1. fejezet

- Azt hiszem, most nagyon nagy baj van.- suttogta a fiú. Kérdőn néztem rá. - Anya nem hiszi el, hogy... tudod, ketten vagyunk. Azt mondta, el kell mennünk egy helyre, ahol majd meggyógyítanak. Félünk...
Erősen magamhoz öleltem. Egészen kicsi korunk óta legjobb barátok vagyunk, nem akartam elveszíteni Jasdebit. Én tényleg tudtam, hogy két személyisége van, de nem zavart, sőt, nagyon szerettem ezzel együtt. Sajnos a faluban sokan hitték, hogy megszállta valami démon, vagy hasonlók, pedig semmi ilyesmiről nem volt szó.
- Mikor látlak újra?- kérdeztem, mire csak megsimogatta az arcomat. - Mikor?
- Nem tudjuk... de nem fogunk elfelejteni! Valamit már nagyon rég akartunk adni neked.
Meg sem tudtam kérdezni, hogy mit, már csókolt is.
- E-ez most melyikőtök volt? Jasdero vagy Debitto?
- Jasdebi.- válaszolta mosolyogva, aztán felkelt és elindult haza.
- Vigyázzatok magatokra!- kiabáltam utánuk. Szeretnek! És pont most kell elmenniük. Nem értettem, hogy hogy tehet ilyet velük a saját anyjuk. A tulajdon fiait adja ki! És mindezt miért? Mert a falubeliek szerint furcsa, ha egy fiú az ő korukban magában beszél. Nem értik meg! Undorító, hogy győlölnek valami olyat, amit még csak nem is ismernek.

**10 évvel korábban**
Jasdebi egyedül kuporgott a folyópart egyik eldugottabb részén. Még nekem is nehéz volt megtalálnom.
- Mi történt?
- A... azt mondták... hogy szörnyetegek vagyunk... és... megdobáltak kövekkel...
Ahogy megöleltem, kétségbeesetten ölelt vissza, mintha én lennék az utolsó kis szalmaszál, amibe kapaszkodhat. Nem akartam, hogy bántsák! Már tudtam, hogy ők ketten vannak, egy testben, de nem zavart, elfogadtam. Jasdero vicces volt és elég érzékeny, Debitto pedig egy kicsit mufurc. Hogy bánthat valaki egy másik embert csak úgy?

Attól kezdve mi mindig hárman voltunk. De most el kell menniük. Féltem egyedül. Otthon, a vacsoránál viszont valami olyat hallottam, amitől teljesen elvesztettem a fejemet.
- Végre eltűnik a környékről az az őrült kölyök!- mondta az anyám.
- De a legjobb barátom!- vágtam rá.
- Mindig is gyűlöltem, hogy azzal a szörnyeteggel mászkálsz. De mostmár vége, elviszik egy elmegyógyintézetbe. Többet ki sem engedik onnan, le merem fogadni!
- Mi?! Nem tehetik ezt!
Nem akartam, hogy bántsák őket, hiszen semmi baj nem volt velük. Féltem, hogy miket tehetnek velük azon a helyen.
- Azonnal takarodj a szobádba, nem tűröm, hogy csak úgy feleselj anyádnak!- kiabált rám apa.
- Én pedig azt nem tűröm, hogy bántsák azokat, akike szeretek!
Épp csak kimondtam, mikor kaptam is egy hatalmas pofont. Zokogva rohantam fel a szobámba, de tudtam, hogy Jasdebi nélkül már senkim nincs, aki vígasztalna. Egyedül voltam, féltem, nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Másnap tényleg elvitték, utána az életem üres lett és hideg. Nem találtam a helyem, senkim nem volt, akit igazán szerettem volna. Álmomban is csak azt a kedves arcot láttam, szinte éreztem a kezeim között a hosszú, szőke hajtincseket. Mindennél jobban hiányoztak.

Hosszú hónapokba telt, de rájöttem, hogy hol tartják őket. Sikerült elég pénzt gyűjtenem, hogy elmehessek meglátogatni, de szöknöm kellett. Egy éjszakai lovaskocsin béreltem helyet magamnak, a szüleim tudta nélkül, mert ha rajtuk múlt volna, soha többet nem látom az én Jasdebimet. Minden egyes kilóméterrel egyre jobban féltem attól, amit látnom kellett. Biztos voltam benne, hogy megviselte őket ez az egész, de nem voltam felkészülve a látványra. Első pillantásra fel sem ismertem a sovány, szőke fiút, aki az ágyon feküdt. A kis szoba mocskos volt, az ablakon rácsok. Bár rettenetes hideg volt és minden nyirkos, Jasdebin csak valami vékony kis hálóing-szerűség volt. A szívem szakadt bele, ahogy megláttam. Csak álltam az ajtóban és a sírással küszködve bámultam. Mikor észrevett, elmosolyodott, de látszott rajta, hogy jártányi ereje sincs.
- Édes istenem...- motyogtam magamban, miközben odasiettem és magamhoz öleltem. Éreztem a csontjait, annyira lefogyott. Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy ilyen embertelenül bántak velük. Csontos karokat éreztem a nyakam köré fonódni, ahogy visszaöleltek, aztán mikor elengedtük egymást, levettem a kabátom és bebugyoláltam Jasdebit.
- Nagyon hiányoztatok!
- Te is nekünk... Eljöttél értünk, ugye?
Ezt most épp Jasdero kérdezte, felismertem a reményteli hangot.
- N-ne haragudjatok, de sajnos nem engednek ki titeket. De ígérem, amint lehet, kiviszlek innen!
Újra belém csimpaszkodott, de most kétségbeesetten, görcsösen markolta a pulóveremet.
- Ne menj el!- suttogta Debitto a fülembe. Nehéz volt elválni tőlük, mielött kijöttem volna a szobából, Jasdebi nyaka köré tekertem a sálamat. Az ajtóból még egy utolsó pillantást vetettem rá, épp a sálba temette az arcát.
- Semmit nem hagyhat a betegnél!- mondta a folyosónn az ápoló.
- Kérem, nézzen rá! Legalább ez az egy öröme had maradjon meg...