- Ki találta ki azt, hogy „a hasadra süt a nap”? Ez a szemem! - morogtam magamban a durva ébresztés miatt. Nyöszörögtem egyet, majd megpróbáltam az óráról lenézni az időt, ami elég nehézkesen ment, hiszen az álmosságtól homályosan láttam.

- Még csak 5 óra? Akkor még alszok egy kicsit- ásítottam, majd becsuktam a szemem és visszabújtam a takaró alá.

- Mi ez a finom illat? - mondtam magamban miközben folydogáló orrnedvemet, szívogattam vissza, közben 180 fokos fordulatot véve.

 - És még selymes is - tettem hozzá miután a kezeim hozzáértek a jó illat forrásának. Nemsokára automatikusan egyre közelebb húzódtam a jó illat adójához. Kíváncsiságom felülmúlhatatlan, így hamarosan elkezdtem kezemmel kutatni ennek a selymes tárgynak a végét, s nemsokára rájöttem, hogy ez a valami nem is olyan kicsi, mint ahogyan elsőre sejtettem, mikor már teljesen hozzásimultam annak a valaminek.

- Mi lehet ez? - tapiztam tovább csukott szemmel, majd teljesen, rés nélkül odahúzódtam ahhoz a nagy valamihez.

- Az már biztos, hogy nem a macskám; ahhoz túl nagydarab. Nade akkor ki feküdhetett ide? - kezdtem komolyan morfondírozni. - Ő lenne az? Nem! Az kizárt! - vitattam meg magamban. Közben erősen gyűltek a ráncok a homlokomra. Kíváncsiságom hamar elűzte az álmosságot a szememből. Rájöttem: ki kellett nyitnom pilláimat. Pár másodperces nehézkes fókuszálás után szembesültem a ténnyel, hogy most eléggé pirulok és pár dolog megjárta a fejem miközben „eszméletlen” állapotban tapiztam. Hirtelen felpattantam az ágyból, s a takarót is magammal rántottam. Enyhén vicsorogtam zavaromban, majd rájöttem: az illető észre sem vett. Pár percig tétlenül álltam, közben tanakodva: Most mit is tegyek?

Végül is négykézláb óvatosan visszamásztam az ágyba és figyeltem Őt. Kékes haja csillogott a beszűrődő napfényben, kidolgozott felső testét sem fedte el a takaró. Békésen aludt tovább, s Én figyeltem percről-percre. Hirtelen már nyoma sem maradt nálam haragnak, idegességnek, kételyeknek. Már csak a tiszta elvarázsoltság maradt, egy kis pírrel az arcomon.  Mire észbe kaptam volna, már fölé hajoltam és vészesen gyorsan közeledtem felé. Arcom egyre közelebb került az övéhez. Már csak pár centiméter maradt közöttünk mikor hirtelen kipattantak a szemhéjai és a tekintete az enyémbe fúródott. Egy pillanat múlva azon kaptam magam, hogy Én vagyok alul, és a kékesen csillogó haja az arcomba omlik.

- Te meg mit keresel a szobámban? - förmedt rám idegesen, miközben a karjaimat a puha ágyba préselte és a csípőmre ült. Csak a fejemet tudtam mozgatni miközben hatalmas, döbbent szemekkel meredtem rá.

- M-mi? - kérdeztem teljesen ledöbbenve, hogy jól hallottam-e. Nemsokára önkéntelenül is, kínomban elnevettem magam.

- Min nevetsz? – vicsorgott rám, mint egy veszett eb.

- Rajtad. Vagyis alattad - ugrattam miközben a nevetésem hahotázássá fajult.

- Mit akarsz? - meredt rám unott tekintettel, mintha Ő lenne a főnök

- Inkább az a kérdés, hogy Te mit akarsz! - próbáltam lenyugodni, de újra előtört belőlem a nevetés miközben az értelmes arckifejezését néztem. Nemsokára már könnyezni is kezdett a szemem.

- Kislány! Ha jót akarsz, ne játssz az idegeimmel!

- Értem. Hiperfül! Nézz körül! Ez az Én szobám! – hahotáztam szaggatottan még abba a mogorva képébe

- Ha jót akarsz, ne nevezz így mégegyszer! - morgolódott tovább, és próbált rám ijeszteni. Hát nem sikerült neki. Kínos csönd telepedett a szobára. Hallottuk egymás lélegzetét. Vártam, hogy mikor szólal meg. Végül meguntam és változtattam vigyorgó arckifejezésemen.

- Leszállnál rólam? Tudod nem vagy éppen pehelykönnyű! - mordultam Én is fel. Nemsokára lemászott rólam és sértődött képpel kiment a szobámból, közben az orra alatt morogva valamit. Engem elfogott a röhögés amint Kanda sértődéses jelenete eszembe jutott. Ennek eredményeként az ágyon fetrengtem, közben kedvenc kispárnámat szorongatva. Pár perc múlva felkeltem, megdörzsöltem könnyes szemem, összeszedtem a ruháimat és indultam zuhanyozni. Mikor beléptem a fürdőszoba ajtaján olyat láttam, amit talán nem lett volna szabad: Kanda épp szemben állt velem anyaszült meztelenül. Hirtelen a vérnyomásom az egekbe szökött, szívem háromszor gyorsabban lüktetett, és a torkomban egy hatalmas gombóc akadályozta meg hangszálaim rezgését. Egy perc bambulás után igyekeztem nem rá nézni. Hirtelen hátat fordítottam neki és becsuktam az ajtót, halk „bocsi-bocsi-bocsi” kíséretében. A szívem még mindig hevesen dobogott és a fejemen tojást lehetett volna sütni. Sápadt-fehér arcom most tűzlabda színű volt. Gyorsan elsiettem a helyszínről egyenesen a szobámba. Ott meredten el kezdtem bámulni a padlót, de hiába: mindig csak a látvány jutott az eszembe. Nemsokára Anya jelent meg a szobaajtóban.

- Te veled meg mi történt? Ilyenkor szoktál zuhanyozni nem? - kérdezősködött Anya kedves mosollyal az arcán, majd észrevette, hogy tűzvörös a fejem.

- Mitől pirultál el ennyire? – faggatott tovább. Ezután közel hívtam és belesúgtam a fülébe, hogy mi is történt. Nemsokára hangos nevetésbe fogott.

- Csak ennyi történt? Egyszer majd úgy is nézned kell ilyet – kezdte a szokásos „égjünk még jobban” szövegét. – Sőt… - vigyorgott

- Nade Anya! Ne mondj már ilyet! – kezdtem el kétségbe esetten vitatkozni vele, habár tudtam: felesleges. Anyu tovább nevetett, majd közelebb hajolt és ezt a kérdést szegezte hozzám:

- Mondd csak! Tetszett a látvány?

- Ehh… - kezdtem pirulni még jobban. Gyorsan hozza valaki a sütnivaló reggelit! Nem fogyasztok áramot és mégis sütök! Olcsó!

- Ne kérdezz már ilyeneket! Így is majd’ ki gyulladok… - néztem rá kérlelő szemekkel.

- Jól van. Akkor nem faggatlak - mondta és én kifújtam magam: Hál’ Istennek!

- Csak még egy kérdésem lenne - szólalt meg pár perc némaság múlva.

- M-mi lenne a-az? – kezdtem félni. Jogosan.

- Mekkora van neki? – erre a kérdésre megint kigyulladt a fejem, és a szemem is majd’ kiugrott a helyéből. Még szerencse, hogy éppen akkor nem ittam semmit. Szép szökőkút lettem volna.

- H-honnan tudnám! É-én nem néztem AZT! – próbáltam menteni a menthetőt. Hevesen kapkodtam az oxigént, mire Anyu ismét elnevette magát, majd megsimogatta a fejem.

- Jól van kislányom. Nem zaklatlak tovább. Megyek, mert odaég a reggeli - azzal kiment a szobámból és a fürdő felé vette az irányt, majd bekiabált:

- Kanda! Ha kész vagy szólj Ayano-nak! Köszi! – Nemsokára Kanda jelent meg az ajtómban mogorva fejjel és durván közölte velem: mehetek. Én, amikor csak megláttam Kandát elpirultam kicsit. Lezuhanyoztam és elindultam volna lefelé a lépcsőn, de valaki hirtelen odaszögezett a falhoz. Nyekkentem egyet, miközben a hátam roppant egyet. Nem nagy meglepetésemre Kanda volt az. Ki más lehetett volna?

- Most meg mit akarsz? – kérdeztem és közben próbáltam nem elpirulni. Kivételesen sikerült.

- Ha ezt elmondod valakinek: kinyírlak! – nézett rám fenyegető szemekkel miközben az arca nagyon közel volt az enyémhez. Minden lélegzetvételét éreztem az arcomon. Szürkés szeme az enyémbe fúródott. Hirtelen megint elöntött a meleg és úgy éreztem, hogy valamit vissza kellene szólnom neki. Nyeltem egy nagyot majd pókerarccal beszóltam neki:

- Ma reggel mostál már fogat? – Kanda elképedve nézett rám egy pillanatig, majd újra visszatért az alap arckifejezéshez. Nemsokára nagy kegyesen elengedett és elindult volna lefelé. Én gyorsan utána nyúltam, megfogtam iskolai egyenruhájának végét, és halkan a fülébe suttogtam:

- Ne aggódj! Nem mesélek róla senkinek. Ez nekem is ugyanolyan égő lenne – majd visszaegyenesedtem, közben elengedtem és elindultam utána a lépcsőn…

- Jó reggelt Allen! – köszönt nagyokat ásítva Lavi, közben hajtövét vakarászta.

- Jó reggelt Lavi! Kérsz egy kávét? – kínálta meg barátját Allen teljesen fitten.

- Nem. Köszi –intette le. Majd eszébe jutott valami.

- Tényleg! Yuu hol lakik? - érdeklődött miközben leült az asztalhoz, fejét az asztal tetejére hajtva.

- Ma reggel beszéltem Komuival. Azt mondja Kandát berakta az egyik osztálytársunk mellé - válaszolt miközben bekészítette a reggeli adag kávét.

- Na és kihez? - kérdezősködött tovább még álmosan. Allen zavartan nevetett egyet, hiszen tudta, hogy Lavi ki lesz akadva rajta. Bekapcsolta a kávéfőzőt, majd leült Lavival szembeni székre. Fejét unottan egyik karjára támasztotta és úgy válaszolt:

- Hát Én úgy tudom, hogy Aikoéknál szállt meg.

- Aiko? Az ki is? – gondolkozott el Lavi, majd pár perc tűnődés után rájött, hogy ki is az az Aiko. Hirtelen felpattant az asztaltól és rácsapott egy nagyot. Csak úgy csattant!

- Ayano-nál van?! – kiabálta, közben aggódás csillant meg a szemében enyhe dühvel keverve.

- Igen – figyelte Lavi reakcióját Allen.

- Ezt nem hiszem el! Hol egy telefon?! – ébredt fel rögtön Lavi, és elindult telefon vadászatra. Körbe-körbe rohangált a házban.

- O-Ott van – mutatott rá a tárgyra Allen. Lavi rögtön odafutott, majd tárcsázta Komuit.

- Itt a Központ miben segíthetek? – szólt a telefonba egy lágy női hang.

- Szia Lenalee! Itt Lavi! Komui hol van? – faggatta idegesen Lavi, közben ujjaival dobolva az asztalon.

- Lavi! Rég hallottalak! Miért keresed a bátyám? – nézett közben a lustálkodó Komuira.

- Mert le kell tekernem a fejét telefonon keresztül – közölte gonosz hangvétellel.

- Rendben. Szólok neki - mondta a telefonba, majd mellérakta. Nemsokára a keresett vette fel a telefont.

- Halló! Itt Komui beszél.

- Komui Te átkozott! – kiabált bele a telefonba Lavi, úgy, hogy Komui haja meglebbent a hangerő miatt.

- Mi a baj?- kérdezősködött ártatlan, nyájas hangon.

- Ayano mellé miért Yuu-t raktad be? Miért nem engem? – hisztizett a telefonban közben idegesen az asztalt csapkodta, majd el kezdett vele körbe-körbe menni. Nemsokára azon kapta magát, hogy teljesen bele van csavarodva a telefonvezetékbe.

- Ayano? Ja igen. Nos. Van pár ember az iskolában, akire gyanakszunk az innocence terén. Ilyen ember Ayano is. Kanda elég tartózkodó, így rá gondoltam – vigyorgott a telefon másik végén. Lavi ettől elkezdett lángolni. Allen megpróbálta lenyugtatni.

- Szóval azt mondod, hogy Én nem tudom eléggé megtartóztatni magam?! – szipákolt szomorúan Lavi dühét csillapítva.

- Dehogyisnem! Csak most Kanda jutott előbb az eszembe – nevetett Komui, közben fejét vakargatva

- Értem – mondta letörten Lavi. Hirtelen sötét felhők jelentek meg felette. Allen elkérte a telefonkagylót. Lavi nyöszörögve lekuporodott a sarokba, átkarolta a térdeit és úgy billegette magát.

- Halló, Komui? – szólt bele a telefonba Allen hatalmas vízcseppekkel a tarkóján.

- Szia Allen! Mi történt Lavival?

- Lavi épp Ayano-t szemelte ki magának és most bosszantja a tudat, hogy hátrányba került Kandával szemben - mosolygott zavartan, háttal a nyűglődő Lavinak.

- Értem már! – kiáltott fel.

- Bátyus! Itt a sok papírmunka! Gyere dolgozni! - hallatszódott a telefonba Lenalee hangja.

- Megyek gyönyörű Lenaleem! - kiáltott a háta mögé miközben lefogta a telefon alsó részét.

- Most mennem kell. Jó tanulást nektek! – köszönt el nyájas hangon.

- Viszhall! Köszönjük – mosolygott, majd letette a telefont. Allen kifújta magát, vett egy nagy levegőt, majd Lavi felé indult, hogy megvigasztalja.

- Ne aggódj Lavi! Kanda biztosan nem támadja le Aya-chant!

- Igazad van! – telt meg hirtelen életerővel – Mostantól jobban Ayano sarkában kell lennem – mondta, majd hirtelen valami gonosz fény csillant meg a szemében, és elkezdett gonoszan kacagni.

- Így kell hát, hogy legyen. Mindig figyelni fogom Ayano-t. Csak annyit kell tennem, hogy távol tartom Yuu-tól – nevetgélt magában tovább. Allen arcára enyhe félelem vetült.

- Ez nem fogjuk túlélni… - jelentek meg hatalmas vízcseppek Allenen.

Lementem a lépcsőn, majd egyenesen a konyhába siettem. Gyorsan elvettem az uzsonnás csomagomat. Megköszöntem Anyumnak. Bepakoltam a kis méretű iskolás kézi táskámba, majd elindultam otthonról. Kanda lapos tekintettel nézte, amint pakoltam és kiviharzottam. Nemsokára Ő is utánam eredt. Direkt futottam, hátha nem ér utol. Ez bevált. Nemsokára lihegve lelassítottam, s anélkül, hogy körbenéztem volna a kereszteződésben, elindultam át az út túlsó felére. Hangos dudálásra lettem figyelmes. Odakaptam a fejem. Egy nagy teherautó közeledett felém vészes sebességgel. Ledermedtem. Szemeim elkerekedtek. Hirtelen lepergett előttem eddigi rövid életem. Sorban tettem fel a kérdéseket magamban, amikre nem tudtam a választ. Nem tudtam. Már nem is volt időm megválaszolni. Rettegés járta át az egész testem. A lábaim nem mozdultak. A duda hangja egyre hangosabb volt, egyre zavaróbb. A gumikerekek csikorogtak a fékezés miatt. Úgy tűnt, az ütközés elkerülhetetlen. Könnyek gyűltek a szemembe.

- Nekem végem. Nekem végem… - ismételtem kétségbeesetten magamban. Felkészülten. Csukott szemmel vártam a halált. Hirtelen kipattantak a szemhéjaim, s riadtan figyeltem, ahogy a teherautó eleje egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnik. Felsikítottam. Egy nagy fény jelent meg előttem, vészesen közeledett. Én csak hagytam, hogy a fény magával ragadjon az ismeretlenbe…