Oneshot 02

Valószínűleg a nagy huppanásokra ébredt fel Ichigo, aki morogva, kócos fejjel bámult ránk az ajtóból.
-Mégis mi a bánatot csináltatok? Lelökted Keigo-t a lépcsőn?
-Nem lökött le! Jöttem volna lefelé, de megbotlottam a saját lábamban. Tudod, hogy milyen kétballábas vagyok...- vigyorgott a fiú, még mindig a földön ücsörögve.
-Várj, segítek felkelni, Keigo-kun!- térdeltem le mellé a földre. Óvatosan megfogtam a csuklóját, mire ő fájdalmasan felszisszent, de közben kicsit el is pirult. Elég furcsa szögben tartotta a kezét, de még soha nem láttam eltört végtagot, szóval nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, de ellátásra mindenképp szüksége volt.
-Ichigo, szerinted eltört?- néztem fel rá.
-Honnét tudjam?
-Mondjuk onnan, hogy a te apád orvos, szóval láttál már ilyet, te észlény! A fenébe...
-Ő az orvos, nem én. Nem tudom, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Szerintem el kellene mennünk az ügyeletre, vagy valami, ott legalább meg tudják vizsgálni...
-Áhh, ugyan, semmi komoly! Csak egy kicsit kificamodott a csuklóm, nem nagy kaland! Máskor fejbe is ütöttek egy hokiütővel, szóval már megszoktam az ilyen...
-Nem így működik! Szépen felveszed a kabátodat és elmegyünk a kórházba.- vágtam rá határozottan, aztán felsegítettem és feladtam rá a kabátját, aztán a cipőjét.
-I-igazán nem kell így segítened, meg tudom oldani egyedül is! Semmi gond.
Hárman elsétáltunk a kórházba, mert persze buszok nem igazán jártak már, de végülis nem volt túl messze. Bűntudatom volt a történtek miatt. Megcsókol, erre eltöröm a csuklóját? A szájának szerencsére nem lett komoly baja. Ichigo próbált kifaggatni minket, hogy mégis hogy lehet, hogy ilyen szerencsétlenek vagyunk, de Keigo meggyőzte, hogy tényleg csak ő volt ügyetlen, nekem semmi közöm hozzá. A kórházban voltak páran elöttünk, szóval egy kicsit várnunk kellett. Ichigo elment a mosdóba, mi pedig ketten maradtunk a váróban. A fiú szégyenkezve nézett rám.
-Nagyon sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem akartam erőszakos lenni, csak elvesztettem a fejemet. Elnézést kérek!
-Semmi baj, Keigo-kun, én is sajnálom, hogy ilyen ügyetlenül lelöktelek.
Nem haragudhatott nagyon, mert olyan édesen mosolygott, mintha semmi baja nem is lett volna a kezének. Mikor az unokabátyám visszaért, akkor hívta be az orvos a másik fiút. Eltartott egy darabig, amíg elkészültek.
-Tetszik neked, igaz?- kérdezte Ichigo egy halvány kis mosollyal.
-Hátööö... helyes fiú, az igaz. Ma még aranyosan is viselkedett, szóval kezdem megkedvelni. Ha ilyen marad, akkor azt kell mondjam, hogy igen, tetszik nekem.
-Reméltem, mert nagyon szerelmes beléd. Egyszer tesin a váltófutásnál, mikor győztük, adtál neki egy ötöst. Vagy egy hétig azt részletezte, hogy milyen isteni érzés volt, hogy hozzáért a tenyered az övéhez. Nagyon be van zsongva, az tuti.
Milyen édes... Nem is értettem, hogy hogy nem vettem eddig észre, hogy milyen igazából. Mikor gipszelt karral kilépett az ajtón, legszívesebben megöleltem volna.
-Hát, a csuklóm eltört. Most mit mondjak? Igazad volt, Sayu-chan...
Otthon Ichigo már tényleg kezdett kidőlni.
-Most tényleg lefekszek aludni. Lehetőleg ne szúrjátok ki egymás szemét, ne csapjátok agyon egymást, ne trancsírozzátok szét egymást, ha lehetséges. Jóccakát!
Leültünk a nappaliban, de még mindig a korábbiakon járt az eszem.
-Keigo-kun, megengeded, hogy rajzoljak a gipszedre?
-Persze!
Reggelig ébren voltunk, aztán lefeküdtünk Karin és Yuzu szobájában. Mikor felébredtem, Keigo még mélyen aludt, szóval úgy gondoltam, hogy nem lehet nagy gond abból, ha elkezdem a haját és az arcát simogatni. Itt tévedtem egy hatalmasat.
-Jó reggelt, Sayu-chan.- motyogta álmos hangon. Az ép karjával magához húzott.
-K-keigo...
-Csak meg akartalak csókolni.
-De... tegnap már...
Erre ő lebiggyesztette a száját és elkezdett nyafogni.
-Jaaaaahj, ne legyél ilyen hideg velem! Egy csókot sem kaphat a sérült?
-A sérült ne jártassa a kis száját... Hogy tuszkoljam bele a nyelvemet, ha egy pillanatra sem tudod befogni?!