zúzta.
- Jyonouchi gyalog sosem érünk oda! –kapkodta a levegőt Yugi. –Az egész városon át kell captatnunk!
-Nem érdekel! A fáraó elrabolta Anzut! Ki kel szabadítanunk!
-Mégis mit akarsz tenni? A palotába nem fogunk tudni bejutni az őröktől!
Jyonouchi hirtelen megtorpant. Yugi beleütközött a fiúba, majd felnézett rá.
-Most meg miért áltál meg? –kérdezte.
-Odas! –mutatott a palota irányába. –Mi az a fényoszlop az égen?
Sötét felhők kavarogtak a távolban, sötétbe burkolva az eget.
-A palotából jön! –kiáltott Yugi rémülten. –Siessünk Jyonouchi!! Anzu nagy veszélyben lehet!

Most mi lesz? Mi lesz, ha elszabadul?
Rémülten kuporogtam a szoba egyik sarkában, hogy elkerüljem a szikrázó villámokat. Tétlenül figyeltem az eseményeket. Atemu lelkében a pecsét felszakadt. Egy sólyom sikolya vegyült a levegőben, és az égen sötét felhők kavarogtak.
Minden úgy zajlik, mint annak idején...
-Atemu elég! –kiáltottam remegő hangon. – Hagyd abba! Meg fogod fojtani!
-Na mi az, nagy fáraó? –préselte ki Bakura magából a szavakat gúnyos mosollyal az arcán. –Ennyi kell, hogy kiszabaduljon belőled a szörnyeteg? Remélem, kinyírod magad, most hogy nincs rajtad a karperec. Hogy őszinte legyek már kezd elegem lenni belőled…
A fáraó nem felelt.
A szemei félelmetesek voltak. Vörösen izzottak és már csak egy egészen kicsi választotta el attól, hogy fékezhetetlen szörnyeteggé alakuljon.
Féltem tőle… ilyenkor nagyon féltem tőle.
Valami elpattant a levegőben. Mintha megrepedt volna a tér. Sötét füstölgő massza kezdte beborítani a szobát. Akárhol felismerem ezt… csakis az árnyak hömpölyögnek így.
Ezek szerint a mi világunk és az árnyak közti tér megrepedt! Atemu tette volna? De miért? Mi célja idehívni az árnyakat??
Hórusz harcosa miért a sötétet hozza el?
-Sötét a szíved. Mindig is az volt. –sziszegte Bakura elégedetten mosolyogva.
Egy rántással elkapta Atemu karját, és éles kést szegezett a torkához.
Ekkor a szoba felvillant, és nem láttam többet. A villámok, az árnyak... minden eltűnt, én pedig egy fényes térbe kerültem.
Csend volt. Felálltam a földről, és körbenéztem. Gyereknevetésre lettem figyelmes. Egy apró kisfiú futott el mellettem, vidáman nevetgélve. Úgy nézett ki, mint Atemu. Majd egy magas alak felkarolta.
-Akunumkanon. –hőköltem hátra. Ez tehát Atemu gyerekkorának egy részlete? Csupa vidámság és gondtalanság.
Majd gyerek sikolyt hallottam. Akunumkanon és a kisfiú eltűnt, és egy másik térbe kerültem. Sötét volt és hideg. Egy fehér hajú kisfiú sikoltott. Bakura volt az…
Hát ez a különbség köztük. Ez a végtelen nagy szakadék kettejük gyerekkora és élete közt.
Sosem érthetjük meg Bakura fájdalmát és dühét. Hiszen mi sosem éltünk át hasonló kínokat.
Sólyom sikoltott. A bestia ezek szerint kiszabadult a férjemből.
-Atemu!! –kiáltottam, de semmit nem láttam. Tudtam, hogy még mindig a szobában lehetek.
Furcsa ruha borította a testemet.
-Ez a papnői ruha. –néztem végig magamon.
De nem volt időm sokáig töprengeni, eltökélt arccal, elindultam egy pont felé. Arra kell lennie Atemunak…
Kinyújtottam a kezemet, és egy hirtelen mozdulattal kinyúltam a fénybe.
Ebben a pillanatban eltűnt a világosság és döbbenten vettem észre hogy Atemu karját szorítom. Azt a kezet, amivel Bakura torkát szorította.
Atemu meglepetten nézett rám. Már nem láttam a szemében a fékezhetetlen dühöt. Mintha így papnőként képes lettem volna kordában tartani Hórusz harcosát.
-Anzu. –suttogta döbbenten.
Ő volt az... visszatértek az emlékei. Az én régi Atemu-m volt az!
Bakurát egy könnyed mozdulattal félrelökte, majd hirtelen átkarolt.
-Anzu.. hát itt vagy? Már mindenütt kerestelek. –szorított erősen.
Hihetetlen volt… már azt hittem elveszítem örökre, erre újra itt van.
Csak bólintani tudtam a megkönnyebbüléstől.
-Igen, itt. –feleltem.
-Örülök, hogy mind együtt! –csattant fel Bakura gúnyos hangja a háttérből. Hirtelen erős rántást éreztem, kiszakított a férjem karjaiból, és ellökött. Még reagálni sem volt időnk, egy nyakláncot mutatott fel a fáraó felé.
Atemu nyaklánca volt az, amit még régen tőlem kapott!!
-Menj a pokolra fáraó! –kiáltotta. A lánc ekkor fényleni kezdett és Atemu teste egy villanással eltűnt a szobából.