2. fejezet

2. Fejezet
Debitto, te állat

Idegesen gyűrögettem az ujjaimat, amikor bevezettek a homályos terembe. Egy nagy étkezőasztal állt csak odabenn, feltálalva rajta a vacsora. Szorongva ültem le, nem mertem a Gróf szemébe nézni, pedig legszívesebben áhítattal figyeltem volna, olyan igéző volt. Az a szó szerinti fülig érő vigyor nem illett azokhoz a rémhistóriákhoz, amiket meséltek a rendnél.
- Úgy tetszik kinézni, mint egy jóságos manó. – bukott ki belőlem. Ezt talán nem kellett volna, így azonnal az elején. Roadból kitört a nevetés, talán ezzel szereztem nála egy jó pontot. Debitto és Jasdero csak vigyorgott, Tikky pedig egy halvány mosollyal jelezte, hogy csak nyugodtan.
- Óhh, hát nem éppen kicsiiiiim! – a Gróf elég szimpatikus volt, de még csak pillanatokra mertem felpillantani rá. Ez az egész vacsi dolog olyan családias, békés, és összetartó volt. A rendnél sosem éltem át ilyesmit. Tulajdonképpen semmi ehhez hasonlót sem.
A vacsora rendben telt, a Gróf figyelt, de nem volt semmi rossz megjegyzése, nem akart elküldeni, vagy megölni, és a többi Noéh is jól viszonyult hozzám. Picit fáradt voltam és elnyűtt, mire kiszabadultam, de megérte a fáradságot. Némán baktattam Debitto mellett. Ahogy a szobába értünk levetettem magam az ágyra, és csak akkor ugrott be, hogy most mindhármunknak ezen kéne aludni. Jasdero a fotelbe fészkelte be magát sunyi ábrázattal, míg Debitto a villany helyett a kisszekrény alig pislákoló éjjelilámpáját kapcsolta föl.
- Huh, ez de klassz nagy volt! – jelentette ki megelégedetten kinyújtózva, majd  kabátját ledobta az ágy lábához és behemperedett mellém. A takarót a nyakamig húztam, furcsa volt idegen helyen aludni annyi év után, főleg, hogy most nem voltam egyedül. Debitto mocorgott a paplan alatt, aztán kidugta belőle a fejét. Arca alig volt pár centire az enyémtől. Olyan aranyos volt!
- Nincs valami pizsama vagy valami? – kérdeztem szinte suttogva, de ő megingatta a fejét. – Akkor mindegy. – elfordultam, de fölém hajolt és megcsókolt. Köpni-nyelni nem tudtam a nagy meglepetésben. Még sosem csókoltak meg.
- Kedvellek! Belevaló csajszi vagy. – mondta vigyorogva. – Szexelni akarok veled.
- Mi? – kérdeztem vissza, mert hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.
- Csináljuk, na! – fölém térdelt, és még mielőtt reagálni tudtam volna lecibálta rólam a fölsőt melltartóval együtt.
- Jesszus! – kaptam magam elé kezeimet, és megpróbáltam felülni, de csak Debitto mellkasának ütköztem.
- Nyugodj le! – visszanyomott az ágyra, és lemerült a takaró alá. Éreztem, ahogy kihámoz még az alsóneműmből is. Tökre bepánikoltam, nem tudtam mit kéne tennem. Talán sikítsak? De akkor valaki jön segíteni, vagy ő hagyja abba, és azt mégse akarom. De akkor meg mi a baj? Azt hiszem csak félek egy kicsit. Új még ez az egész, és ilyen hirtelen leteperne. Nem tudtam tovább elmélkedni, mert Debitto ismét felemelkedett.
- Kutyába akarom. – jelentette ki lazán.
- Kutyába, kutyába! – tapsikolt élvezettel Jasdero.
- Az idegeimre mész. – morogtam neki, de a további szavaimat belémfojtotta a nyilalló fájdalom, amit Debitto okozott, ahogy erős rántással fordított négykézláb. Majdnem kicsavarta a karom. Kínosnak éreztem a helyzetet. Jasdero ott bámulta az eseményeket, Debitto meg mögöttem térdelt kiéhezve.
- Menet indul! – röhögött fel, és éreztem, ahogy lendületből hatol belém. Volt cucca az biztos, rohadtul fájt, üvöltenem kellett, és az első lökések után zokognom is. Száraz voltam, Debitto meg durva, nem volt rám tekintettel, talán azt sem vette észre, hogy szűz vagyok, vagy azt, hogy fájhat, pedig lassan kis patakban csordogált le combomon a vér.
- Ne! Hagyd abba! – sikoltoztam, de nem lett eredménye, kapálóztam, ám Debitto szorosan tartotta a derekam. Az ujjaim belefehéredtek, úgy kapaszkodtam az ágytámlába, és kezdtem berekedni a sírástól.
Percek alatt a csúcsra ért, de ez az idő nekem, egy örökkévalóságnak tűnt. A párnába fúrtam az arcom és tovább bőgtem, mint valami óvodás.
- Frankó! – nyöszörögte Debitto, és levetette magát mellém. – Mi az? – kérdezte értetlenül. Ekkora egy tuskót életemben nem láttam. Megragadtam a fejét és erősen a párnába tuszkoltam.
- Idióta állat! – üvöltöttem a fülébe, erre ő dühösen rám nézett.
- Most mért? – egy pillanatig tétován nézett a szemembe, de elkaptam a fejem. – Nem volt jó?
- Az nem kifejezés. Szólj a Grófodnak, hogy holnap én már itt se vagyok. – dühöngtem, miközben magamra csavartam a takarót, bizonytalan lábakon állva kivertem a fotelből Jasderot és magam kuporodtam a helyére. Debitto lebukfencezett az ágyról és odasomfordált.
- Hagy békén! Látni sem akarlak soha többé. – morogtam, de Debitto némán odahajolt és megcsókolt. – Ezzel nem tudsz kiengesztelni! – Hirtelen megláttam az arcán a megbánást. Alig láthatóan ott tobzódott a vonásaiban, de tisztában voltam azzal is, hogy ő élvezte a dolgot, és megtenné még egyszer.
- Bocs! Legyek finomabb?
- Nem! Soha többé nem nyúlsz hozzám egy ujjal sem.
- Mért hisztizel? Olyan belevaló csajnak tűntél. – Elfutott a méreg. Felpattantam, és szélsebesen kinn termettem az ajtón, trappolva végig a folyosókon. Ha eltévedek max nem láthatom többé Debittot, sem a napvilágot. Ennyi kockázat most belefért.
Nem tudom mióta mehettem, de a lábam kezdett megfájdulni, ezért lekuporodtam a fal tövébe.
- Fel kellett volna kapnom a ruhámat. – morfondíroztam.
- Az biztos. – szólalt meg Tikky Mikk hangja.
- Ömn, elnézést. – állt fel, és bocsánatkérően lehajtottam a fejem.
- Semmi baj! Az ikrek már megint elemükben vannak, igaz? – kérdezte nem meglepve.
- Csak Debitto.
- Te szegény! Jól kifogtad. – átkarolta a vállam és elindultunk. – Gyere! Adok ruhát, aztán nálam békében aludhatsz. – jó ajánlat volt, szívesen el is fogadtam, ráadásul Tikky nem tűnt annak a leteperős fajtának. Vagy tévedek?
Ahogy a kis lakosztályába léptem, első gondolatom az volt, ez, de buzis, viszont tágas, és nem kifejezetten a nőkkel való hempergőzésre kialakított. Nyugalom fogott el, főleg, ha arra gondoltam, Tikky esetleg tényleg meleg.
- A szekrényben találsz pár ruhát. – És valóban, a barna rokokó szekrény tele volt női ruhákkal. El se tudom képzelni, egy Tikky kaliberű fickó miket művel női ruhákkal. Esténként felpróbálja és boogiet jár bennük, esetleg Road vele babázik vagy mi fene? Nem sokáig agyaltam ezen, későre járt és egy magamfajta jó kislány ilyenkor már rég ágyban van, lehetőleg nem egy Debitto-féle fickóval. Gyorsan átkaptam a ruhám, addig Tikky illedelmes izé, zombihoz híven elfordult. Bevetettem magam a baldahinos ágyba egy önfeledt nyöszörgéssel, aztán kép kikapcs.
Reggel arra ébredtem, hogy lehunyt szemmel is megvakulok a fénytől. Dünnyögve felültem, és nagy meglepetésemre hirtelen fogalmam sem volt arról, merre vagyok. Aztán persze beugrott minden, de azért durva volt az az egy perc, amíg nem fogtam fel mi is a helyzet.
- Jó reggelt!
- Neked is Tikky! – válaszoltam lazán. Még túl korai volt nekem az illedelmeskedéshez.
- Siess le reggelizni! – Tanácsnak hangzott, de én parancsnak vettem, de inkább a gyomromtól, mint Tikkytől. Nehezen kivergődtem a paplanok habtengeréből, és a reggeli fogalmától felvillanyozódva szökdécseltem le az étkezőbe, úgy ahogy voltam, csipkés hálóingemben. Az asztalra ki voltak pakolva a különböző ételek, azt vettél, amit akartál. Tetszett ez a módszer, jobb volt, mint a rendnél a tömegben egymás seggében való toporgás a pult előtt.
Éppen szemérmetlenül toltam be egy goffrit, mikor megpillantottam az asztal végében sanda szemmel kuporgó Debittot. Kövezzen meg mindenki, aki csak látott valaha –aminek nincs sok esélye, hisz láthatatlan vagyok/voltam- de a múlt estéből csak annyi jutott eszembe, hogy basszus, még csak nem is láttam Debitto farkát, pedig iszonyúan érdekelne. De persze az ismételjük meg az estét dolog szóba sem jöhetett. Fenn állt még egy lehetőség, hogy rányitok fürdés közben. De fürdik ez egyáltalán? Míg ezen gondolkoztam, a villám félig lógott ki a számból, és fintorogva néztem a srácot akaratomon kívül, de ez neki nem igazán jött be, mert durcás képpel fordult Jasdero felé. Picit engem is elkapott a duzzogás, nagy lelki bánatomban betuszkoltam még egy tejszínhabos goffrit, és akkor jutott eszembe, hogy nem szeretem a tejszínhabot. Oké, ezt a békát még lenyelem. Szépen megrágtam, nyugodtan, lecsusszant a torkomon –mert hát azért visszaöklendezni nem lett volna túl szép - s ahogy ezzel a tevékenységgel végeztem, felkaptam a tejszínhabos goffrikat és teljes erőmből a falhoz csaptam. Jasdero kurjongatva tapsolt, mint valami debil, de mentségére szolgáljon, hogy igazán aranyos egy pofa, leszámítva, hogy azt is élvezettel nézi, ha tesókája a csajokat nyomja az ágyukon.
- Jó volt, jó volt! – Bakker, ez ment volna el bontómunkásnak, ha ennyire szereti a káoszt! Még a kis sárga fejvédő sisak se kéne rá, így is elég agyalágyult.
Csücsörítve helyezkedtem el ismét a székemen, mire Jasdero odapattant mellém.
- Püff!
- Ha? – néztem rá furcsán.
- Kedvelünk Püff! – Püff? Én Püff? Nem túl önbizalom-növelő, ha egy puff-féle hangnak hívnak, de oké én képes vagyok a beletörődésre.
- Max te. – böktem oda neki.
- Dehogy-dehogy! Debi is nagyon kedvel.
- Jasssssderooooo! – üvöltötte a túloldalról Debitto, és repült is felénk a salátástál. Hangosan koccant Jasdero fején a tál, majd a földön ripityára törött, a tartalma pedig mind a fejemen kötött ki.
- Meg-öl-lek! – szótagoltam, miközben Jasdero még csillagokat látva csippentette le az orromra akadt garnélarákot és kapta be.
- Nyugodjá le! Nem rád céloztam. – kiabálta Debitto, de én már vetettem is át magam az asztalon.
- Bunyó, bunyó! – lelkesedett Jasdero, miközben két kézzel kétfelé rángattam Debitto száját a hasán ülve. Persze nem volt könnyű dolgom, a srác nagyon próbált védekezni, de valahogy inkább taperolt, mint ütött vagy eltolt volna magától. Percekig így taperoltuk egymást.
- Ezt intézzétek inkább szobán! – szólt be Road. Gondoltam az előbb jött be. Vagyis inkább reméltem.
- Húzzál babázni kiscsaj! – ordítottam rá, és az ajtó felé mutattam, aztán nyekk! Debitto megmarkolta a mellemet, egy csókot nyomott a mellkasomra, kicsusszant alólam, és máris árkon-bokron túl járt.
- Jasdero! Lábhoz!
- Igenis! – Elkaptam a fejét és közel húztam. Ha akartam volna még az orrába is bele tudtam volna nyalni. – Ha találkozol a nagybetűs Ő-vel, akkor mondd meg neki, hogy kiherélem. Megjegyezted az üzenetet? – hevesen bólogatott, aztán Debitto után iramodott. Teljes elégedettség fogott el, békében egyesültem az univerzummal satöbbi, satöbbi, szal meg voltam elégedve, főleg, ha a kelekónyája nem felejti el az üzenetet, mire utoléri Debittot.
- Nagyon egymásra találtatok a dinkával. – törte meg lelki üdvösségemet Road. Morcosan nézett rám, gondolom nem vette jó néven az előbbi rá vonatkozó beszólásomat.
- Mi? Mármint Debitto és én?
- Aha.
- Che! Ne röhögtess! – cecegtem fel, amit még Kandától hallottam, és ki akartam próbálni. Most itt volt rá az alkalom.
- Inkább te ne röhögtess! Debitto nagyon felhúzta magát azon, hogy Tikkynél töltötted az estét… ahogy én is. Maradj a dinkánál, és szállj le Tikkyről!
- Tikky hívott, nem én rohantam hozzá! Amúgy meg nem közösködöm azzal az érzéketlen barommal.
- Idegesítőek, de van jó oldaluk is, csak nehezen mutatják ki. Nem ismered még őket eléggé.
- Nem is tudom, valahogy nem is akarom annál jobban megismerni, hogy feldugta a farkát. – Roadnak erre nem volt hirtelen válasza, de aztán gonoszan elvigyorodott.
- A kis perverz! Tudtam, hogy mégiscsak képes rá. – szerintem ezt inkább csak úgy magának mondta, mintsem nekem. – És milyen volt? – kérdezte, már száz százalékra tőlem.
- Szar! Bakker, megerőszakolt!
- Mért hagytad magad?
- Lefogott!
- Akkor meg mért nem próbáltad meg élvezni? Eleve a te hibád, mért bújtál vele ágyba? Ha nagyon akartad volna, le is tudtad volna csapni magadról. Számíthattál volna valami ilyesmire. – Szomorú, de ebben volt némi igazság. Eleinte sem fektettem túl sok energiát az ellenkezésbe. Túllihegném a dolgot? De azért mégis csak az én szüzességemről van szó, és azt nem lehet már visszacsinálni. Mit mondok majd az unokáimnak? Az első alkalom egy szürkülő krumplival esett meg? És alapból…
- Road! A két krumpli tud gyereket gyártani? – kérdeztem ijedten.
- Hmm, amilyen töketlenek, kétlem.
- De most komolyan. Ez halálosan fontos!
- Nem, nyugi! Tudod, ők egy Noé, Jasdevi. Csak akkor képesek gyereket csinálni neked, ha egyesülnek. Szóval, ha kedved tartja a rendes alakjukat kipróbálni, akkor húzz rájuk gumit.
- Milyen perverz kislány vagy te! – mordultam fel. – Hogy érted, egyesült alakjuk, ők egy személy?
- Furcsa mi? A magyarázatot ne kérdezd, még a két idióta se tudja, sőt a Gróf se nyomozott a miértje után. Elég, hogy így vannak és kész.  – végignyaldosott egy spirálos nyalókán, míg én hümmögtem nagyokat. Egy személy ez a két állat? Ha külön-külön ekkora vadbarmok, együttesen mikre lehetnek képesek? Kiráz tőle a hideg.
Aztán valami más ugrott be. Hallottam a rendnél, hogy a Noék úgymond átkozottak vagy áldottak, ki hogy nézi, és valamikor kiüt rajtuk a dolog. Vajon Debitto és Jasdero… Jasdevi, mikor jött rá, hogy szét tud válni? Elfogadták őket az emberek? Egyáltalán tudtak róluk? És a pusztítási kényszerükön túl, miket érezhettek? Egy picit meg is hatódtam ezekre gondolva, könnyek is szöktek a szemembe, ahogy elképzeltem őket kicsinek, kitaszítva. Megbántam, hogy olyanokat mondtam és tettem, de azért dühös maradtam Debittora. Örlődtem a kesze-kusza gondolatáradatban, és csak akkor eszméltem rá…Érzek! A rendnél nem voltam semmi. Egy üres sakkfigura, csináltam, amit kell, de senki iránt nem éreztem, még gondolkodnom se kellett. Most meg mintha megfulladnék az érzelemben. Jó persze, ott is elfolytam Kandáért, de ő elérhetetlen volt, ez meg olyan közeli.
- Most mennem kell! – pattantam fel. – Road, nem tudod, hogy merre van a két tök?
- Nem lehet őket kiszámítani, szeleburdi népség.
- Akkor átfésülök mindent. – Elhatároztam magam, és ha elhatározok valamit, azt meg is teszem.
Felindulásból elkövetett gondatlan elhatározás. Vagy három órája járkáltam ide-oda, ide-oda végig a bárkán. Mire végre megpillantottam őket, addigra már majdnem feladtam. Fáradtan borultam Jasdero hátára.
- Derooooo! – nyöszörögtem. – Sajnálom, hogy olyan lekezelő voltam veled. – sajnálkoztam, most először életemben tiszta szívből.
- Püff, nincs harag. – karolta át a nyakam és kedvesen vigyorgott.
- Ha jobban megnézlek, tök cuki vagy. – erre elkomolyodott. Olyan lett, mint egy rémült kisgyerek, aztán pír jelent meg az arcán.
- Jasdero? – hihetetlenkedett Debitto, ebből arra következtettem, hogy ilyet még nem mondtak nekik.
- Te… is… cuki vagy… nagyon. – sutyorogta Jasdero, majd újra megjelent rajta a vigyor, mintha mi sem történt volna. Én is elvigyorodtam, és szinte fojtogatva ölelgettem meg.
- Dinka vagy, de imádni való dinka. – Debitto egy dühös sóhaj keretében felállt, talán el is ment volna, de utána csaptam, és jól megmarkoltam a hátsóját. Tapasztalat, nem csak kinézetre jó, de fogásra is.
- Hey! – rázkódott meg.
- Visszakaptad az előbbit! – öltöttem rá nyelvet. Egy pillanatig zavartnak, meglepettnek tűnt, aztán elmosolyodott. Nem olyan pszichopatán, hanem aranyosan.
- Ha így folytatod megint megtollak! – Oké, eddig tartott az arisága!
- Tehetséged van a bosszantáshoz. – vakkantottam oda neki. – Bezzeg Jasdero! Olyan ártatlan és édes. Az én szőke cicamicám.– öleltem át és Debittonál elkattant valami.
- Akkor én leszek a fekete kiskutyád. – Nagyon bejött a nyomulása, még közelebb húzódtam Jasderohoz, aki látszólag semmit nem fogott fel az egészből, de azért vidáman vihogott. Érzelmileg kegyetlen a játékom, de eddig ilyesmire esélyem sem volt, akkor meg mért ne éljem ki magam? Ráadásul Debitto megérdemli azok után, amiket velem tett.
- Mennem kell! Szia cicukám! – egy cuppanósat nyomtam Jasdero arcára.
- Szia, szia! – integetett utánam, Debitto meg csak állt, lehajtott fejjel.