Örökké reggel
A történet: Link szemszögéből

-    Nyugi ne mocorogj annyit – Allen hangját hallom, de nem látok semmit. Az egész testem fáj, úgy érzem több kilós súlyok vannak rám aggatva. Furcsa, zizegő hang serceg a fülembe, mely fogalmam sincs, honnan jön. Merre vagy Allen? Szorító érzés kap el, melybe beleremegek, majd ellazulok. Résnyire kinyitott szemeim Allen körvonalát látják, ahogy beszél hozzám, de a hang nem jut el hozzám.
Mikor magamhoz térek, nem látok túl sok mindent. Valami sötét, poros, mocskos üreg, tele szeméttel. Allen mellettem kuporog a földön ülve.
-    Allen… - megpróbálok felülni, de a fájdalom visszaránt.
-    Link! Ne mozogj – utasít gyengéden, majd visszafektet.
-    Hol vagy…unk…? – nézek szemeibe.
-    Igazából nem tudom… csak arra emlékszem, hogy harcolunk a négyes szintűvel, és beesünk ide. Már úgy ébredtem meg, hogy itt voltunk… - végignézek magamon. A hasfalamnál a ruhám csupa vér, és a lábam is fáj. Allen sincs jobb helyzetben. Bal lába furcsán kifele áll.
-    Én sem tudom mi történt - mondom halkan, majd egymásra nézünk, de szinte ugyanabban a pillanatban el is rántjuk a fejünket.
Még mindig nem hagy el azaz érzés… Újra kettesben vagyok Allennel, és csak őrá tudok gondolni. Ő mit érezhet? Amit tettünk… akkor… emlékszik még rá egyáltalán?
A csöndet végül ő töri meg.
-    Biztos leestünk valami verembe, és a mennyezet ránk szakadt. Még jó hogy találtam ezt a mécsest – mutat a mellettem lévő, kicsi, pislákoló gyertyára.
-    De… a gyertya elveszi a levegőnket… - nézek körbe a ,,barlangban” valami olyan után kutatva, amiről magam sem tudom mi az.
-    Lehet… de máshogy nem tudtalak volna ellátni – feleli rám sem nézve – Link…én…
-    Igen?
-    Semmi… - húzódik össze.
Allen, ugye emlékszel arra az estére? Nem kérem, hogy szólj róla, de legalább nézz rám. Nem bántam meg amit akkor tettünk…
-    A többiek remélem jól vannak… hideg van itt… - tetteti tovább magát a beszéddel.
-    Ősz van, és esett az eső mikor harcoltunk… így érthető… de ne félj szerintem a többiek jól vannak – kezemet odacsúsztatom az ő kézfejére, és gyengéden megfogom és megszorítom – rendben leszünk. Kiszabadítanak minket – ő csak bólintott, majd kezét kihúzva az enyémből elfekszik picit messzebb tőlem, hogy  pihenjen.
Fáj így látnom, mikor érzem, hogy szenved. De tudom, most nem a sebével törődik… kavarognak benne, ahogy bennem is az emlékek. Akaratlanul törnek elő annak a bizonyos estének az emlékei… szemem előtt Allen vágytól csillogó szemei, gyönyörű arca van, ahogy a nevemet mondja, ahogy suttog a fülembe… ahogy megérint. Tudtuk akkor, hogy ez nem normális, de lehet az érzelmeknek parancsot adni? … Nekem lehetett volna több eszem, és nem belemenni ebbe. De mikor másnap reggel felkeltünk…
-    Ez csak játék volt – mosolygott rám Allen akkor, s úgy kelt ki az ágyamból mintha nem is történt volna semmi. Nem húztam vissza, hagytam elmenni… és most itt őrlődünk ugyanazokra a pillanatokra gondolva.
-    Allen… - nem fordul felém, de tudom, hogy nem alszik.
Mindegy hagyom… ha változtatni is akarok, a múlton már nem változtathatok. Az élet ilyen, mindent elvesz, ami fontos neked, főleg azt, akit a legjobban szeretsz, és zsarol vele életed végéig.
-    Nem akarom – töri meg gondolatmenetemet Allen vékony hangja. Már ott is van mellettem, és gyengéden tapasztja ajkait az enyémre – nem akarom elfelejteni Link… - ölel át remegve, de vigyáz, nehogy fájdalmat okozzon.
-    Nekem az nem volt játék Allen – suttogom a hajába.
-    Nekem sem... csak azt hittem… féltem – csókoljuk meg újra egymást.
Féltél volna kedves? Én is féltem. Olyan dolgokba kezdtünk bele, amik… tiltottak számunkra. A méreg átjárta testünket, és mint valami járvány olyan gyorsasággal robbant szét köztönk.
-    Szeretlek – néztem szemeibe.
-    Én is… - mosolyodott el. Ez végre nem a hamis mosolya volt, amit aznap reggel kaptam.
Szép és őszinte, ez ő.
Egymás mellett feküdtünk, nem akartuk elengedni a másikat. Ha innen kikerülünk én továbbra is szeretni fogom, és úgy gondolom ő is.
-    Ha innen kikerülünk szeretsz majd, ugye? – teszi fel a kérdést, mintha kitalálta volna gondolatomat.
-    Mindennél jobban… - közben gyengéden értetjük össze kezeinket, s játszunk egymás ujjaival – de ez egy lehetetlen kapcsolat... ugye tudod.
-    Szerintem… nem. Szeretlek, és ez számít.
Megdöbbentett, amit mondott, de beleegyeztem.
-    Én is szeretlek Allen – összebújva aludtunk el, s a kicsi gyertya is már leégett mellettünk.

…
-    Moyashi, Link… - hallottam Kanda hangját. Ahogy kinyitottam a szemem a vakító világosságtól újra vissza kellettem zárni. Mikor kitisztult a kép Kandával néztem szembe. Aggódó tekintetét hamar átváltotta a kemény maszkja, de enyhe mosoly futott végig az arcán.
-    Végre megvagytok… azért szólhattatok volna mielőtt eltűntök! – csattant fel Lavi a másik oldalamról. Kanda Allent, Lavi engem karolt fel. Lopva pillantottam szerelmemre. Békésen aludt Kanda karjaiban. Kis féltékenység kapott el… bár alaptalanul.
Aludj csak kicsi Allen, hogy reggel majd mellettem ébredhess. Kanda és Lavi. Ők találtak ránk… látták, ahogy öleljük egymást… tudnak rólunk, de nem szóltak semmit.
A felszínre jutunk. Csak négyen vagyunk, az akumák már sehol sincsenek.
-    La..vi.. vigyázzatok Allenre…- volt az utolsó mondatom, mielőtt újra elaludtam volna.
Allen gyengéd csókjára ébredek… gyengéden viszonzom, átölelem.
-    Olyan szép a reggel – nevetett a nyakamba.
Egy nagy franciaágyon fekszünk, egymás mellett. Allen lába sínben… a derekam be van kötözve. Egymás mellett… egy egybán, régóta vágytam erre. A fiúk mégis tudnak valamit, de nem érdekel, örülök, hogy egy ilyen szép reggelre ébredhettem.
-    Liiink… - mosolyog rám Allen – olyan jó itt lenni veled – mondja ki azon szavakat, amiket már én is és ő is, talán a találkozásunk utáni reggel is ki akartunk volna mondani.
-    Veled is Allen, veled is…
 Olyan különös az élet, sose kértük egymást, hogy mondjuk ki, ,,Szeretlek”. Sose gondoltunk olyanra, hogy ,,Mi”. Mert anélkül is tudtuk mit jelent számunkra a másik, és milyen jelentőséggel bír egy-egy gesztus. Már azóta egymásba szerettünk, mikor először találkoztunk. A nem kimondott szavak rejtik a legtöbb szenvedélyt. Így fogadtunk egymásnak hűséget, még ha akkor nem is hangzott el közöttünk az a bizonyos szó... de most… az élet úgy hozta milliószor is elismételhetjük.

Vége
by Tikky