4. Fejezet – Búcsú egy örökkévalóságra

A reggeli után Komui megállítást nem tűrően gázolt át pár szerencsétlen útjába kerülő finderen, és kereste gőzerővel Allenéket.
- Lenalee-chan! Megvan az eredmény! – kiabálta már messziről, így mindenki észrevette a folyosón, és el tudtak menekülni könyörtelen tarolása elől. – Sajnálom Lenalee-chan, de vissza kell vinnetek. – lihegte Komui.
- Visszavinni, de miért? – döbbent le a lány.
- Azt hittük valami olyasmit találunk, ami a hasznunkra válhat, amit fel tudunk használni harcászati célokra az akumák ellen, de tévedtünk. Csak a bajt hozzuk vele a fejünkre, nincs semmi értelme itt tartani.
- Attól, hogy nem tudjuk felhasználni a harcban, még élhet velünk. – próbálkozott hevesen Lavi.
- Sajnos nem. Olyan információkat tudtunk meg, amik kizárják annak a lehetőségét, hogy emberek között maradjon. – Cujora nézett, és a szokatlanul komoly ábrázata sajnálattal telt meg, nem is bírt sokáig a rémült, ám bájos arcocskára tekinteni.
- Mért nem?
- Ahogy gondoltuk feromonokat termel, de nem olyat, ami nekünk kéne, hanem… mint az ópiátok, stimulánsok, csak erősebbe. Ha fény éri, egyre többet és többet termel, aki a közelébe kerül, rászokik, olyan dolgokat tesz, amiket józanul soha, és ha egy idő után távol kerül a forrástól, beleőrül, meghal. Ti még nem érintkeztetek vele annyit, hogy bajotok legyen, de mihamarabb el kell tüntetni. – Némán hallgatták végig Komuit, mereven bámultak maguk elé, el sem hitték, amit hallanak.
- Akkor gyerünk! – törte meg a gyászos csendet Kanda. – Minél előbb indulunk, annál előbb lesz ennek vége.
- Ezt nem mondhatod komolyan? Te nem érzel iránta semmit? Nem szeretted meg egy kicsit sem? Nem sajnálod? – fakadt sírva Lenalee.
- Alig ismerjük, nem kell itt az érzelgősség. – válaszolta fapofával Kanda.
- Néha nem tudom, hogy jobb vagy- e egy akumánál. – vicsorgott Lavi.
- Most az egyszer, ha borzalmas is elfogadni, de Kandának igaza van. Siessetek! Vigyétek vissza abba a barlangba, ahol találtátok, és zárjátok le a bejáratot, hogy többé senki se ereszthesse ki.
- Ez nem kínzás? Nincs más mód? – kérdezte reménykedve Allen, de Komui megingatta a fejét.
- Sajnálom!
- Igen, mind nagyon sajnáljuk!
Vonat. Hangosan zakatolt, az ajkakon közös némaság ült, az agyak lüktettek már a sok kavargó gondolattól, de választ, kiutat nem találtak. Szekér. Zötykölődő, szénaszagot árasztó, ismerős és kellemes, ismét csordultig telt csenddel. A széles vadon, ősdzsungel, szinte nosztalgikus, ahogy térdig süllyednek a bozótosban. Cujo Lavi vállán szunyókált még, mikor már távolabb feltűnt a barlang kúszócserjékkel függönyözött tátogó szája.
- Mindjárt ott vagyunk. Mi lenne, ha fognám és elmenekülnénk vele messze innen? Nem találnának ránk. – bukott ki Laviból.
- Hülyeségeket beszélsz. Feláldoznád az életed ezért? – morogta Kanda cinikusan, és Lavi is tudta, ez halva született ötlet volna.
- Ébredj pici. – csúsztatta le Lavi hátáról a kislányt Lenalee. – Hazahoztunk. – mosolygott, de már a könnyeivel küszködött. Cujo egy percig még kómásan pörzsölgette szemeit, majd meglátta a barlangot és örömittasan pattant fel, karjaival csapkodott a levegőben, megragadta Lenalee kezét és húzta volna maga után, be a barlangba, megmutogatni mindent, az ő kicsi otthonát, de Lenalee elhúzta a kezét.
- Menj csak előre, mindjárt megyünk mi is. – azzal egy puszit nyomott Cujo homlokára. A lány befutott a zöld növényfüggöny mögé és onnan kukucskált vissza rájuk.
Világoskék fénysátor kezdett el felhúzódni közéjük. Egyre szűkült a rés.
- Vajon tudja, hogy mi történik vele? – súgta Allen társainak.
- Amilyen nyomi, biztos, hogy nem. – érzéketlenkedett Kanda.
- Most ne! Csak még most ne! – nyelte a könnyeit Lenalee, miközben mosolyogva integetett Cujonak, aki csak bámult rájuk bambán.
- Ég veled kis tündérke! – mosolygott keservesen Allen, és az ő szemébe is kövér könnyek szöktek.
- Ez még nem lehet a búcsú. – hitetlenkedett még Lavi.
- Nyugodjatok már le! Fel sem fogja, hogy mi van vele. Egy perc múlva eljátszadozik a sötétben. Nem ismer minket, nem tudja, kik vagyunk. – morogta Kanda karba font kézzel.
Közben a fénysátor végképp összeszűkült, már csak Cujo vékonyka alakja látszott. Elmosolyodott, sírva, kinyitotta hamvas ajkait, és kimondta élete első, ügyetlen szavát.
- Yu-can! – majd bezárult a barlang. Lenalee összerogyott és zokogott, mint még talán sosem.
- Tényleg nem tudja ki vagy… Kanda. – Lavi és Allen óvatosan talpra állították, és lassan, remegve elvonszolták attól a borzalmas helytől. Kanda pedig csak állt és nézett maga elé, a szokásos komor arccal.
-Yu-can? Ha akarod, hívhatsz így. – suttogta, és ő is továbbállt.