Hórusz elfeledett harcosa 

7. fejezet

-Menj a pokolra fáraó! –kiáltotta. A lánc ekkor fényleni kezdett és Atemu teste egy villanással eltűnt a szobából.
A fény lassan halványulni kezdett. Hunyorogva kerestem a szememmel őket. Végül a fény elhalványult.
-Ne. –suttogtam ledermedve. A szobában ugyanis nem volt Bakurán és rajtam kívül senki.
Leroskadtam a földre. Végre mikor visszakaphattam volna, elvesztettem őt. Elvesztettem Atemut.
Vércseppek hevertek a megviselt padlón. Az ő vércseppei. Bakura megsebezte.
-Ceh, ez megvolna. –lélegzett fel Bakura, majd elindult ki a szobából mint aki jólvégezte dolgát.
-Hová vitted? –suttogtam. Erre megtorpant és felém nézett. Szinte megsértve érezte magát amiért hozzá mertem szólni. Láttam a szemeiben a legmélyebb megvetést.
-Nincs gyomrom beszélgetni. –vetette oda.
-Embereket ölni bezzeg van! –csattantam föl. –Tönkretenni mások életét, ahhoz van gyomrod, ugye?!
Megvetően nézett le rám. Erőm sem volt már lábra állni.
-Igen. –felelte ridegen, majd odasétált hozzám, és lehajolt.
-A hozzád hasonlóakat akármikor szívesen végzem ki. –suttogta mosolyogva a fülembe. –Kitépni és elporlasztani a húsukat… mindig is ezt kedveltem.
Kirázott a hideg.
-Undorító vagy. –ráncoltam össze a homlokomat.
Elkapta a torkom.
-Ne sértegess te szuka. –sziszegte. Olyan erősen szorított hogy alig kaptam levegőt. Képtelen voltam megszabadítani a nyakamat a kezétől.
-Miért.. teszed mindezt Bakura?
Nem felelt, még erősebben megszorította a torkomat.
-Egy okom van. –szólalt meg végül. –Kuru Eruna.
Döbbenten néztem erre a szánalmat érdemlő arcra. A szemeiben, mintha egy könycseppet pillantottam volna meg.
„könycsepp?” Bakura.. sííír? Ha ezt nem látom saját szememmel el sem hiszem! De! Bakura nem tud sírni! Azt sem tudja mi az a gyengéd érzelem! Most meg…
Ennyire elkeseredett lenne?
-Hová.. küldted.. a férjemet? –préseltem ki magamból.
-Nem mindegy az neked? –szorított mégerősebben.
Fuldokolni kezdtem.
Majd hirtelen nagy robajt hallottam. Valakik a nevemet kiáltották.
-Anzu! –ordította Jounouchi, és Yugi egyszemélyént.
-Engedd el!! –kapott föl Jounouchi egy méretes kődarabot és Bakurára támadt. De ez a szörnyeteg résen volt. Egyetlen karmozdulatával söpörte félre a fiút.
-Meneküljetek! –kiabáltam de csak fuldoklás lett a vége.
A szoba körvonalai kezdtek elmosódni előttem. A barátaim hangja is távolian csengett már.
Itt végezném? Így végezném? Távol Atemutól? Ebben a hamis világban?
Hirtelen fényt láttam. Vakító és meleg fény pislákolt.
Már Bakura szorítását sem éreztem, a levegő sem jutott el a tüdőmig.
Atemu… Ate… mu…
Éles sikolyt hallottam… Egy sólyom?
Gyors léptek zaja, majd Bakura szorítása hirtelen eltűnt a nyakamról.
Erőtlenül ingtam meg.
-Atemu. –suttogtam.
Összeestem volna, ám valaki megtartott a derekamnál, majd fölkapott a karjaiba. Nem láttam semmit. Nem hallottam hangokat… ám ezt az ölelést akármikor felismerem.
Nem kellett látnom ahhoz hogy tudjam, hogy Atemu tart a karjaiban.
De.. hogy kerül ide?
Fényes villanást láttam ismét, majd könnycseppek fénylettek.
Megmertem volna rá esküdni, hogy Bakura csalódott szemeiből estek ki ezek a cseppek.
Ez volt az utolsó mire emlékszem majd elsötétült előttem a világ.

Mikor magamhoz tértem, a padlón feküdtem, Atemu vállának döntve pihentem. Karját éreztem a derekamon, palástja melegségét a vállamon. Erősen ám mégis gyengéden tartott, ügyelve hogy kényelmesen feküdjek.
-anzu, felébredt! –hallottam Yugi megkönnyebbült hangját.
Lassan kitisztult a látásom is.
-Jounouchi, Yugi? –néztem végig az előttem guggoló barátaimra. –Atemu? –néztem fel rá.
-Én vagyok. –mosolygott, végigsimítva az arcomat.
-Meg... –„megsérültél”, akartam mondani, de magához húzott a derekamnál fogva, és megcsókolt. Átkarolva a nyakát viszonoztam a csókot. A karjai szinte reszkettek. Minnél közelebb akart tudni magához.
-Ajajjj. –vigyorgott Jounouchi zavartan –csak nehogy elfelejtsék hogy itt vagyunk. –súgta Yuginak.
Mikor Atemu elengedett végigsimította az arcomat.
-Hogy felejthettelek el? –suttogta.
-De már mindenre emlékszel, ugye? –néztem fel rá rémülten.
-Igen. –bólintott. Yugiékra nézett. –Az ő emlékük is visszatért. –mondta.
-Ja, egyszer csak beugrott minden. –magyarázta jounouchi.
-De ez hogy lehet? –döbbentem le.
-Mikor sólyommá váltam, az isteni hórusz emlékei felébredtek és visszaadta nekem is őket. Majd Yuginak és Jyonouchinak is. –felelte Atemu.
Így már minden érthető volt. Bakura még az istenek emlékét is módosította. Ennyire sokat jelent neki kuru eruna?
-Feltudsz állni? –nézett rám Atemu békésen. A régi, megszokott arc. Mennyire hiányoltam…
-Igen. –bólintottam, majd talpra segített.
El sem engedett a karjaiból. Végtelenül boldog voltam, hogy ismét emlékszik rám. Megrémisztett az, az Atemu, aki ebben a világban volt. Csatáról csatára vonuló, nyugtalan király.
-Srácok, ki kéne valamit találni hogyan jutunk ki ebből a világból.- vakarta Jyonouchi a fejét.  És Atemu is tanácstalanul nézett körbe. Aggódtam. Most már komolyan aggódtam. Ha már ő sem tudja mi tévők legyünk, akkor nagy baj van…
Ráadásul a kisbabánk is ki tudja merre van, mi van vele. Ki kell jutnunk innen minnél előbb!
-Mi történt Bakurával? -tettem föl a kérdést.
-Mikor megtámadtam, eltűnt. -felelte Atemu. -Hogy mert egyáltalán hozzád érni? -morogta dühösen.
-Ja, de megsebezted legalább! -tette hozzá Jyounouchi.
Ekkor jutott eszembe hogy Atemu is megsérült.
-Mutasd a vállad. -toltam félre óvatosan a palástját a válláról. Meglepődtem.
-Begyógyult? -néztem fel rá.
Ő csak bólintott. Mikor sólyommá vált, valószínűleg akkor gyógyulhatott be. Félelmetes ereje van. És a karperec sincs rajta. Óvatosnak kell lennünk, főleg atemunak.
-Menjünk. –szólt Yugiéknak, majd a kezemet megfogta és kivezetett a szobából.
-Hová megyünk? –érdeklődtem.
-Van egy terved, ugye? –reménykedett Jyonouchi.
-Nincs. –volt a tömör válasz.
-Tessék? –eset hanyat.
-Nyugi, ötlete biztos van. –nevettem.
-Igen az van. –bólintott Atemu. –Megkeressük Bakurát. Csak ő tudja visszaváltoztatni a dolgokat… Legalábbis remélem.
De vajon Bakura merre van? Egyiptom hatalmas. Atemu megszorította bátorítóan a kezemet, mintha biztos akart volna benne lenni, hogy nem veszít el ismét. Érezte, hogy kételkedek, és tudtam hogy ezúttal ő sem biztos, hogy miként fog elsülni minden.
Az uticélunk nem volt más, mint Kuru Eruna. Bakura legféltettebb kincse.