2.fejezet

2.fejezet

Hisztiközeli állapotban mentem haza. Hogy lehet, hogy Jiraiya ennyire félreismert? Gusztustalan féreg, perverz állat, utolsó szemét... és mégis. Nehéz volt beismerni, még magamnak is, de tényleg volt benne valami, amitől hihetetlenül... Milyen is volt? Vonzó, talán. Erősen megráztam a fejemet. Mégis hogy juthat ilyen az eszembe? Annyian vannak, akik jóképűbbek, okosabbak, megbízhatóbbak, mint ő. Tényleg, nem mondhatni, hogy egy leányálom! Nem is kell nekem! De most kit is győzködök? Persze, tudom, hogy nem kell nekem. Egyáltalán hogy merült fel, hogy kellhet? Nem vagyok belé szerelmes, vagy ilyesmi.

Reggel még mindig kissé morgolódva indultam el dolgozni. A kis zöldséges, ahol dolgoztam, nem volt a világ legizgalmasabb helye, de mégis szerettem. Volt benne valami kedves egyszerűség. Még alig kezdődött el a munkaidőm, az időjárás úgy döntött, keresztbe tesz nekem. Egyértelmű volt, hogy nemsokára jó nagy esőt kapunk, szóval gyorsan elkeztem kihúzni a hatalmas, nehéz ponyvát a kint álló zöldségek és gyümölcsök fölé. Minden erőmet beleadtam, de a szél is nehezítette a helyzetemet.
-Oh, a fenébe már...- morogtam, mire hirtelen felbukkant Jiraiya, és szó nélkül ő is elkezdte húzni a ponyvát. Természetesen ketten pillanatok alatt végeztünk.
-Akkor én most megyek is!- mondta mosolyogva, de mielött elmehetett volna, elkaptam a kezét. Kérdőn nézett rám.
-Mindjárt esik, maradj inkább itt!
Csendesen ücsörögtünk egy darabig egymás mellett. Felé sandítottam. Mikor észrevette, el mosolyodott, én pedig félre kaptam róla a tekintetemet. Hangosan nevetni kezdett.
-Idióták vagyunk.- mondta végtelen jókedvvel.
-Jiraiya, ne merd azt mondani rám, hogy idióta....
-Nem, nem te vagy idióta, hanem mi.
Egyáltalán nem értettem, hogy ezzel meg mit akart mondani.
-Nézz magunkra. Már rég egy párnak kellene lennünk.
-Jiraiya, fogd be!!!
-Nem, most komolyan. Szeretlek
Olyan őszinte arrcal nézett rám, hogy nem tudtam kételkedni benne.
-Én... én is szeretlek, baka.

**néhány hónap múlva**
-Vigyázz magadra, rendben?- kérdeztem, erősen átölelve Jiraiyat.
-Nem lesz semmi bajom, könnyű küldetés lesz. Figyeld meg, három nap és itthon vagyok!
-Hiányozni fogsz!
Gyorsan megcsókolt, aztán elsétált. Egy szomorú fintorral elindultam dolgozni. Idegesített, hogy mindig őt küldték a lehető legmesszebb lévő küldetésre. Már pár órája dolgoztam, mikor Orochimaru jött oda a bolthoz.
-Áhh, Orochimaru-san! Mit adhatok?
Szépen elsorolta, hogy mit kér, én pedig segítettem neki válogatni.
-Érdekes...- kezdte mosolyogva. -...eddig még sosem irigyeltem Jiraiyat.
-Hmm? Ezt most nem értem.
-Hát... nem is tudom, hogy hogy fogalmazzak. Jiraiya természetesen remek fickó, de sajnos nem valami éles eszű, vagy megbízható. Mondhatni, egy link alak. Én nem akarom bírálni, távol álljon tőlem, de szerintem át kellene gondolnod a választásodat, ha érted, miről beszélek. A legjobbakat kívánom nektek, bár azért a közös küldetéseinken láttam már, hogy ő... nem feltétlenül a tartós kapcsolatokat keresi.
Zavart arccal néztem rá. Fizetett, aztán a szatyorral a kezében elindult, de még visszafordult egy mosollyal.
-Viszlát, Rie-chan!

A nap további részében Orochimaru szavain gondolkodtam. Kicsit úgy tűnt, mintha direkt rosszakat mondott volna Jiraiyaról. De biztos nem! Ez annyira gyerekes húzás lett volna a részéről. Viszont hogy Jiraiya mit csinálhat küldetések alatt... De biztosan semmi rosszat! A csajozással akkor állt le, amikor összejöttünk. Minél tovább gondolkodtam, annál kevésbé tudtam, hogy végülis mit hiszek el és mit nem. Talán Orochimaru csak tud valamit, amit én nem és nem akarja, hogy nagyot koppanjak. Bár Jiraiya nem lehet ennyire... uhh.

Remegve vártam Jiraiyat a falu kapujában. Órák hosszat bámultam az utat, mire végre megláttam őt. Őrült módon rohanni kezdtem, és a nyakába ugrottam. Ahogy visszaölelt, sunyi módon egy nagyot csapott a fenekemre.
-Ennyire hiányoztam?- kérdezte nevetve. -Ugye ma nálam alszooo~l?
-Hááát... na jó!
Aztán eszembe jutott, amit Orochimaru mondott.
-Mi ez az arckifejezés? Haragszol valamiért?
-Miért, csináltál valamit, amiért haragudnom kéne?
-Nem, tudtommal jó fiú voltam!- válaszolta vigyorogva, mire én is elmosolyodtam. De ha tett volna valamit, egyáltalán bevallaná?