Oneshot

 Gyakorlatilag minden napom ugyan abban az unalmas szürkeségben telt, kivéve két pillanatot. Reggel, munka elött, és este, utána.
-Jó reggelt, Ayasegawa-san!
-Szép reggelt!- mosolygott rám vidáman a leggyönyörűbb shinigami, akit valaha láttam. Persze a nevemet nem tudta, de legalább visszaköszönt, minden nap kétszer. Nem hibáztatom érte, nem volt bennem soha semmi különleges, a saját osztagomban, az ötödikben is a legtöbben csak úgy ismertek, hogy "a hatodik tiszt". Ostoba dolog, hogy nekem pont ő kellene, aki olyan... sokkal jobb, mint én. Ráadásul más gondok is voltak vele...

**kb. egy évvel korábban**
-Hikari-chan, ez ugye nem komoly?- nézett rám az egyik közeli barátnőm, Yume.
-Hát... de igen, azt hiszem. Olyan helyes és kedves, ráadásul nagyon erős shinigami.
-És meleg.
-Miiiiiiii?- pattantam ki a székemből.
-Jól hallottad, meleg. A fiúkat szereti. Azt hallottam, hogy régen _olyan_ volt...
-Milyen?
-Hát olyan izé... hímprosti. A rosszabb kerületekben vannak ilyen helyek.

**a jelenben**
Soha nem akartam tudomásul venni, hogy ennyire nincs esélyem. Egyébként sem vártam, hogy pont velem foglalkozzon, de így már álmodoznom is ostobaság volt, de mégis minden reggel és este ugyan abban az időben összetalálkoztunk, köszöntünk, aztán külön-külön mentünk a dolgunkra. Egy este mégis kicsit sokáig tartott a szolgálat, szóval tudtam, hogy késésben vagyok. Rohantam ahhoz az utcához, ahol az útunk keresztezte egymást, de Ayasegawa már nem volt sehol. A fáradtságtól és csalódottságtól sírva fakadtam. Hogy lehet, hogy már ez a kis öröm sem jár nekem? Olyan sok lett volna, amit kérek? Még annak is örültem volna, ha csak annyit látok, hogy elsétál a szűk kis utcán. Hátra sem kellett volna fordulnia.
-Naaa, ne sírj! Látod, milyen szép esténk van?- mondta egy lágy hang. Nem lehet...
-I-igen, Ayasegawa-san.- motyogtam, miközben próbáltam megtörölni az arcomat. Miért kell pont most látnia? Ilyen csúnyán...
-Emeld fel a fejedet!- mondta. Ahogy találkozott a pillantásunk, elmosolyodott. -Te vagy az ötödik osztagos kislány, aki mindig zavarba jön, ha meglát. Tetszem neked, igaz?
Elkerekedett szemekkel néztem rá. Hát ennyire látványos volt?
-Nem hibáztatlak, tudom, hogy gyönyörű vagyok.- kuncogott. -Ugye tényleg csodálatosan szép vagyok?
-H-hai, Ayasegawa-san.
-Istenem, de édes vagy! Holnap kérvényezem, hogy kinevezzenek segédemnek!

**két hónappal később**
-Áhhhhhhhhh! Hikari-chan, nem megmondtam, hogy ez a tea hideg? Melegítsd meg!
-Hai, Ayasegawa-sama. Megyek és megcsinálom.
-Jó... Utána vasald ki az egyenruhámat és csináld meg a fürdővizemet. Stresszes vagyok! Kezdem kevésbé szépnek érezni magam. Mi a véleményed, Hikari-chan?
-Olyan gyönyörű, mint mindig, Ayasegawa-sama.
-Hmm, akkor jó.
Csendben kimentem és elintéztem mindent. Persze, tudom, hogy elsőre nagyon hisztisnek és követelőzőnek tűnhet, de tényleg megérdemli a legjobbat. A kádat feltöltöttem meleg vízzel, tettem bele habfürdőt is, ahogy szerette. Mindig elrontottam valamit, akárhogy próbáltam tökéletesen csinálni. Én nem is igazán tudtam, hogy mi az, hogy tökéletes. Az egyetlen teljesen tökéletes dolog az életemben ő volt.
-Készen van már az a víz?- kiabált a szobából.
-Még egy pillanat!- azzal egy puha, fehér törölközőt tettem a kád mellé. -Jöhet!
-Már ideje volt...
Fáradtan huppantam le a szoba szőnyegére. Ez egy 24 órás munka volt. A nap minden percében ki kellett szolgálni. Nem mintha panaszkodni akarnék miatta! Ez egy elég nehéz nap volt, de szerencsére lassan vége. Sajgott a derekam és egy jó alvásra vágytam, de addig nem pihenhettem, amíg Ayasegawa-sama nem aludt.
-Hikari-chaaaaaan!- kiabált újra értem.
-Mit tehetek önért?
-Gyere be a fürdőbe, azonnal!
-Hai!
Futólépésben mentem. Valamit biztosan elrontottam, már megint, szokás szerint.
-Rémesen nézel ki, ugye tudod? Ez nem maradhat így tovább. Gyere ide!
Félénken a kádhoz mentem. A padlót bámultam. Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy meztelenül lássam őt. Túl szép.
-Vetkőzz le és mássz be a kádba, Hikari-chan.
Ijedten összerándultam. Mit akar?? Hogy másszak be mellé?! Meg van őrülve?
-Nem hallasz? Igyekezz, mert nem akarok hideg vízben ücsörögni.
-De Ayasegawa-sama, ezt nem értem.
-Ohh, elnézést! Kicsit szórakozott vagyok, ne haragudj. Inkább az ágyban szeretnéd?
-Mi?!
A szemeit forgatva kimászott a kádból és úgy, ahogy volt, meztelenül, csurom vizesen elkezdett a szobája felé terelgetni. Botladoztam egy darabig, de elvesztette a türelmét.
-Ha sokáig szerencsétlenkedsz, még megfázom. Igyekezz már! Segítek...- azzal elkezdte kibontani az egyenruhámat, de elrándultam tőle.
-Most mégis mi a baj?! Mit akarsz még?
-Mi van önnel, Ayasegawa-sama?- kérdeztem hisztérikus hangon.
-Hát nem te mondtad, hogy tetszem neked? Gondoltam, szívesen lefeküdnél velem. Tudod, egy kis jutalom a jó munkádért.- mosolygott. Itt tört el a mécses.
-De... én nem... akarok...- szipogtam. Gyorsan felvette a hálóruháját és leültetett az ágya szélére.
-De azt mondtad, hogy szép vagyok. Akkor hol itt a gond? Hazudtál nekem?
-Nem.
-Nem értelek. Mit szeretnél?
Csak a közeledben lenni, te idióta! Nekem az is elég, ha nézhetlek a sarokból. Nem kell ezt csinálnod, nem kell semmi, csak hadd maradjak veled. Nem kell semmi, mert tudom, hogy te nem szeretsz. Azzal csak becsapnám magam.
-Semmit.- nyögtem ki nagynehezen. -Nekem jó, ahogy eddig is volt minden. De miért hitte, hogy én bármit szeretnék?
-Hmm, nem vagyok hülye. Tudom, hogy hogy nézek ki.
Nem mondta, hogy gyönyörű, mégcsak azt sem, hogy szép. Mi a baj vele?
-Nem te vagy az első, biztosan az utolsó sem, akinek megtetszett a csomagolás. Már nagyon régen elkezdődött ez az egész. Olyan volt, mintha a bátyám lett volna. El sem mondta, hogy mit fog csinálni. Még csak egy kisfiú voltam, az istenit neki! Hagyott egy kis pénzt és eltűnt. Pedig azt mondta, hogy szeret. Hogy szép vagyok.
A sírás környékezte, tisztán látszott. Erősen megfogtam a kezét, aztán folytatta.
-Másnap undorítónak éreztem magam, de legalább volt egy kis pénzem ennivalóra. Mikor elfogyott, és már napok óta nem ettem semmit, összefutottam egy fickóval az utcán. Hazavitt magához és adott enni, meg tiszta ruhákat. Azt hittem, hogy minden jóra fordul, de persze nem volt ilyen egyszerű. Az a szemét egyszerűen eladott.
Zokogva összegörnyedt. Nem tudtam, hogy mit mondjak, vagy tegyek, szóval egyszerűen átöleltem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen rettenetes élete volt.
-Sz-szerinted én szép vagyok?- kérdezte halkan.
-Igen, gyönyörű vagy.
Hidegen rámnézett, lerázta magáról a kezeimet és üvöltözni kezdett.
-Takarodj innen! Soha többet ne gyere ide, nem akarlak látni!!! Utállak...
Sírva rohantam ki a szobából, egyenesen neki Madarame-san mellkasának.
-Hey, hey, nyugi, kis csicska! Miért nem Yumichika hülye parancsait teljesíted?
Elmondtam neki mindent.
-Öhm, rajtam kívül te vagy az első, akinek elmondta, hogy mit csináltak vele. Szerencsétlen... Jelent valamit, ha neked is elmesélte.
-De mikor azt mondtam, hogy szép, elzavart! Többet nem akar látni. Nem értem...
-Mind azt mondták, hogy szép, aztán egyszerűen kidobták. Egyszer azt mondta, hogy onnan fogja tudni, hogy igazán szeretik, ha nem csak azt látják, hogy csinos, hanem a hibáit is észreveszik. Vagy valami ilyesmi...

Erőből ütöttem az ajtót az öklömmel. Beszélni akartam vele, muszály volt.
-Ayasegawa-sama, engedjen be! Mondani akarok valamit, nagyon fontos lenne!
Kinyitotta az ajtót, de olyan undorral nézett rám, hogy szinte nem hittem el, hogy nem egészen egy órával korábban hagyta, hogy megöleljem.
-Mit akarsz?
-Sz-szerintem aránytalanul nagy lábad van.
-Mi?!
-És sokat hisztizel, a tea pedig sosem volt hideg, mert miután megmelegítettem, mindig vártál, hogy kicsit kihüljön. A lefolyó pedig állandóan eldugul a hajadtól.
-Mit mondtál?- kérdezte vészjósló hangon. Egyenesen a szemeibe néztem. Ha elzavar, legalább már tudja, hogy tényleg szerettem. -Édes istenem, annyira sajnálom!- szipogta, és a nyakamba borult. Úgy zokogtunk egymás karjaiban, mint két kisiskolás, aztán mikor észbekaptunk, az sírás szépen lassan átcsapott nevetésbe.
-Olyan szánalmasak vagyunk.- kuncogott. Vigyorogva bólintottam, mire ő gyorsan megcsókolt, de már félre is húzódott, mire vissza tudtam vola csókolni.
-Én... azt hittem, hogy meleg vagy.
-Nem, engem csak az igazi szépségek érdekelnek. Valami gond van ezzel?
-Dehogy!
-Gyere csak, Hikari-chan!- mondta egy hamiskás kis mosollyal. Elkezdtem hátrálni, de sikerült megbotlanom a saját lábamban, a fejemet pedig bevertem a falba.
-Óvatosan! Vigyázz magadra, jó? Még csak öt perce vagyunk együtt, de már összetöröd magad. Ehh, azt hiszem, nagyon kell vigyáznom rád. Feküdj le, hozok teát.
-De ne legyen hideg!

-Hát ti meg...?- nézett ránk hitetlenkedve Madarame-san.
-A Seireitei legszebb párja vagyunk, nem gondolod?- kérdezett vissza Yumichika.
-Hiúság, hm?- néztem rá vigyorogva. Nyelvet nyújtott rám, de aztán megcsókolt.
-Szobára!